A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-15 / 35. szám
EGRI VIKTOR: 4. A sötétben hirtelen egy kar fonódott a nyakam köré, valaki magához ölelt. — Hát itt vagy, öcskös? Az ismerős hang csak Preisz Árpié lehetett, az iskolatársamé. Fél esztendővel korábban-vonult be — egy évfolyammal volt idősebb nálam. — Én vagyok, zászlós úr. — Hagyd a fenébe a rangomot, az úrázást. Neked Árpi vogyok . . . Két napja vettem a hirt, hogy jöttök. Megkértem a századosunkat, osszanak be hozzánk, a szakaszunkba. Boldoggá tett, hogy itt, ebben az idegenségben, alig néhány száz lépésnyire a taljánoktól, valaki úgy fogod, mint a testvérét. Az ároknak, o mélyen a föld alá húzódó, lépcsővel ellátott, gyertyáktól gyéren megvilágított kavernának hirtelen egy parányi otthonossága lett. A fal mentén húzódó emeletes hálóhelyeken volt egy kis zúgom, ahol hátizsákomat, mannlicheremet és minden más holmimat elhelyeztettem, ahol magam is boldog elfáradással, mintha védett révbe értem volna, elnyúlhattam. Kevés alvás esett azon az éjszakán. Árpi hónapok óta nem látott, ezer kérdése volt, amire kimerítően válaszolnom kellett. Árpi soká hagyott aludni. Mikor felébredtem, Zsigát kezdtem keresni. Megtudtam, hogy nem messze tőlünk, a szomszéd kavernö lakója. Csendes időben, ha a szolgálat megengedi, szakaszunk parancsnokának tudtával meglátogatom. Állóhorc idején nem volt a szolgálat terhes. Kétóránként ellenőriztem az őrszemeket, s ügyeltem orra, hogy az árokpad mindig tiszta legyen, felesleges holmi ne heverjen sehol. Éjszakánként árkászok jöttek, oz ő dolguk volt a gránátoktól napközben esett károkat kijavítani, új spanyollovosokat görgetni az árkok elé, ahol o védelmi vonal megkövetelte. A menázsit is éjszaka hozták a futóárkokon ót, a teljes sötétség beállta után. Az ételhordók jövés-menésében volt valami meghitt titokzatosság. Egyszerre osztottak ki mindent: a reggelit, az ebédet és a vacsorát a napi kenyéradoggal. A vastag, kormos vaskondérok még melegen tartották a levest, a húst előre kimért porciókban üres homokzsákokban hozták, és oz ételhordókat kísérő szakács a puszta kezével csapta a csajkánkba. Bár oz olaszok árka vagy háromszáz méter távolságban húzódott tőlünk, hangosabb szónak nem volt szabad megtörnie a csöndet. Hamar rájöttem, hogy az éjszaka szokatlanul mély csöndjében minden óvatoskodós ellenére odaát meg kellett hollaniuk az edény csörömpölést, hiszen mi is hallottuk oz ő mocorgásukat — de mintha íratlan törvény tiltotta volna, hogy lövés vagy más ellenséges cselekedet zavarja az ételosztás szertartását. Mert a szó legszorosabb értelmében óhitatot sugalló szertartás volt a csajkák csörömpölésétől kísért menózsiosztás. Egyhangú órokéletünkben mindig ünnepi hangulattal járt, s ha a leves nem volt túlságosan elsózvo, a hús nem volt rágós, egy órára eltörlődött a frontélet minden gondjo. A nyári éjszakában csodálatos csillogással borult fölénk az éj, a szikrázó csillagok közt sápadtsárgán világított a telihold, s nekem oz Aida Nilusparti képének sejtelmes éjszakai tündöklése jutott oz eszembe. Istenem, milyen messzi az a világ, amelyben finom ujjak alatt hárfa peng, hegedűk sírnak, fuvolák trillái, gordonkák mélyen búgó hangja éber álomba sodorják az embert, álomba, amelyben az ének tovább zsong és minden fájást eltöröl ... A pillanat nagysága elszakított a valóságtól, aztán felvillanó torkolattúz visszahozott a földre, amely valahol messze fájdalmason felnyögótt. De abbon az emberi hörgéshez hasonlatos mély morajlásban s a felvillanó, surranó fényekben nem volt számunkra közvetlen veszély, és bennem ellenállhatatlan erővel feltört az érzés, hogy békét kell teremteni mindenáron. Bizonyosra vettem, hogy odaát a digóknok, és Kotzelmachereknek csúfolt olaszok közt is akad valaki, aki ugyonazt érzi . . . Az étellel együtt meghozták a postát is, de azt előbb o szikla oldalába robbantott parancsnoki fedezékben szétosztották, és a napiparoncsot hordó ordonáncok hozták reggelente a kavernákba. Ügy látszott, hogy óramű pontossággal folyik itt minden, akár a tartalékállásokban vagy o távoli hátország koszórnyóiban. Sebesültünk napok óta nem volt, komolyabb betegség nem ütötte fel a fejét, bár mindenfajta fertőzés veszélye fenyegetett. A kaverna fenekén a megposhadt talajvízben dagadtra hízott patkányok tanyáztok, az elhasznált, büdös levegő nehezen cserélődött ki frissre, csoda, hogy valami pestises nyavalya nem tört ki rajtunk. Tetejében oz állandó készenlét miatt ruhástul aludtunk, és tisztálkodásra nem nyílt alkalom. A közelünkben, az egykor cserjékkel, fügefákkal borított katlan mélyén forrás csörgedezett. Békés napokon, pirkadat előtt, amikor a mozgolódást odaát még nem fedezhették fel, a legénység csajkákban és kulacsokban hozta onnan a vizet. Esteledéskor is megkezdődött a mozgolódás; a friss forrásvíz oly üdítő volt, hogy nem tudtunk betelni vele, megittuk az utolsó cseppig, tisztálkodásra nem jutott belőle. ötnaponként hozták a szivnivalót, a fejenként járó napi öt dorab filléres cigarettát, vagy egy pakli pipázásra, bagózásro való kapadohányt. A járandóságot a kovernolokók úgy fogadták, mintha égi monna lett volna; türelmetlenebbül várták, mint oz ennivalót. Az adogomat nyomban szétosztottam, Andoréi sohasem feledkeztem meg, mint korábban Gáspár bácsiról sem. Az éjszakai ételhozás — nem hallgathatom el — rossz következményekkel is járt. A levest és a folatnyi húst a hozzáadott főzelékkel azon melegében megették, a kiosztott margarinnal vagy lekvórodaggal elfogyott a kenyér java is. Az első nopokbon azt hittem, az éhség az oka. hogy egyszerre anynyit falnak, később kiábrándulton tapasztalnom kellett, hogy Így védekeznek a tolvajok ellen. Éjszaka eltűnt a kenyérzsákból a meghagyott komisz, a hátizsákból a hazulról kopott és féltve őrzött elemózsia, a száraz kolbász, szalonna maradéka. Sohasem tudtam megbékélni ezzel a bojtórsiassógot megcsűfolo tolvajlássál, még akkor sem, amikor engem is gyötört az éhség. Árpi mentett meg a koplalástól. Tiszti kosztol kapott, es nekem átengedte az ételhordókkal hozatott szardíniásdobozokat. Négy teljes hónapon ót az olajos halacskáknak köszönhettem, hogy éhkoppon nem maradtam. Mindig ebédidőben nyitottam ki a pléhdobozt, és mennyeinek éreztem a kékeszöld hátú, ezüstfehér hasú apró halak ízét. A háború után hosszú éveken át elfogott a hányinger, ha a rakott kenyéren, szendvicsen egy falatka szardínia volt; ma is ódzkodom minden konzervtől, kenőmájastól, tonhaltól, kaviártól. Kovernoéletem második hetében a parancsnoki fedezékbe rendeltek. Vajon miféle szabályt szegtem meg, hogy o százados értem szalasztja ordonáncót? — Eredj! — nyugtatott meg Árpi.— Hivatásos tiszt, szereti vizsgáztatni új embereit. — Ez itt szokás? — Nála szokás. De talán csak levelet akar Íratni veled — mondta Árpi csúfolódó mosollyal. — Szerelmes levelet. Osztrák az ipse, te jól tudsz németül, megírod helyette. Elpirultam. Bosszantott, hogy irástudományom híre ide is eljutott. Alighanem Bayer főhadnagy árulta el, ő a százados helyettese, egy fedezékben laknak, unalmukban szerét ejtik, hogy alantasaik számlájára szórakozzanak. Ha így van, nem szabad szégyent vallanom. Bogsch százados úr azonban komolyabb dolog miatt hivatott. Megint az az átkozott lista! Abban olvashatta — vagy Bayer főhadnagytól hallhatta —, hogy a katonai térképeken jól eligazodom. Ma minden gyakorlott turistának, hegymászónak ez csak annyi, mint kisiskolásnak az ábécé, óm akkoribon ez a tudományom megérdemelte, hogy a kísérő listában említés tétessék róla. Szemközt velünk, az Isonzo túlsó partján, egy tüzérségi üteg éppen a mi árokszakaszunkat célozta meg minden hajnalban és délidőben. Néha alkonyattájt is ránk eresztette srapneljeit, nehogy túlságosan biztonságban érezzük magunkot. Kiszámítható, pontos időben tüzelt, idejében elbújhattunk a golyók elől. A feladatom egyszerű: az állásunk feletti csúcsról állapítsam meg az üteg pontos helyét. Ho valóban értek a térképhez, a torkolattüzek nyomán ezt könnyen kideríthetem. Gyakorlott tüzérségi megfigyelők dolga lett volna ez a feladat. Nem is értettem, miért bízták rám. Árpi később megmagyarázta, hogy Bogsch százados úr oz állóharc idején is érdemeket akart szerezni magának, hogy a tüzérség dolgát mogóra vállalta. — Két értelmes, jó szemű embert magaddal vihetsz — bocsátott el a százados, és a térképpel együtt egy hatszorosan nagyító Görz-messzelótót bízott a kezemre. Agdára esett a választásom és egy sváb legényre, aki jó hegymászónak mondta magát, és felszólításomra talán ezért jelentkezett önként, hogy egykét napra, amíg a megfigyelés tart, szabaduljon a kaverna bűzétől, az árokélet terhétől. Ha jól teljesítem a parancsot, dupla adag dohányt és menázsipótlóst kopnak. A könnyűnek látszó feladat végül is nehéznek és veszélyesnek bizonyult. Talán vigyázatlanok voltunk, a szemközti üteg megfigyelői észrevehették mozgolódásunkat, és a csúcsot célba vették. Szerencsére Anda, jó ösztönétől vezettetve, pontosan azt a helyet kereste ki, ohonnon messzire, az Isonzo jobb partja felett húzódó hegygerincre nyílt a kilátás, és golyók, repeszek ellen védelmet is nyújtott. A csúcsról jól kivehettem az olaszok pompásan kiépített állásait, a hangyaszerű mozgásból a hegyekbe fúrt roktárak zöld gallyal álcázott benyílóit is. A miénknél biztonságosabb fedezékeik lehettek odaát; nehezen jutnánk át a folyon, ha Adelsbergböl parancs jönne, hogy tüzé'rségi előkészítés után kíséreljük meg az utászokkal együtt az átkelést. Nem tudom, mennyire voltam pontos a parancs teljesítésében, bár minden tudósomat elővettem, és két emberem is segítségemre volt. