A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-21 / 36. szám
JOZEF MIHALKOVIC: Gyújtópont* GÁL SÁNDOR: Ne emészd magad. Megtaláljuk a helyünk. Szobánkban a csend növénye lassan hullatja pihegésedet. Zománcos edényekre festett hercegnőm, a tűzhely fölött lógó konyharongy Veronikája, én ott dolgozom, hová te el sem láthatsz, nem látsz a fejed fölötti tetőtől tovább, nem látod, hová dől konyhánkból a füst, s milyen feszültség henteredik ki nagy pólyáiból. Maradék mákot őrölsz, csipetnyi ópiumot akarsz belőle nyerni. Van egy pillanat, mikor a nap olyan szög alatt süt rád. hogy az árnyékod lábad alatt van, s vannak éjszakák, mikor a fák hóna alatt ragyogó csillagokhoz imádkozunk. S Nem számlálhatod meg a napokat. S akkor sem léphetnél át egyetlen hónapon sem. ha az nem harangláb lenne a lenyugvó napban. Kezeddel olyan mozdulatokat teszel, mint a hátúszó. Lassan a lombig érsz. A fa már csak mély kútba merített kéz. Tél van. Az erdő röntgenképén hátráló nyúl és nyomuló rozsda: egy róka látszik. A mezőre hó hullt. Hideg van. A tréfás északi szél kiakasztgatta a pillangókat. Négy férfi, vállukon gerenda, megigazítják; az égen egészen alacsonyan egyetlen csillag. aláguggolnak s táskájukból kenyeret, gyümölcsöt halásznak elő. Mélyen alattuk agyagbánya, homokkal behordott monda a kovácsnál megvadult lóról, eddig húzta magával a patak kötőfékjét. S a négy férfit mindez gyermekkorukra emlékezteti, arra. hogy hogyan vettek be egyszer egy elhagyott játszóteret. Persze, a záporok s az erős légörvények a mezők szintje fölött a karók s gesztenyefák magasában még abból az időből maradtak vissza a természet zsigereiben. amikor itt a tenger volt az úr. Belülről kikalapált dombormű a gyár a falu szélcsendesében, évekig tartott a kalapálás. Sötét van. A tűzvész s a hazatérés után a leégett tetőn keresztül beárad a levegő s kiméri újból a kutak térfogatát. Csend, csobbanó viz a mélyben; szántók meleg felszíne. És mi kicsit az ég javára s kicsit a föld ellenében fákat ültetünk az égbolt talajába. De csak a gyümölcsig jutunk. Indulunk, ki a hegyekbe. Vízzel szemben. Ügy hiszed, csillag vezet; a patak — bár nem kézzel — utat mutat; öt ujjra ágazódik s felfelé folyva női gyűrűket húz magára. mi elveszítjük (s nem is találjuk meg már) őket. A vihar a sarkunkban van, nem menekülünk. Kezdi szóló táncát a sok lomb. téma: a sírok csendje. Feltöri pecsétű fára lelsz. S minden szégyen nélkül kérdezünk rá a világ lényeges dolgaira. S ekkor beszélni kezdesz: .Lehet, hogy még csak eztán tudjuk meg, mi a szerelem. A szív magasan von.“ eljön az ki az akit elveszítesz héttornyú várban lakó sárkány ki az akit elragadsz e tájról szürke hajnalon lobogó estén nyár kezdetén tüzek lobbanása legelején valaki a távolság kék tornyai közül elindul ellened két puszta kézzel két szétnyíló tenyérrel felemelt tiszta tekintettel a múltak mély kútjait hordozva csontjaiban mezítláb csupasz mellkasán a napot melengetve eljön az aki eléd áll hétfejű idő hétféle tornyod titkát kitárni eljön az aki feltöri a pecséteket a zárt ajtókat az élet és a halál forrásai előtt ó tűz a tűz a születő idő első lobbanása a héttornyú láng a rét zöld síkja felett felemelt hajnal hét búzavirág-tenyere csobbanás a tó közepén és a viz gyűrűi ahogy elindulnak a part felé a virradatban eljön az aki a harmadik nap hajnalán megáll majd győztesen csupasz mellkasán a napot melengetve Fordította TÖZSÉR ÁRPÁD * Az eredetiben az „ohnisko“ gyújtópontot s tűzhelyet is jelent. (A ford, megjegyzése) KOPÖCS TIBOR: .A madár repülése* 1975 (rézkarc)
