A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-10-21 / 36. szám

szagnak a mesés olajbevételek megszűnése után is meg kell áll­nia a maga lábán. Rengeteget áldoznak a közművelődésre. Ku­­vaitnak ma már saját egyeteme van, de sok fiatal tanul külföld egyetemeken, főiskolákon is. Az oktatók jórészt más arab országok­ból, főként Egyiptomból jönnek, vonzzák őket a kitűnő kereseti le­hetőségek. Az alsó-, közép- és fel­sőfokú oktatás teljesen ingyenes, a tanulók ingyen kapják a tanse­gédleteket, ugyanígy ingyenes az étkeztetés is, azonkívül minden ta­nuló, diák évente két öltözet ruhát kap. El-Kuvaitbál távozóban az utast furcsa kép fogadja. Az autópálya mentén a sivatagban lépten-nyo­­mon tökéletes kényelmet nyújtó, összkomfortos sátrakat látni, mel­lettük luxusautók. így töltik a hét­végét az egykori beduinok Kuvait­­ban, visszaidézve a régi nomád életmód emlékét. FÉNYES TIBOR A szerző felvételei György- EGY VILÁGREKORD TÖRTÉNETE vn Ezt nagyon jól tudtuk, mégis o Tolsz­toja Guba csolitos partján indultunk fölfelé. Indulhattunk, mert nem az óriás­szarvas a tulajdonképpeni célja a mai vadászatunknak. A Tolsztoja Guba mentén, de nemcsak ott, hanem Szi­béria számtalan más helyén is, nagyon sok császármadár él. Rekoszlavszki hív­ta fel rájuk a figyelmemet, és a mai napot madarászósra szántam. Ennek megfelelően sörétes puskámat szoron­gattam a kezemben, míg o golyós Pas­ka vállára, az elemózsiás torisznya mellé került. Első áldozatom egy korsun volt. Ha otthon volnánk, gondolkodás nélkül rá­fognám, hogy egerészölyv, annyira ho­­sonlít a mi póznákon gubbasztó leg­gyakoribb ragadozónkra. Csakhogy míg az egerészölyv egész évben szigorúan védett, a korsun szabadon vadászható, mert nagyon kártékonynak tartják. Ezután mór csak a császármadár­nak szólóit meg a puskám. Ritka pasz­­szióban volt részem aznap. Úgy érez­tem magam, mintha valami különleges erdei foglyászaton lennénk. A legki­sebb fajdféle ugyan némileg hasonlít a fogolyra, de lényegében nem sok közük van egymáshoz. A császármadár sosem jár csapatosan, s ha ennek el­lenére mégis annyit durrogattam, mint egy mezei fogolyvadószaton, az csak egyet jelenthet: szinte hihetetlen vad­­bőséget. Nálunk csak elvétve kerül ag­­gatékra a „császár". Itt viszont egy fél nap alatt többet lőttem, mint egész ed­digi vadászpályafutásom alatt. A han­gos csattogással felburrogó, fatörzsek között villanó madarat nem volt köny­­nyű eltalálni, de aznap különösen jól ment a lövés. Délre már tizenkét ke­ményhúsú bóbitás madártól duzzadt Paska hátizsákja. Megelégelve a „császározást”, a hegynek fordultunk. Most is fajdra fájt a fogunk, a legnagyobbikra. öreg, ha­ragoszöld cirbolyaerdőben cserkeltünk. A hatalmas fák roskadoztak a bő ter­méstől. A tobozokban már megértek a magvak, s elérkezett a szibériai gyűj­­tögetők fő idénye. A tobozokat, ame­lyeket az itteniek minden ok nélkül „cédrusdiónok" neveznek, a termőfák törzsének kopogtatásával verik le. Kö­szönöm szépen az ilyen kopogtatást! Huszonöt-harminckilós bunkókkal dön­getik a fatörzseket. Hogy közben a ké­reg is megsérül, azzal nem törődnek. A tajga végtelen, gazdagsága pedig kimeríthetetlen. Egyébként a magvak nyersen is íz­letesek. Hát még megpörkölve! Nyolc­vanszázalékos zsírtartalmukkal annyit jelentenek a tajgalakóknak, mint te­szem azt a hízott disznó a magyar pa­rasztnak. Zajtalanul haladtunk az ősfenyves vastag tűszőnyegén. Mór korábban el­árultam, hogy az első napot kivéve, többé nem láttam siketfajdot. Persze a jelen pillanatban még nem tudhattam, hogy mérföldekre elkerült a fajdkakas­­formájú jó szerencse. Vesztemre annyi­ra beleéltem magam a madarászósba, hogy szinte teljesen megfeledkeztem arról, hogy emlősök is vannak a vi­lágon. Nagy kár, mert egy nagyon rit­ka állatot lett volna módomban elej­teni, ha figyelmesebb vagyok. Éppen megpihentünk egy meredek kapaszkodó közben, amikor lefelé gör­dülő kavicsok halk koppanásóra lettem figyelmes. Odakaptam a fejem, s no­ha eddig sosem láttam, rögtön felis­mertem a zajozóban a pézsmaállatot. — Kabarga! — súgta izgatotton a fülembe Paska a szürkésbarna állatká­ra mutatva. Izgalmában persze megfe­ledkezett arról, hogy golyóspuskám az ő vállán fityeg, s első dolgom az volt, hogy a fegyvert kérjem. De á sietség­ben már csak a sörétest emelhettem, de azzal nem lőttem, mert tudtam, hogy a három milliméteres sörét nem sok kárt tenne a tőlünk mintegy het­ven méterre elugró bakban. Még egy utolsó, sávárgó pillantást vethettem