A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-15 / 35. szám
VJACSESZLAV MAJHORUN: Veszélyes foglalkozás A mai lakások falai szinte csak jelképesen választják el egymástól a szomszédokat, így aztán akarva-nemakorva hallottam mindent, omit a szomszéd lakásban beszéltek. — Haggy fel azzal az átkozott munkával! — kiabálta szinte minden este egy női hang. — A gyerekeidet árván, engem pedig ilyen, fiatalon özvegyen akarsz hagyni?! — Ne izgasd fel magadat, édesem! — nyugtatgatta a nőt egy rekedtes bariton. — Eddig még minden rendbe volt... Remélem, hogy a fiúkban a jövőben sem fogok csalódni. — Ki lehet ez — törtem a fejem. — Tán olyan valaki, akinek a másával csak drámákban találkozik az ember? — Megint mész? — kesergett a nő. — És ha agyonütöd magad, ha rádszakod? Ügy látszik, ez bányász! Vagy a metrót építi! De a következő este már megállapítottam, hogy tévedtem. — És ha elönt a víz és megfulladsz? — jajgatott a nő. — Búvár! — villant át agyamon a gondolat. De este ez a feltevésem is szertefoszlott, amikor a nő ismét búcsúzott a férfitól. — Mi, lesz, ha megfulladsz, vagy q, robbanás darabokra szaggat — kérdezte a nő elkínzotton. — Ahó, ez valami kísérletező vegyész! — döntöttem el véglegesen. Am a következő este rájöttem, hogy tévedtem. — Mi lesz, ha olyan magasról lezuhansz? — jajveszékelt a fiatalasszony. — Berepülő pilóta! — világosodott meg végre az agyamban. És mert nem akartam tovább bizonytalanságban élni, az öklömmel verni kezdtem a falat. — Aztán biztosítása van legalább? — kérdeztem a szomszédtól. — Az állami biztosító összes fiókjainál! — hangzott a válasz. S ha már ilyen baráti beszélgetésbe kezdtünk, javasoltam, hogy találkozzunk a főbejáratnál. Középkorú férfi állt előttem, az arckifejezése nem árult el semmi hősieset. — Én a szomszédja vagyok! — emeltem meg o kalapomat. — Csodálom és tisztelem a veszélyes foglalkozást űző embereket... A pilótákat, hajóskapitányokat, búvárokat. . . Engedje meg, hogy kezet szorítsak önnel. — Ugyan kérem — pirult el a szomszéd. — Nincs ebben semmi rendkívüli . . . — De hiszen minden pillanatban az életét kockáztatja . . . Hallom minden este . .. — Nos, ami igaz, igaz. Kockáztatom . . . De mit tehetek, az én foglalkozásommal ez együtt jár! — ön talán repülőgépeket próbál ki? — Kipróbálni kipróbálok, de nem repülőgépeket. . . — Hát mit? — Lakásokat, az átalakítás után, melyet a mi részlegünk végez az Épitővállalatnál. Én az egész éjszakát abban a lakásban töltöm, melyet az'~ reggel átadnak rendeltetésének. Szívélyesen kezetszorítottom ezzel a vakmerő emberrel. .. Sági Tóth Tibor fordítása BORISZ JEGOROV: A premier Az egyik város színházában premier volt. A nézőtéren az egyik vállalat számos dolgozója foglalt helyet. A szakszervezet vette meg számunkra a belépőjegyeket a kulturális élet színvonalának fellendítése céljából. A nézők egyáltalán nem értették azt, ami a színpadon lejátszódott. Voltak a darabban negatív hősök, akik azonban igen magas tisztségeket töltöttek be. Voltak pozitív hősök is, akiknek viszont sok hibájuk is volt. Tehát tulajdonképpen alig lehetett megkülönböztetni: ki a pozitív és ki a negotiv hős. Az egyik szereplő szerette a másikat. Bár lehet, hogy csak alakoskodott. Az is lehet, hogy gyűlölte. A szünetben a nézők — amint illik -— méltóságteljesen és bölcs elmélkedésbe merülve sétálgattak a színház előcsarnokában. Arra azonban nagyon ügyeltek, hogy a tekintetük ne találkozzék valamelyik ismerősükével. Mert az ismerősök még megkérdezhették volna: — Nos, hogy tetszik a darab? S mit lehet erre válaszolni, ha az ember egyáltalán nem érti o darabot. Különben akadtak egyesek, akik kérdezősködtek, ám a megkérdezettek teljesen kitérő válaszokat adtak. — A darab? Hót olyan mai témájú! — hangzott például az egyik válasz. — A darab? Hót, hm, hm, azt mondanám, hogy ami a volóság átalakítását illeti, hm — és a beszélgetés máris új témával folytatódott: — Mi van Gosával? Levizsgázott? Hát Mása, nagy-e már? Még mindig olyan szép kék szemei vannak! Hol fogják eltölteni a szabadságukat? Aztán elhallgattak. Mindenki úgy tett. mintha értené a darabot. Szégyellték bevallani, hogy nem értik. Mindenki érti, csak én nem? Hogyisne! Még ostobának tartanának! Nem baj, majd nézem tovább a darabot, hátha o következő felvonás jobb lesz. De nem lett jobb. Az előadás végén valamennyien vihoros tapsba kezdtek. Ha a szomszéd tapsol, tapsolok én is. Különben még azt hihetnék az emberek, hogy nem értettem a darabot. Aztán rohant mindenki a ruhatárhoz és öltözni kezdett. Egyesek még gyorsabban mint máskor. Aztán ismét hallgattak. Csak egyetlen ember mondta hangosan: — Hogy szabad eljátszani ekkora morhaságot? Ez az ember szolgálati úton volt a városban, nem volt itt egyetlen ismerőse sem ... Sági Tóth Tibor forditósa 22
