A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-11 / 38. szám
HA BOLDOG AKARSZ LENNI... Korpás András boldog ember. Ö maga mondta. Háromszázhúsz hektár ura és gondoskodó szolgája, kétszázötven munkásnő felelős vezetője. Tudása révén hoz a paprika annyi termést, hogy többszöri szedés után, még október közepén is úgy néz ki, mintha egyet sem vettek volna le róla. S az ágazat, amelyet rá bíztak, tizenhárom millió korona bevételhez juttatja a rúbani (fűn) Vörös Csillag egyesült földművesszövetkezetet. De ez még nem minden. Szabad idejében a CSEMADOK helyi szervezetének munkáját irányítja. Ő a titkár. — Azt hallottam, hogy nem valami jól működik a szervezet — fordulok hozzá. — Igen? — kérdez vissza hitetlenül. — Akkor menjünk és kérdezzük meg a tagokat. Éppen itt van néhány asszony, majd ők megmondják mit, s hogyan tettünk s azt is, milyen problémákkal küzdünk. Már messziről hallani a fel-felesen-Híllri nPVALÁct \/í rí/i m f/írcricnn lakat n Samu-brigád, mert útközben azt is megtudom, hogy róluk van szó. A szocialista brigád címért versenyeznek, úgy néz ki, még az idén elnyerik a bronzérmet. Nem is csoda, felajánlásukat kétszáz százalékra teljesítették, szorgalmasan látogatják a dolgozók munkaiskoláját, 1108 órát dolgoztak a # gazdasági udvar és a falu szépítésén, közös tanulmányi kirándulásokon vettek részt. De a kérdést, amire válaszukat várom, egyelőre fel sem tehetem, mert a bemutatkozás után olyan szoáradat s felelősségre vonás zúdul fejemre, hogy egy ládára roskadok. — Mit csinálnak maguk ott a Hétben? — Hiába nyitom naponta a levélszekrényt, mindig üres! — Már egy hónapja nem kaptam Hetet, pedig az év végéig kifizettem. Hangzik innen is, onnan is. Amikor csitul a zaj, elmondom, elmagyarázom az újság készítésének folyamatát. Nemcsak a szerkesztőségen múlik, hanem a nyomdán, de sokszor a postán is, hogy megkapják-e az olvasók időben a lapot. — Jó, jó de azért jobb szeretnénk friss laoot olvasni. Ezzel én is egyet értek, így végre megkérdezhetem. — Mikor volt a CSEMADOK helyi szervezetének utolsó akciója? Nemrég. — Néhány hete. — Hisz most takarítottuk ki a kultúrházat és rendeztük a környékét. — Remélem nem ezeket az órákat írták be a brigád-naplóba is? — kérdezem. Méltatlankodás, felháborodás a válasz. — S mi van a menyecskekórussal? — hangzik újabb kérdésem. — Felbomlott. Sok a munka, nem érünk ró esténként még énekpróbára is járni. — Az sincs, aki irányítson. — Este a gyerekekkel kell foglalkoznom, különben lemaradnak a tanulásban. — Tehát a kultúrházszépítésben kimerült a szervezet tevékenysége? — Ugyan dehogy! Táncmulatságokat rendeztünk. — És „vetélkedőt is. A faluban működő társadalmi szervezetek tagjaikból összeállítottak egy-egy csoportot, így mértük össze tudásunkat. A CSEMADOK csoportja nyert. A válaszokból azt látom, hogy azért működik a szervezet, de sajnálom a kihasználatlan kultúfházat, színpadot. Szóvá is teszem, s ők is beleegyeznek, hogy azért lehetne többet is tenni. — Majd télen —, mondják, s búcsúzunk. Alighogy ellépünk mellőlük, valamelyikük megszólal, de olyan hangosan, hogy a címzett azért meghallja. — Igazán megnősíthetnénk már a főnökünket. Meddig akar még várni? Hisz annyi szép lány él Fürön. S újból kitör a nevetés, az agronómus mosolyog, érti ő a tréfát, nem is haragszik érte. Hangulatát feloldotta az asszonyi csipkelődés. Talán ennek köszönhetem a vallomást. — Falusi gyerek voltam. Mindig is szerettem a természetet. A