A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-21 / 36. szám
5. Annyi nagyvonalú, gigantikusnak mondható háborús film, Henri Barbusse-nek 1916-ban megjelent, folytatásokban közölt regénye, A tűz óta könyvtárnyi háború; történet és memoár, hadtörténeti tanulmánykötet utón vajon mi újat mondhatnék, ami érdeklődésre tarthatro számot? Talán még azt az árnyalatnyi újat sem, ami mentséget ad az írónak, ha egy túlontúl ismert témát a tollára tűz. A frontot teljesen a magam egyéni nézőszögéből láttam és éltem át, de amikor beszélek róla, úgy érzem, hogy egy közösséget szólaltatok meg, embereket, egy század gyalogosait, akik életemnek abban a gyötrelmes szakaszában összeforrok, eggyé váltak velem, és a bajtársiasságnak legragyogóbb példáit mutatták. A nagy próbatétel megvóltoztattc mindnyájunk alapösztönét, a megmaradásét, az önfenntartásét, amely véres, háborús napokban fukarrá teszi a gazdagot, tolvajjá az éhest, de a megpróbáltatás nehéz, halálos pillanataiban igazi emberi arculatot kap. Említettem már, hogy néha megpróbáltam naplót vezetni, de mindig abbahagytam. Túl fiától voltam ahhoz, hogy rendszeresen, dátummal ellátott jegyzeteket készítsek. Túl sok volt az esemény, oly gazdagon gyűlt fel bennem az éleVanyag, s oly nagy erővel zuhant rám, hogy legyűrt, képtelen voltam elemezn, a közvetlen valóság fölé emelni gondolataimat. Csak az emlékezetemre tómaszkodhotom, amikor feleleveníteni akarom öntudatra ébredésem első lépcsőfokát, teljesen ösztönszerűen, leveset sejtve arról, hogy aki a támadó háború ellen tiltakozik és azt elítéli, annak a jövő társadalmáról is képet kell alkotnia. És még kevesebbet tjdva arról, hogy fent északon, tőlünk több ezer kilométerre távol. éppen ezekben a hónapokban érik valami, ami létrehozza majd a népek testvériségét, forró viharokban, tengernyi szenvedés és áldozat órán megteremti a társadalmi igazságosság és egyenlőség rendjét Pergőtűz! Milyen színesen és ártatlanul hangzik a szó, pedig palloscsapásként kellene hatnia, marokra fogni azt a rettenetét, amit a szakadatlan, több napos ógyútűz rászabadít az emberre. Aki nem élte ót, otigha értheti, hogyan morzsolja össze az embert, hogyan tépi az idege it, hasítja, az agyát, hogy minden gondolatot és érzést — a szabadulás ösjtönétől eltekintve — megsemmisít. Az ókori hősök legbótrabbjai, a Herkulesek és Akhilleuszok egy áráig nem állták volna a dübörgő tűz rohamát, o kigyulladt ég üvöltése, az ekrozit mérges füstje megölte volna őket — nekünk végeérhetetlen napokon át ki kellett bírnunk. És amikór a dantei inferno megszakadt — az öldöklő rohamok rettenetéit! Regények, katonai monográfiák hiába írják le a legpontosabban, oz olvasmány csak a tényeket rögzíti, a hangot, ahogy fergeteges dübörgéssel szétszakad a föld, sziklát és forró vasszilánkot lövell a nyíló kráterekből. Hiába festik le drámai hévvel oz üszkös, rézszinű bongyorokra szakadó tüzes felhők kavargását, hiába idézik az olvasók elé a pergőtűznek vasból és lángból szőtt függönyét, a kigyulladt égből zuhogó vasak sivító hangját — mindez csak kép marad, amely nem őrjíti meg az embert, nem veti a halálos kétségbeesés hullámaiba. Nézheti a háborús filmek tucatjait, figyelheti a tévé képernyőjén a tűzesőt és lángvihart — ez mind csak tört részét adhatja vissza, de ahhoz talán elég, hogy ébresztőként hapson, tiltakozást váltson ki a figyelőből. A legszörnyűbb küzdelem a közelünkben magasodó Monte San Gábrieléért dúlt. Később egy monográfiában olvastam, hogy naponta átlag egy olasz