A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-04 / 37. szám
Kalász László Csontos Vilmos HA KITAROM KÖLTEMÉNY ujjaimon tíz gyertya ég; mintha lánggal tapintanék világlom domb-völgyeidet ó csak fellobbanna a rét és égnének el a füvek ó csak majd sikolyt hallanék s lángolnál ha majd kapsz tüzet és elhamvadva mind a tíz elalszik lassan boldogan de reggel más munkákra kész újra lángol mert dolga van Úgy száll téi, — láthatatlan, Nem fullad meg mocsárban. Sugarad lesz a dalban. Tüzed a csókadásban. Szivedbe, — meg se érzed, Szelleme átszivárog, Megenyhül szenvedésed, Kinyílik vágy-virágod. Fényétől lobbansz lángra, Amikor megölelnek. Úgy lelsz a boldogságra: Pacsirtát röppent — benned. Zelk Zoltán: Az ágak boldogsága Mikor nyolc hónapig tartó vándorlás után s mindig hegyre föl s mintha a föld csak köveket virítana, mindig éles köveken, keblemen egy tavalyi cipóval s egy kulacs vízzel megérkeztem a völgybe, ettem egy falatot, ittam egy kortyot, s mert már jártam ezen a tájon, hát emlékeztem is, megszámoltam a fákat, a füveket, s a csillagok földi visszfényét, a margarétákat, aztán az első árnyéknak dőlve, nyolc hónap után először, csak úgy álltomban, elaludtam. Mindez napsütésben történt, mint ébredésem is, mert ébredésemkor éppen delet zúgott a nap, de a fák még kócosán, helyüket keresve futkostak s a füvek és margaréták még nem mertek fölegyenesedni, hát tudtam, szelek és záporok vonultak álmaim fölött, csak nem tudtam, meddig aludtam, egy napig, vagy egy esztendeig, de oly mindegy az. S éppen mert mindegy, már készültem tovább vándorolni, s ekkor egy pehely az öröm tollazatából I az ágak boldogsága az ember szivében is! észrevettem, egy sürgő, ázott cinkepár fészket rakott a vállamon. Hát ne várjatok vissza még, lássátok be, nem mozdulhatok, mi lenne a tojóval, ha nem találná a fészket. melyben a jövendőt elülteti? mi lenne a hímmel, ha megtérve a délután vermeiből, a tojót elveszítené? itt kell állanom, míg a tojások át nem forrósodnak, míg a fiókák csőre az első percet meg nem ízleli és azután is mindaddig, míg röptűkkel hidat nem építenek a levegő örvényei fölött. Es állván így a hegyek árnyékának dőlve, majd azt is megtudom, amit csak Ök tudhatnak odalent, mit érez az ember, mikor az eső a szivéig csorog. KÖNQZSI ISTVÁN felvétele 19
