A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-15 / 26. szám
MOCSÁR GÁBOR: Miért nem lettem költő? Az olvasóknak — tisztelet a kivételnek —, furcsa képzeteik vannak az írói mesterségről. Miket tudnak kérdezni író-olvasó találkozókon! Egyszer azt kérdezték tőlem valahol: Tnit csinál egy író egész nap? Frappáns kérdés! Bele van rejtve kajánul az is: ugyan mit tud egész nap csinálni? Egy kérdés azonban sohasem marad el: hogyan lett önből író? Mit lehet erre felelni? Szoktam mondani valamit, dehát van erre a kérdésre hiteles válasz? Viszont sohasem teszik fel azt a kérdést, amire pedig hiteles és fölségesen pontos választ tudnék adni: hogyan nem lett ön költő? A kérdés nagyon ésszerű. Ha abban egyáltalán van valami különös, hogy valakiből író lett, szerintem még különösebb az, hogy nem költő lett. Nálunk Magyarországon ugyanis a költésnek, versírásnak akkora divatja van, hogy már-már népmozgalomnak nevezhető, s az a csoda valóban, hogy ha valakinek van ideje is, papírja is, az íráshoz hajlama is —, nem verseket ír. hanem prózát. Regényt, elbeszélést, tanulmányt. Ráadásul az az igazság, hogy eredetileg nem prózaíró, hanem költő akartam lenni. Mégsem lettem az. Ha jól belegondolok, egy tehenen múlott a dolog — ez nem tréfa! —, egy szép pirostarka, kajlaszarvú fejőstehénen. Ha minden jól ment volna, most elmondhatnám, hogy nem szárnyas paripán, hanem egy jámbor tehenecskén indultam el a Parnasszus megmászására. Csakhogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna, és a Parnasszus hegye ködbe borult előttem. Verseket írtam. Hogyne írtam volna, rengeteget. Tizenhat, tizenhét éves koromban írtam őket fáradhatatlanul, a szénapadláson. Mind tele volt búsongással, világfájdalommal, — miről is írhatna egy olyan korú kezdő költő, aki ad magára valamit? a legjavával tele lett egy pepita fedelű iskolai füzet. Tanyáról a városba jártam iskolába, meg-megálltam egy-egy könyveskirakat előtt, és néztem a könyveket. A verseskönyvek izgattak leginkább, odaképzeltem a magamét, középre. Azt is tudtam már, hogy a könyveket könyvkiadók adják ki. Megveszik a költőktől a verseket, kinyomtatják, és eladják a közönségnek. Azt is elképzeltem, milyen nagy pillanat lesz az, amikor valamelyik kiadó megveszi az én verseimet, én hazaviszem az árát, odaadom az anyámnak, és csak annyit mondok; tessék. És akkor összecsapja a kezét, a nyakamba borul, és nem fog engem világlustájának nevezni többé, mert sose vagyok kéznél, amikor valamit csinálni kellene, hanem fenn gubbasztok a padláson, verset írok. Ezután majd az lesz, hogy ő fog küldeni a padlásra: menj, írjad azt a verset, ne lustálkodj! Hogyne küldene, hiszen jól jön az a pénz, amit a versekért adnak. Meglehetősen szegényen éltünk akkoriban, sokat tudnék panaszkodni azokra a szűkös időkre, de én most nem panaszkodni akarok, hanem dicsekedni: erre is épp elég okom van. Az történt ugyanis, hogy a kezembe került valami könyv, amire rá volt nyomtatva: Kiadta a Tiszántúli Könyv- és Lapkiadó Rt. Debrecen. Ez lesz az, gondoltam, ehhez viszem a verseket, itt helyben. Ma már nem tudom magamnak sem megmagyarázni, mi gerjesztette fel bennem a bátorságot — nyilván a költői becsvágy —, egy tavaszi napon elmentem