dandár morzsolódott fel, amíg a hegycsúcs az olaszok birtokába jutott. Hogy mennyi támadást vertünk viszsza, arra számszerűen nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy árkaink teljesen beomlottak, a feltépett mellvédek ledőltek, a föld betemette az árokpadokat, roncsolt lett minden talpalatnyi hely. Aztán a hirtelen beálló csendben jöttek o támadások. A három hullámban induló, lángszórókkal támogatott roham árkaink előtt összeomlott, s a megmaradt gyalogosok hanyatt-homlok menekültek vissza. A támadások visszaverését jórészben o gépfegyveres Árpinak köszönhettük. Mindjárt az offenziva kezdetén elfoglalta embereivel a felettünk kiépített gépfegyverfészkeket, s onnan iszonyú rendet vágott az olaszokban. Gépfegyvereinek több hasznát láttuk, mint a hegy mögötti tüzérség zárótüzének. Amikor az első roham előtt vele okartam menni a szrklatetőre, parancsolóan rám szólt: — Nem vagy gépfegyveres, itt maradsz! Embereinek fele elesett, vagy súlyos sebet kapott. Öt egyetlen szilánk nem érte, mintha teste sebezhetetlen lett volna. Az offenziva összeomlása után nagyezüsttel tüntették ki, pedig aranycsillagos, gyémántoktól ragyogó kitüntetést érdemelt volna, generálisoknak járó Mária Terézio rendet. A pergőtűz megölte Lehotay papát. Alig tíz lépésre voltom tőle a roham olott, amikor gránátszilónkoktól találva elzuhant. Odarohantam hozzá. A szemén láttam, hogy felismert, de szólni nem tudott, vér ömlött a szájából, és fel-felnyögött.. . Hova fussak vele, hová mentsem?... Feje az ölemben feküdt, és én sírva fakadtam, felüvöltöttem kínomban, hogy hiábo szólítom, nem felel, a teste egyre súlyosabb és súlyosabb az ölemben. Szinte az őrületbe sodródtam, amikor a sötétedésben a szanitécek ránk találtak. Sebem nem volt, még légnyomás sem ért. Nem tudom, akadt-e valaki, aki magához vette Lehotay papa értéktárgyait, az óráját és aranygyűrűjét, a tárcájában oly féltve őrzött fényképeit, a felesége utolsó leveleit. Ha életben marad, és gyokran találkoztam volna vele, nem élne bennem olyan élőn, mint így, hogy o karjaimban holt meg. A társam volt, aki énekével jókedvre derített, akivel jólesett szót ejteni oz élet dolgairól, amelyekből oly keveset értettem meg okkor. Hogyan is felejthetném el, hogy ö, oki megjárta mór az orosz frontot, akinek tüdejét egy orosz piko járta át, egyszer azt mondta nekem: — Van igazságos háború is. .. Az a háború, amelyben ozok ellen fordul a fegyver, okik most vágóhídra küldenek minket. Ahogy így leírom ezt a két sort, közhelynek tűnik föl. de okkor úgy hatott rám, mintha jóslat volna, a hozóját szerető lélek vallomása. Homályosan felébresztette bennem a felismerést, hogy ez a háború az ember veresége. Azé az emberé, oki tiszta életet, munkát akar, de a tiszta élet, a munka lehetőségét kiütik a kezéből, fegyvert nyomnak a helyébe. Fegyvert, amelyet legfelsőbb parancsnokaink ellen kellene fordítanunk. Egy héttel oz offenziva előtt béhósokkal töltötték fel az ezred állományát. Katonai nyelven Bosznia-Hercegovina rövidítését jelentette á BH. A békés természetű, jól megtermett béhásokból néhányon hozzánk is kerültek. Kevert ajkú legénységünk hamar megbarátkozott velük, legelébb a szlovákok, okik értették valamelyest o nyelvüket. A hátországban sok súrlódást okozott volna, hoqy* nem élnek egy hiten. de itt oz árok- és kovernoélet szoros közelségében, oz egymásrautaltságban. élet és halál kérdése volt. hogy a katolikus megférjen a luterónussal. görögkeleti és muzulmán között a hit ne támasszon viszályt, ne emeljen válaszfalat. Angyolbőrös éveimnek ez is egyik tanulságo: a faji és vollási gyűlölet nem támad magától, érdekből szítják, elfogultság és türelmetlenség a melegágya. Szakaszunk mohamedánjai magukkal hozták otthoni szokásaikat. Amikor a szűk árokban kelet felé fordulva leborultak a maguk elé terített kis rongyro, és ima közben többször megérintették a földet, embereink elnézően mosolyogtak. Egyetlen gúnyos megjegyzés nem esett, bármily furcsa volt a szemükben ez a sohase látott szertartás. Eddig csak a piros fezes bosnyák árusokat ismertem, akik nyakukbo akasztott kosárral jártak-keltek a Monarchia országaiban, borotválkozáshoz szükséges holmit, zsebkéseket, cipőfűzőt és derékszíját árultak a férfiaknak, a nőknek pedig olcsó illatszert, szappant és hajolajat, szalagot, ollót, nyakláncot és tükröcskéket. Az egyik bosnyókról kiderült] hogy civil életében ilyen kosaras világjáró volt, bécsi kereskedésekben szerezte be készletét, így ragadt rá egy kis német szó a szláv nyelvek mellett, amelyeket jórtában-keltében elsajátított. Nyikitónak hívták, valahol a bosnyák főváros, Szarajevó közelében, egy kis faluban pillantotta meg a napvilágot. Az apja pósztorkodott, neki jobban ízlett a világjárás, nem mintha nyugtalan vérű lett volna, de úgy mondta, ráér megülni valahol, ha kopni kezd a haja, és eleget látott az útlevél nélkül bejárható idegenből. Kevés emberrel találkoztam, oki legyőzhetetlen férfiasságban vetekedhetett volna vele. Szoborszerű alakjóbon volt valami apollói, az erőnek és lágyságnak olyan keveréke, hogy ecset utón nyúlok, ha festő vagyok. Szeme felvillanó parazsával, tusfekete haja homlokába hulló tincseivel a fiatalság varázsát árasztotta. Déli szépségében nem volt keménység, ajkának lágy ívével, szemöldökének finom vonalával mégis ellenállhatatlanul férfiason hatott. Ahogy magam elé idézem a csöndességével, szelíd nézésével oly vonzó embert, elszorul a szívem. Szelíd szép mosolyával, a bibliai Józsefre emlékeztető szépségében látom mindig, és nem a halói rettentő némaságában . . . Amikor a megindult pergőtűz a második éjszakán is elvágta oz ételhordók útját, Barát hadnagy engedélyt adott, hogy a tartalékként őrzött konzervek egyikét kinyithatjuk. Farkaséhséggel én is nekiestem a túlsózott, mégis ízetlen ételnek. Utána még erősebben gyötört a víz hiánya. Száraz ínyemet mintha parázs égette volna, elbódult ködös agyamban csak egyetlen gondolat élt: mikor szakad vége ennek a gyötrelemnek! Embertelen, lassú kínhalál az égető szomjúság! Kora hajnalban, amikor a nap első sugarait szórta a megcsúfolt lapályra, az ágyúzás percnyi szünetében Nyikita eltűnt a kavernából. Senki sem rendelte őrszolgálatra o pergőtűznek kénköves lángolásában. Hová lett, hogy hívásomra nem ad feleletet, nem jelentkezik? Félóra múlva kiderült, hogy ótbukdócsolt az összerombolt futóárkokon és a forróshoz futott. Az őrülettel határos volt a hulló vas agyat tépő viharában odalopakodni a szikla alól buzogó vízhez! Egyszer csak meglebben a kaverna bejáratát takaró pokróc, és Nyikita jelenik meg egy csajka friss forrásvízzel. Angyoli mosollyal és szótlanul nyújtja felém, a- tekintetéből olvasom: neked hoztam, testvér, egyedül neked! Idd meg az utolsó cseppig! A csajka után kaptam, és nyeltem, kortyoltam, s minden cseppjével új élet tért belém, forróra hevült homlokomból kiveszett a fájás, eltűnt a köd, és hirtelen eszméltem: — Nyikita, örült vagy!... Ezért a csajka vízért kockára tetted az életedet! (Folytatjuk) 1« EGRI VIKTOR:
