A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-04 / 37. szám
Azt mondja, biztosan megéheztünk, készít nekünk egy kis lecsót. Amíg ő felballag a kertbe, mi néhány képét kivisszük az udvarba, kollégám lefényképezi. Főleg a zsűri által a kiállításra kiválasztott festményeket. Végre megnézhetem eredetiben is Bácskáit. „MAR EGY HETE CSAK A MAMARA GONDOLOK“ Jórégen ismerem én Bocskai Bélát. Főiskolás kora óta. Akkoriban szinte hetente találkoztunk az írószövetség klubjában, ahova (boldog idők!) a fiatal képzőművészek is szívesen jártak. Bácskái Béla jobbára hallgatott, akárcsak jómagam. De azt már akkor tudtam róla, hogy nagyon tehetséges, azt is, hogy mielőtt a főiskolára került, öntő volt a füleki zománcgyárban, hogy félárva, édesapját hároméves korában elvesztette, tehát életútja nem volt „rózsákkal kirakva". Képeiből is ismertem néhányat, főleg néhány merészt ecsetvonással, éles színekkel alkotott tájképét. Most látom csak, mennyire nem ismertem őt, most, hogy itt mászkálok képei között a verőfényes udvaron, ebben a rögtönzött őszi kiállításban s míg a kolléga fényképezőgépét kattogtatja, úgy érzem, szédülök és percek alatt beleszeretek az akvarellekbe. Gyönyörű, párás tónusok, lágy, szinte zenélő vonalak. Barna és sárga színek. Van Gogh vadsárgója megszelídítve. Utak, ösvények Guszona felé, Losonc felé, a világ minden égtája felé, utak a végtelenbe. Hullámzó dombok, a szülőföld dombjai és buckái, Bucsony, Mátra-puszta, a teremtés megállított pillanata, a tektonikus erők békés elvonulása. S talán mert Béla észreveszi, hogy túl ünnepies arcot vágok, bejelenti, hogy kész a lecsó. De a lecsó még forró. Benézek a kis szobába, amelyben Béla született. Ma is abban az ágyban alszik, amelyben a világra jött. A falon szülei fényképe és két szentkép: édesanyja kedves képei. Újra kint vagyok az udvaron és József Attila versét, a Mamát mormolom. Mert a sok kép között, mint valami ismétlődő zenei motívum, szinte szabályos időközökben feltűnik a Mama, a művész édesanyja: Legtöbbször ül szelíden, meghajolva, szomorúan, csendesen. „Édesanyám”, „Édesanyám alszik", „Édesanyám kukoricát csomóz" — olvasom a képek címein. Azt hiszem, egyszer Bácskáit kellene felkérni József Attila illusztrálására. S most egy Bacskai-képben robogunk Losonc felé. Mert a lecsóevésből nem lesz semmi: Megérkezett Bácskái Barna, a művész bátyja, s most az ő kocsiján száguldunk Losonc felé ebédelni. Az út két oldalán topolyafák, előttünk hepe-hupás dombok, az ember hajlandó azt hinni, hogy az egészet Béla festette a kedvünkért. DÉLUTÁN Bácskái Béla egyik szomszédja Csömör László, a CSEMADOK prsai (persei) szervezetének titkára. Nagy Fradi-drukker, egyebek között azt is meg tudja mondani, hogy például Zsengellér hány gólt rúgott negyven évvel ezelőtt. Munka után látogattuk meg, éppen babot fejtett az udvaron. Egyébként Persén a CSEMADOK a legaktívabb és legnagyobb tömegszervezet. 81 tagja van, különösen azóta tevékenykedik figyelemre méltóan, ahogy az új kultúrház elkészült. A színjátszó csoport legutóbb Lovicsek Béla Baj van a szerelemmel című darabját mutatta be nagy sikerrel. Máskülönben az ifjúsági szervezettel együttműködve gyakran rendeznek műsoros estet, teadélutánt, ünnepélyek alkalmával a kultúrcsoport tagjai rendszeresen szerepelnek. Megnézzük a kultúrházat, amelyet a régi iskolából alakítottak át, 750 ezer korona költségvetéssel. A művelődési ház homlokzatán egy szép sgrafitto: Bácskái művek. Ami véleményem szerint külön emlílésre méltó, az, hogy a művész a Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulója tiszteletére készítette, akárcsak a kultúrház nagytermének szép, színes faliképét. Fotósunk egy kicsit bajban van, szeretné lefényképezni a sgrafittót, de a templomkert egyik karcsú fája „belénőtt" a képbe. Nem ártana kissé megmetszeni ezt a fát, nem a fotó, hanem a sgrafitto érdekében. Alkonyodik. Bácskái monumentális „műterme", az ég kupolája alá rejtőző tágas vidék, homályba borul. Elbúcsúzunk. ZS. NAGY LAJOS 17
