A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-11 / 38. szám
BABI TIBOR 50 EVES A csehszlovákiai magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja, jellegzetes egyénisége, 1925-ben született Babon. Gyermekkorát Trnovec nad Váhomban (Vágtornócon) töltötte. Gimnáziumi tanulmányait Érsekújvárban kezdte és Budapesten fejezte be. Visszatérve az ifjúsági vasút építésénél és más munkahelyeken dolgozott. 1953-ban került a Fáklyához szerkesztőnek. Később a Hétnél, majd az Irodalmi Szemlénél tevékenykedett. Jelenleg az Új Szó szerkesztője. Hét verskötete jelent meg eddig. Már első verskötetével (Ez a te néped, 1954) feltűnést keltett írótársai és az olvasók körében. Második könyvének, az 1955-ben megjelent Hazám, hazám címűnek, még szembetűnőbbek az értékei. „A tragikumot, az ember esettségét, szánandó sorsát líránkban ő fedezte fel oly időben, amikor egész költészetünkben az optimista hang volt az irányító" írja a kötet verseiről Egri Viktor. Vitathatatlan, hogy a Hazám, hazám-ban tágul költészetének témaköre, hangot kap benne az otthoni táj, a szülőföld szépsége, a haza fogalma. Erős társadalmi tudattal boncolgatja napjaink fontos problémáit, ő vall költészetünkben a legmélyebben a szocialista haza fogalmáról. Költészetének csúcsát a hatvanas években megjelent kötetei fémjelzik. Tízezer év árnyékában című kötetében a történelmet és a jelenkort hozza szintézisbe és szabadabb formákat keres bonyolultabb mondanivalójához. A hatvanas években irt versei erős gondolatiságúak és filozofikus töltésüek. A Tizezer év árnyékában című kötetében a „politikusnak" mondott Bábi teljesen szakit a népi versformával, s kötetlenül fejezi ki egyre súlyosabbá való gondolatait. A szonettformával is próbálkozik, és mint minden igazi jó költö, ennek a legkötöttebb, legnehezebb formának is mestere. Bábi költői pályájának új állomásához érkezett a Forrás éneke cimü kötetével. A lét egyetemes kérdései korábban is foglalkoztatták, lírája azonban itt válik igazán bölcselkedövé, s az élmény és az érzés helyett teljesebben és tökéletesebben előtérbe lép létünk értelmezése, és ezzel egy síkon a humanista eszmények vállalása. A Forrás énekének számos sora varázslatosan költői, igezetesen színes és mély. További kötetében (Könny a mikroszkóp alatt, 1966) az első kötetben megütött hang cseng fel, újra mélyebb tartalommal és nagyobb formabiztonsággal a történelem példáitól diktált, megnőtt felelősségtudattal. Ez a kötete már minden kétséget kizáróan azt bizonyítja, hogy Bábi nemcsak egyik legérettebb lírikusunk, hanem egyúttal az a költőnk is, akit a legmélyebbre nyúló gyökerek kötnek szülőhazájához. 1968-ban Se elevenen, se holtan címmel Bábi válogatott versei jelennek meg. Bábi Tibort költőként és prózaíróként is egyaránt ismerik. Európából Európába címmel láttak napvilágot érdekes útirajzai. A hűség arca riportkönyvében költőre valló líraisággal vetíti elénk szülőföldje és Dél-Szlovákia munkásmozgalmának fontosabb eseményeit. A Szlovák Irodalmi Alap pályázatán Bábi ezzel a riportkönyvével méltán nyerte el a második dijat (első dijat nem osztottak ki). A hűség arcának nagy erőssége: tömörsége, líraisága és nem utolsósorban marxista szemlélete. Fordítóként is a legjobbak közé tartozik. A magyar olvasók az ö tolmácsolásában ismerhették meg Hora, Kostka Neumann verseit. Bábi Tibor 50 éves. A háború utáni indulók közé tartozik. Aktiv közéleti (szerkesztői) tevékenysége közben az éjszakák csendjében irta verseit Eddig a legtöbbet és legjelentősebbet ö mondta el kisebbségi sorsunkról, dialektikus elemző szemlélettel megvilágítva a múltot, s fel-felvillantva a jövö vízióit. Szerkesztőségünk és a Hét minden olvasója nevében kívánunk neki erőt, egészséget további munkájához. BÄBI TIBOR VERSEI SIC ITUR AD ASTRA (Részlet) III. Lehevertünk a nyári rétre az alkonyi ég alá. Hallom, hogy sercen a fű, bogár pattan, kicsi szúnyog zümmög, selymesen, lágyan érinti arcom a szél tenyere; derekad alá nyúlok, s érzem, hogy zsong által a vér lüktető, szül: ereiken. A föld hús öle ringat, repít a sötét űrben egy láthatatlan nap körül, s mig a moccanatlan nyugalom álmába révülünk, minden kis porcikánk érzi önnön testünk súlyát. O, láthatatlan köldökzsinórral főzött magához e bolygó! Por vagyunk porából, s érzéktelen, szunnyadó némasága öt érzékünkben eszmél: fülünk két dobhártyáján dübörög, szemünkkel issza a fényt, táguló orrcimpánkkal szívja be önnön vad illatát, bőrünkkel tapintja érdes bőrét, a hőt s levegőt, a forrásvizek, óborok ízeit, zamatát ízlelgeti piros ínyünkön, és szerelmünkben, ösztöneinkben fáradt heve lobban. Erzed-e? Fél a föld, KÖNNY A MIKROSZKÓP ALATT (Részlet) Lassúbb a járásom, hajamat dér ütötte. O, hol van a gyermek, aki éhes szeretetének indáival befonta egykor anyám szegény szivét! Akár a búzamag, megsokasodva kalászba szöktem: két fiam, lányom növekedik. Asszonyom fáradt keze gyakran ölébe hanyatlik: fogy lassan, fogyok én is, akái az őszi égen didergő hold sarlója. Vidám, kemény kis fogak sokasága rágcsál rajtunk, és ennyi, ez a boldogságunk, hogy így múlhatunk el, szitok és szemrehányás nélkül, a sóvár és irgalmatlan szeretet fogai közt. Asszonyom szemében éppolyan bánat ül, mint egykor anyám szemében, komor a nézésem, kihűl egyszer, azért adta szivünknek a lángot, a sötét félelmet, rettegést, a piros, vad nyugtalanságot, s a vonzáson túl azért taszít, azért szítja képzeletünk, hogy fejtsük meg a kozmosz elképzelhetetlen titkait, hogy bennünk és fiainkban új életre, öntudatra kelve más térben és más időben megint csak önmagát ünnepelj?. Sercenj, fü, pattanj, bogár, zümmögj, kicsi szúnyog, selymes, lágy szél, simogasd arcunk, lobogj bennünk, láthatatlan láng, ó, szerelem! S jer, asszonyom: tenyereden új városok, bolygók, az egész jövendő, mint e pici szentjánosbogár, mely a langyos esti szélbe röppen. Szállj, zöld fényű, parányi csillag, álmunk, az elforgó égitestek árnyékában ballagunk alattad, s könnyed, biztos lépteink nyoma, bár lathatatlan, itt marad utánunk. mint egykor apám tekintete, s éjszaka borzongva egymás karjába menekülünk. Friss hajnali órán, nyár közepette is megérzem az ősz fanyar illatát, és forró délben önnön árnyékomba botlik lábam, a pacsirta dalára gyermekkacagásra szíven ül valami fájdalmas, bús öröm. A fiam! A lányom! . . . Szólítanám őket, s anyám fuvolahangját hallom a szélben, lombsusogásban, egy dérütött, szomorú erdő az ö hangján beszél belőlem, s ha asszonyom szól, mintha öt ismételné . . . így beszélget a fa érő gyümölcsével, a föld a füvek gyökerével, tenger a gyöngykagylóval s ez az, amit nem értek.
