A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-15 / 35. szám
NEM ÉLTEK HIÁBA... Napsütéses szombat délután volt. Pastovcén (Pásztón), ebben az Ipoly menti kis faluban nem mindennapi családi ünnepre készült a Porubszky család apraja-nagyja. Amikor megérkeztünk, éppen az ünnepi ebédet tálalták. Az asztallön a nyolcvanhárom éves Porubszky lenő és felesége ült, ugyanúgy mint hatvan évvel ezelőtt; amikor — egy hasonló napsütéses szombat délutánon — egy életre szóló hűséget esküdtek egymásnak. Azon a napon kezdődött meg közös életük története. — Az már nagyon régen volt — mondja lenő bácsi —, fiatal voltam, a feleségem is. Tudja, nagyon szép lány volt — teszi hozzá mosolyogva. — Hol ismerkedtek meg? — Egy kis pesti vendéglőben. Egyik ismerősöm mutatta be nekem. Én akkor egy pesti gépgyárban dolgoztam mint kazánkovács. A feleségem szintén Pesten szolgált egy színésznőnél. Sokat utazott vele, bejárta majdnem az egész világot. Ezt az egyet a mai napig is irigylem tőle. — Pedig nagyon nehéz életem volt — kapcsolódik be a beszélgetésbe Porubszky néni. — Még gyerek voltam, amikor édesanyám meghalt, s nekem kellett gondoskodnom a kisebb testvéreimről. Alig voltam tizenkét éves, apám újra megnősült, engem meg Pestre adtak szolgálni. Kezdetben csupán ruháért, kosztért es’ lakásért dolgoztam, később már kaptam néhány fillért, de az olyan csekélység volt, alig lehetett venni érte valamit. Nagyon egyedül voltam abban az időben, apámhoz is keveset jártam a mostohám miatt. . . — Amikor aztán Barton lérjem szülőfalujában házasságot kötöttünk, boldog voltam, hogy életem megváltozott és nem leszek már olyan egyedül. Sajnos nem tartott sokáig, kitört a háború, és Jenő megkapta a behívóját. — Nem volt könnyű abban az időben, minket sem kiméit a sors — folytatja Porubszky bácsi. — Az első világháború alatt nemegyszer csuktak börtönbe. Mikor még gépgyári munkás voltam, többször szerveztem sztrájkokat, amiért néhányszor lel is mondtak nekem. Mint vöröskatonát pedig falhoz állítottak egy pesti börtön udvarán. A kivégzö osztag már lel sorakozott: a kislányomra, a feleségemre gondoltam. Aztán a nevemet kiáltották, ami azt jelentette, hogy álljak ki a sorból. Ezt is a feleségemnek köszönhetem . .. Elhallgat, majd a feleségére néz . . . — Nem ' szívesen emlékszem vissza ezekre az évekre — töri meg a csendet Porubszky néni. — Maga talán el sem tudja képzelni, milyen napok voltak azok, mennyit sirtam. Kislányommal a karomon rohangáltam fűhöz-fához, hogy megmentsem a férjem életét. Minden reményt feladtam, amikor végre a kivégzés előtt pár órával megtaláltam az unokabátyámat. Ö tiszt volt, sikerült neki kegyelmet szerezni Jenő számára. Bort tölt a pohárba, koccintunk az egészségükre: — Most már beszélgessünk másról — tanácsolják. — Mindig jókedvű, vidám ember vol, az édesapám — mondja Terka, a legidősebb lányuk — szívesen nótázgatott. . . Nem is kell sokáig biztatgatnunk a „nagypapát". Régi magyar nótákat dalai kellemesen csengő hangon. — Ezeket a nótákat még a rádióban sem dalolják — jegyzi meg mosolyogva. — Nagyon régiek ezek már kérem szépen, legénykoromban dalolgattuk őket a cimboráimmal, az pedig már nagyon rég volt. Nótát nóta követ, a többiek is bekapcsolódnak, a jókedv percről percre fokozódik . . . — Porubszky bácsiék nem pásztóiak mégis itt telepedtek le. Miért? — Itt a faluban körülbelül tiz éve lakunk, de hosszú ideig dolgoztam a Pásztó melletti Vilmos-pusztán mint kovácsmester, ott laktam családostul. Onnan Dunamocsra költöztünk, ott kaptam kovácsmesteri állást, akkor Terka lányom is ott lakott. Mikor nyugdíjas lettem, ide költöttem vissza, mert ezt a falut jól ismertem és szerettem, meg aztán a Katica lányom is itt lakik a családjával. A történelemben hatvan év nem nagy idő, de két ember közös életében nagyon sok. Mi mindent éltek át ök ketten? Mennyi örömöt, boldogságot és bánatot? öt gyermeket neveltek fel. Együtt élték át a két világháborút Megélték a leiszabadulást, ami szó mukra is új élet kezdetét jelentette Most hatvan közös év után boldogot és elégedettek. Lányaik, unokáik, dédunokáik gyakran meglátogatják őket, de a nagy család már régen volt Így együtt mint most, utoljára talán az aranylakodalmukon. Ede (az egyik unoka) a kéthónapos kisfiát is elhozta a dédszülök ünnepére. Heringes Laci családjával Bulgáriában üdült, két nappal hamarább utaztak haza, hogy ezen a szombat délutánon ök is köszönthessék a nagyszülőket. A munkában megtört két öreg boldogan ült négy gyermeke, hat unokája és nyolc dédunokája gyűrűjében. Terveik, vágyaik nagyobb részben teljesültek. Elmondhatják, hogy nem éltek hiába . . . MILICKY JOLÁN Az ünneDlő család, közéoen az idős házaspár Kulturális emlékek és idegenforgalom A természetjáró embert nyáron elsősorban a víz, a jó levegő és a napfény tudja kielégíteni. A véletlen úgy hozta, hogy nyári barangolásom során elvetődtem Jászára (Jasov) is. Az irányjelzö táblák a kempingbe csalogattak. A környező fenyves alján, a halastó közvetlen szomszédságában található a pihenésre, csendre, üdülésre szomjazok oázisa. Novák József fogad szívélyes közvetlenséggel. Ö a „főnök". Nem véletlenül. Annak idején igen tevékenyen kivette részét a községben a mezőgazdaság szocializálásából. Az efsz alapító tagja, majd évekig elnöke. Volt hnb titkár és eredményesen működött az Állami Gazdaságnál is. Mindig lelkes, tehetséges szervezőnek bizonyult, így érthető, hogy a kemping alapítása is összenőtt a nevével. — Még 1956-ban, igen szerényen, hat sátorral kezdtünk. Ha lassú volt is a fejlődés, de azért kielégítő. Ma néhányszemélyes faházikóinkban 100 vendégnek tudunk szállást nyújtani. Évről évre bővítjük, csinosítjuk az üdülőhelyet. A lebontott hajdani prépostsági istállók helyébe szállodát szeretnénk építeni. De Jászá többet is tudna nyújtani ennél a pompás fenyvessel övezett kempingnél, a tónál és a csónakkölcsönzőnél . . . Könyves Kálmán királyunk premontrei szerzeteseket telepített le itt a Bódva völgyében. Prépostságuk hiteles helynek számított évszázadokon át. A kolostor viharos múltra tekinthet vissza. Többször átépítették, legutóbb barokk stílusban. Jelenleg szociális otthon. Pompás homlokzata csalogatáan vonzza a kíváncsiskodót. Két szárnya jogos büszkeséggel öleli körül a nagyszerű templomot, amelyet miután 1792- ben leégett, teljesen újjá kellett építeni. Mind külső formájában, mind belső díszítését tekintve igen becses műérték. Sajnos, pár évvel ezelőtt tetőzete a lángok martaléka lett. A tűzoltás nyomait ma is őrzik a tönkrement menynyezeti freskófestmények és a penészszag. A környező területet eredetileg gyönyörű, a francia kertmüvészet fortélyai szerint telepített, nagy kiterjedésű parkká képezték ki. Lényegében ma is az. Csak éppen „lakat alatt" tartják, nem engedik be a nagyközönséget. De sorolom tovább. Neves látványosság lehetne még az egykori rendház ebédlője is, J. L. Kracker értékes freskójával. De mindenekelőtt a prépostság gazdag könyvtára, amely nem mindennapi értékeket őriz: okleveleket, kódexeket, ősnyomtatványokat, valamint a XI. és XVII. század között kiadott rengeteg nagybecsű könyveket. Sajnos, jelenleg még csak állandó jellegű könyvtárosa sincs. Jászó további mágnese a domboldalon álló plébániatemplom. Még ma is magán viseli a második világháború kíméletlen nyomait. Műemlék, de o> mai napig sem ismerték el annak. Pedig korai román stílusú ősi sekrestyéje még az ezres években, István király korában épült. További épületrészei 1080- ból, majd a tatárjárás utáni évekből származnak. Fel lehetne tárni a vár előtti Kőszál nevű sziklafalban levő cseppköbarlangot is. fHv Hihetetlen, mennyi érték halmozódik itt össze évszázadokon át, hogy egyszerre, egy helyen kínálja magát az utókornak. Sajnos, a kíváncsi látogatót mindenütt zárt ajtók fogadják, s egyelőre nem szerezhet Jászó nem mindennapi élményt mindazoknak, akik csodálják és tisztelik, a múlt értékeit. Ezért kellene elvégezni a szükséges restaurációs munkákat, s aztán megnyitni a pompás kulturális emlékeket az érdeklődők előtt. Mert ez nemcsak kulturális, de idegenforgalmi érdek is. Persze mindehhez pénz kell. s a község önmagában nem tudja fedezni a költségeket. De hiszen a helyreállítás nyilván nemcsak egyedül a község érdeke. hanem mindannyiunké, akik tiszteljük, becsüljük kulturális hagyományainkat, múltunk felbecsülhetetlen értékű emlékeit. SZŐKE ISTVÁN 23