komáromi mezőgazdasági iskolában érettségiztem. Hajtott a vágy, többet tudni a növényekről. Különösen a virágokat szerettem. Vörös diplomával végeztem a lednicei kertészeti főiskolán. Onnan ide kerültem, azóta már katona is voltam, munkám szép, érdekes, eredményes. Most úgy érzem, boldog vagyok. De nem azért mert ismerek egy mondást, amely azt állítja, hogy: „Ha boldog akarsz lenni egy napra, idd le magad; ha egy hétre, vágd le a hízót; ha egy évre, nősülj meg; ha egy életre, légy kertész.” Nem. Én nemcsak azért vagyok boldog, mert kertész lettem, hanem azért is mert.. . mert,.. S elakad szava. Ő is rájön, a boldogság mibenlétét nem lehet megfogalmazni, és eléréséhez receptet adni sem lehet. FISTER MAGDA Prandl Sándor felvételei A DÍSZLÁMPA MINT STILISZTIKUM Kérem, senki se csodálkozzék, ha újabban törött kézzel, esetleg összevissza horzsolt arccal jelenek meg az emberek között. Rögtön megmagyarázom, hogy mindez — minden sérülés — életem objektív körülményeiből fakad. „Minden út Rómába vezet“ — mondják a bölcsek, de mivel én nem tartozom a bölcsek közé, inkább azt szoktam hangoztatni, hogy minden út haza vezet. Sőt: arról is meg vagyok győződve, hogy az ember egyetlen biztos útja a hazafelé vezető út. Nos, az utóbbi időben az én hazautam egyáltalán nem biztonságos. Hogy miért? Vajon melyik út buktatómentes, amely a sötét éjszakán keresztül vezet? Mostanában pedig már eléggé korán kezdődik az éjszaka. Ha este nyolckor érkezem meg szülőfalumba, az egyetlen hosszú — haza vezető — utca már koromsötét. Igen, koromsötét, ifiért nálunk az utcai lámpa csupán díszítő elem, luxuscikk ... A két házsor közt szaladó aszfaltút meg a legjobb akarattal sem nevezhető zökkenőmentesnek: ha esik — ez pedig ősszel nem éppen ritka jelenség —, az aszfaltút közepén éktelenkedő gödrök megtelnek esővízzel, s így jókora pocsolyák jönnek létre. Az utcát szegélyező díszlámpák bizony szemet hánynak afölött, hogy a jámbor utasember — aki mit sem sejtve igyekszik hazafelé a biztonságosnak hitt úton — belehuppan egy-egy gödörbe. Ez természetesen velem is megesik néha, de hát nem panaszkodom, hiszen teljesen tisztában vagyok a sötétség okával. Takarékoskodunk, mert nem szabad fölöslegesen pazarolnunk a drága villanyenergiát — ez talán csak érthető. Nem? Akkor még valamit megsúgok, de aztán köztünk maradjon: nekünk, újfalusiaknak, azt is most kell megspórolnunk, amit az év tavaszán elfecséreltünk. Mert mit csináltunk mi a szép, verőfényes májusi reggeleken? Égni hagytuk az utcai lámpákat, hadd mutassák meg világos nappal is, mit tudnak, hadd versenyezzenek a tavaszi napocskával. Ez is érthető, hiszen éjszakánként elég kevesen figyeltek volna fel az égő lámpákra, márpedig mifelénk a lámpa luxuscikk, amelyet mindenkinek illik megcsodálnia. Gondolja csak meg, kedves olvasóm: csodálkozott volna-e valaki is, ha nappal nem világítanak a lámpák? Bizonyára nem, mert így lett volna természetes, illetve megszokott. Csodálatunkra csakis az a jelenség méltó, amely elüt az „átlagtól", a „normától”, ami szokatlan. Szülőfalum lámpái tehát ezért világítottak a napsütéses tavaszi reggeleken, s ezért nem világítanak a koromsötét őszi estéken. Ez bennük a csodálatra méltó, vagy — hogy az irodalomelmélet nyelvén fejezzem ki magam — a „stilisztikum”. Szóval, én megértő ember vagyok. S kérek másokat is, ne csodálkozzanak, ha gipszbe ágyazott kézzel, esetleg vérző orral jelenek meg valahol . . . V. E. 4
