A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-04 / 37. szám
Sapkája épp úgy a szemébe húzva, mint Gauguinnek azon a bizonyos képen, amikor a szomszédasszony kedvesen ráköszön: Bonjour, Monsieur Gauguin! De ő nem piros köpenyben sétál felém, hanem napszítta munkaruhában, cammogva, mint valami nagy, szőke mackó, örül-e nekünk, vagy haragszik, tudja az ég. Tudta, hogy jövünk, az igaz, ám az is igaz, hogy rengeteg a munkája, méghozzá nem is épp művész-munka, a képeit keretezi, készíti nyitrai kiállítására. Kilencven képet. Körülbelül a felét már bekeretezte, beüvegezte. Teljesen egyedül, s legalább olyan jól, ha nem jobban, mint egy asztalos. a kedves vendég, másképp tán el sem tudnánk aludni! .. . No, ezt nem szeretnénk. A SZAXOFONBAN Ha jól tudom, vannak gyárak, ahol a munkásoknak „zajártalom-pótlék"-ot fizetnek. De akár jól tudom, akár nem, akár fizetnek, okár gondoskodnak a zaj csökkentéséről, egyben biztos vagyok: a rimaszombati Tatra kávéház pincéreinek, akik fent dolgoznak a mulatóban, járna ilyen pótlék. A zene miatt. Nem mértem le hány decibellel lépték túl a megengedett hangerősséget, de hogy túllépték, az biztos. Ha a zenekar játszani kezdett, a poharak megmozdultak, táncra kerekedtek az. asztalon, a csillárok reszkettek, a dobhártyám fájdalmasan benyomódott, a tarkómat kalapáccsal püfölték, s úgy éreztem, bent ülök a saxofonbon. Vártam, mikor jelennek meg az Apokalipszis angyalai kihirdetni hogy itt az utolsó ítélet. . . Holott nem is rossz zenekar ez. Kitűnő zenészekből áll, a szaxofonos pompás futamokat rögtönöz, épp csak — az egész élvezhetetlen. Gyerekkoromban a dunna alá bújtam, ha disznót öltek. Itt gyakran volt olyan érzésem, hogy nem egy, hanem egy egész sereg disznót ölnek egyszerre, teljesen konzervatív módon, azaz késsel. Minden hangszer előtt mikrofon, s a villanyerősítő teljes hangerővel működik. A szobámba siettem, s gyorsan a paplan alá dugtam a fejem. Sajnos, ott is hallottam: záróráig nem volt mentség . . . BONJOUR. Az országút mentén piros galagonyabokrok, ha sofőrünk megállna egy percre, zsebeimet megtömhetném az érett bogyókkal. Hovatovább már azt sem tudom, mikor ettem utoljára galagonyát, pedig valamikor, de szerettem! Talán azért is, mert nem lehetett vele jóllakni, egész bokorra valót megehetett belőle az ember — igaz viszont, hogy az éhséget elütötte, különösen, ha magvastól ettem. Az autóbuszsofőr nem áll meg: nem teheti, nagy út van még előtte, meg lehet, hogy a galagonya ízét sem ismeri. Pedig milyen jó ize van már magának a szónak is, szinte bukfencet vet az ember szájában. Ilyen ragyogó őszben talán bűn is autóbuszra szállni, gyalog kellene utazni, biciklin vagy lóháton. A ló, az lenne az igazi! Kiváltképp most, hogy a gömöri metropoliszban kifogyott a speciálbenzin. Sz. barátom nagyon szívesen elszállítana pedig bennünket autón Guszonára, dehát benzin nélkül? . . . Sebaj! Blaha Lujza bátorítóan néz ránk a pergő levelek közül: Semmi vész! Nem árt itt se megpihenni, Bátyiban. Sőt, elvárjuk, hogy leüljön egy kicsit Bocskai Béla MONSIEUR BÁCSKÁM Utak, dombok, jegenyék, 1975 Kedvesen dörmögve tessékel bennünket a műterembe, ami most féligmeddig asztalos műhely. Ott aztán tűnődik egy sort, mert nem tud bennünket leültetni, nincs mire. Megvigasztaljuk őt, hogy hiszen Bátyitól egészen idáig ültünk. MARASZTALÓ 16