ehhez a Részvénytársasághoz. Látom akkori magamat: állok az ajtó előtt, kezemben a diáksapka meg a pepita füzet, és bekopogok az igazgatóhoz. Mert hogy egyenesen az „Igazgató” feliratú ajtón kopogtattam, az akkoriban — megint csak megmagyarázhatatlanul — számomra egészen természetes volt. Úgy lehet, már akkor is tudtam, hogy kockázat nélkül nincs siker. Én megkockáztattam. Bekopogtam, beléptem. Az igazgató — sötéthajú férfi, elegáns öltözék, tömött fekete bajusz — azt mondta: kérem, foglaljon helyet, mit óhajt? így fogadott! Helyet foglaltam. Nagy fekete bőrfotelbe ültetett, amiből a felnőtt ember sem látszik ki, nemhogy egy kisnövésü diók, aki akkor voltom. Lehet azonban, hogy a füleim kilátszottak, mert azok, mi taqadós, elég nagyok voltak akkoriban. S ráadásul az izgalomtól bíborvörösen izzottak. Aki hátulról látta, azt hihette, két stoplámpót szereltek a bőrfotelbe. Előadtam azt a szerénynek egyáltalán nem mondható szándékomat és tervemet, hogy verseskötetet szeretnék kiadatni. Megjelentetni. Van egy füzetre való. Az igazgató — képzeljük el — nem nevetett ki. Komolyan tárgyalt velem. Azt mondta, haqyjam ott a füzetet, iöjjek vissza két hét múlva, akkor majd megmondja a véleményét, és tovább tárgyalhatunk a dolgokról. A füzetet otthaqvtam, és kiszédültem az ajtón. Méa két hosszú hét! Akkor még nem tudtam, honnét is tudtam volna, hogy eljön majd az idő, amir nem két hetet, hanem két hónapot is várni kell, amíg a kiadó nyilatkozik. Pontosan két hét múlva felkerestem. Megint beleültem a fotelbe, megint kigyulladt a két stoplámpa a, fotel magas -támlája fölött. Az igazgató elővette a pepita füzetet, belelapozott, és a világ legtermészetesebb dolgaként kijelentette, hogy verseim megnyerték a tetszésüket. Hajlandók kinyomtatni. Kötetben. Nem hazudók '— ezt mondta. Hidegvérrel fogadtam a közlést. Mintha épp ezt a választ vártam volna. Ezután belementünk a részletekbe. Teljes komolysággal. Mint afféle költő és kiadója. Az igazgató azt kérdezte: hány példányra gondolok. Minél többre — feleltem. És milyen kivitelben? Vagyis milyen lenne a könyv, formája, papírja, címlapja, satöbbi. Csakis minél tetszetősebb kivitelt szeretnék, feleltem, bár még nem alakultak ki az elképzeléseim. „Minden attól függ — mondta tárgyaló partnerem —, hogy ön mennyit szán rá, úgy értve, mennyit tudna érte fizetni?” Ezt nem értettem pontosan. Hogyhogy én mennyit tudok érte fizetni? „Én tulajdonképpen..." — hebegtem, s azt akartam mondani, hogy ha már pénzről van szó, én voltaképpen kapni szeretnék, nem pedig adni. Az igazgató készségesen elmagyarázta: a verseskönyvek kiadása úgy megy, hogy a költők a kötetek kinyomtatását megrendelik, az árát kifizetik, aztán úgy adják el a kész példányokat, ahogyan tudják. Ez a szokásos és tisztességes üzleti ügymenet. Aztán mondott egy összeget, hogy körülbelül mennyi szokott lenni a számla, vagyis ha az én verseimet kinyomtatnák, mennyit kellene fizetni. Nekem. Neki! Nem ő fizetne nekem, hanem én őneki! A stoplámpa azon pillanatban kialudt a fotel fölött. Megváltozott arcszinemről megsejthette, hogy ebből a tárgyalásból üzlet aligha lesz, mert előzékenyen felajánlotta : amíg meggondolom a dolgot, addig hagyjam nála a verseket, mert ők újságot is adnak ki, abban majd szeretnének néhányat kinyomtatni. Ezzel kapcsolatban pénzt nem emlegetett, otthaqytam nála a pepita füzetet. Ha nem kér érte pénzt, nyomtassa .ki. Még annyit meqmondok, mielőtt a tehénre rátérnék, hogy állta a szavát. Néhány versem nemsokára megjelent az akkori leanagyobb debreceni napilapban. a „Debreczen"-ben. Eqyre ma is emlékszem, mert rövid volt és velős, és híven tartalmazta akkori költői énem lényegét. Így hangzott: „Megütött/ valami,/ szívem fáj,/ sírok. — Leülök/ van ami/ vigasztal,/ írok. — Szememből/ könnypatak/ és amit/ írok, — Temető/ halottak/ keresztek/ sírok.” Ravasz vers ám ez, figyeljük meg jól, hogyan rímel benne nemcsak sor a sorral, hanem szó a szóval! Négy sor lenne mindössze, de én egyegy hosszú sort négy rövidbe osztottam szét, egymás aló, lépcsőzetesen, pedig Majakovszkijnak hírét sem hallottam. A négy sorból tehát tizenhat lett, s ebből is kitűnik, hogy ha megmaradok a versírásnál, sokra vittem volna, mert manapság már soronként fizetik a költőket, és az jár jól, aki négy sorból tizenhatot tud csinálni, sőt többet. Dehát nem lehettem költő, és most jön a tehén, amiről mór szó volt. Az az összeg ugyanis, amit az igazgató mondott, pontosan egy fejőstehén ára volt, és nekünk otthon pontosan egy tehenünk volt. Pirostarka, kajlaszarvú, jól tejelő tehénke. A tanya melletti füvön legelészett, kipányvázva. Annyi tejet adott, hogy abból megvolt a reggelink és a vacsoránk. Namármost, ha eladjuk, az árából ki tudtuk volna fizetni a verskötet költségét. Ebben az esetben van egy rakás verseskötetünk, de nincs tehenünk, és akkor mit eszünk reggelire, és mit vacsorára. Be kellett látnom, hogy a család az evést nem mellőzheti. így nem lettem költő! Ezen a fejőstehénen múlt. Most már persze, késő. Most kezdjek el verseket írni, őszülő fejjel? Megmaradok a próza mellett. Pedig most érdemes lenne, mert ha menne valahogy a versírás és kinyomtatnák, nem kellene fizetnem, hanem én kapnék pénzt a versekért, mert most nem a költők fizetnek, hanem nekik fizetnek. Vajon ez lenne az oka, hogy oly sok költő működik Magyarországon? A szerkesztők és kiadók becslése szerint körülbelül félmillió költőnk van, — ennyien írnak verset és szeretnének megjelenni. Különös jelenség. Csakis az anyagi viszony megfordulásában látom a magyarázatot, mert ha a fejősteheneknél kezdem, ahol az én költőségem végződött — nincs magyarázat. Mert miközben a versírók száma megsokszorozódott, a fejősteheneké lecsökkent. A két jelenség között tehát nincs logikus összefüggés. A fejőstehén az én egyedi esetemben bukkant fel utoljára, mint a költői pályakezdés sorsdöntő tényezője. A mai dolgokról persze nem is akarok, nem is merek mondani semmit, mert részint nem akarom magamra haragítani a költőket, akiket nagyra becsülök, részint mert sajnálom magam, hogy nem lehettem költő. Nem is folytatom tovább, Csupán felelni akartam valamire, amit úgysem kérdez meg tőlem soha senki. VARGA ERZSÉBET verse: OPUS VII. magányos madár hívogat hogy járják a madarak útján azúr végtelenben tolla arany szeme láng; jaj magányos szép madár! nem szállók fel nem merek . . . merni még nem merek de félek félni immár MICHAL BORSKY FELVÉTELÉ