az iszubránál is óvatosabb vadra, aztán örökre elnyelte az erdő. A pézsmaóllot (moschus moschiferus) a szarvasfélék legérdekesebbike. A kis termetű, alig tizenöt kilós kabarga mó­­susmirigye miatt került a ritkán vadász­ható. védett vadak listájára. A mirigy­ben található harminc grammnyi sár­gásbarna anyag nemcsak sok értékes illatszer keresett alapanyaga; a népi gyógyászatban mint szivszert is fel­használják. Engem természetesen nem a mirigye, hanem a trófeája miatt ér­dekelt a bakocska. Ó nem, nincsen lát­ványos ogancsa. Sőt. semmilyen sin­csen. Mégis kívánatos vad: tűhegyes, tíz centiméterre- is megnövő, lefelé irá­nyuló, a rozmár hatalmas fegyvereire emlékeztető felső szemfogai teszik azzá. Érdekes trófeáján kívül még egy na­gyon érdekes képességgel rendelkezik a pézsma. A nyálhoz hasonló, erősen fejlett hátsó lábai segítségével, ame­lyeken a sima terepen ugrándozva jár, még a legmeredekebb sziklafalakra is fel tud mászni. Sokan azt állítják, hogy a fára is. Persze nem a gyertyaegye­nes sudár törzsekre kapaszkodik fel, de o megdőlt fák lombkoronája elérhető a számára. Mintha helyettem akarná gyászolni az ég az elszalasztott kabargát, hirte­len elsötétedett, s egyszeriben esti szür­kület borult oz erdőre. Az erdőjáró Paska azonnal felismerte a fenyegető veszélyt. Felhívta rá a figyelmemet, s válaszomra sem várva sarkon fordult, hosszú léptekkel megindult lefelé, a folyóhoz. — Nem szeretném, ha itt, a száler­dőben érne utál bennünket a vihar. Agyonverhetnének a fákról leszaggatott gályák, vagy kicsavart fatórzs aló ke­rülhetnénk. Akkor aztán már jöhetné­nek a szarvasok! — mondta, amikor megálltunk, hogy kifújjuk magunkat. A szélesen elterülő völgyfenékben kísérteties csend uralkodott. Csak a folyó mormolósa és az akadálynak üt­köző hullámok csobbanása hallatszott. Ez a monoton zaj ózonban nem sér­tette a fület. A mélységes, vihar előtti süket csend szerves része volt. Még jobban besötétedett. Az ég kékje fe­­ketésszürkére változott, s alatta ónszí­nű fellegek kóvályogtak. A folyóparti lomberdőt is mély homály ülte.meg. A mindent elborító szürkeségbe mint éles fénysugarak belenyilalltak a nyírfák fe­hér kérgű törzsei. A sárgára színező­­dött levelek petyhüdten fityegtek a moz­dulatlan ágakon. Szalonkák libbentek a fák között nesztelen bagolyrepülés­sel. Most azonban hidegen hagytak a „hosszúcsőrüek”. Nem vesztegethettük velük az időt. Inunk szakadtából lohol­tunk o tópart felé. A vihar gyorsabb volt. Messze, vagy tizenöt kilométerre elkoszoltunk a folyó torkolatánál vesz­teglő hajónktól, s most lakóiunk a könnyelműségünkért. Zúgva, süvöltve érkezett az első szél­lökés. Durván a fák koronájába kapott, és vadul tépte, cibálta a lombozatot. A megkínzott, egymásnak csapódó ágakról mintha aranyeső hullana, úgy peregtek le a sárga levelek. Máskor is kószóltom az elmúlás gondolatával ter­helten a lombját hullató erdőben, de moi élményem minden eddigit felül­múlt. Mintha elérkezett volna az er­dei világ vége. Valóságos levélzápor­ban haladtunk. A szél hajtotta levelek olyan sűrűn záporoztak, hogy tíz lépés­re sem láttunk magunk elé. Az ágak csapkodásába, a szél süvöltésébe és a falevelek zizegésébe hamarosan új hang vegyült, fokozatosan mindent túl­harsogó erővel: a záporeső tompa do­bolása. Bőségesen meglocsoltak ben­nünket az ég csatornái. Még a tópart­ra érkeztünkkor sem ürültek ki a meny­­nyei tartályok. A fákról viszont addigra teljesen lehulltak a falevelek. Egyetlen délután heves vihara tarrá kopasztotta a reggel még aranyszőke erdőt. A pi­páló hegyoldalak komoran méregették a pusztulást: néhány óra alatt nagyot lépett a nemrég még cirógató napsu­gárban fürdőző természet a zord szi­bériai tél felé. A hajón megint nyomott hangulat uralkodott. Löciék mór korábban tető aló kerültek, de őket is bőrig áztatta a kíméletlen zápor. Mi pedig akár még a bakancsunkból is facsarhattuk vol­na a vizet. — Gyerünk haza! — jelentette ki Laci. — Elegem van az egészből. A repülőgépet megvárhatjuk Irkutszkban, a szállodában. Az embereim egy fa­batkát sem érnek! — méltatlankodott. — Nem vadászom többé velük. Eszte­len rohanásukkal megint elugrasztottak. egy iszubra bikát, pedig már ogancsa harangozását is hallottam a sűrűben. Nem állítom, hogy nekem hetvenked­­ni való kedvem volt, de csüggedt sem voltam. Ebben nyilván a sikeres csá­­szármodárvadószat is közrejátszott. To­vábbra is rendületlenül bíztam a sze­rencsémben. 9 A Bajkál-tó partján

Next

/
Thumbnails
Contents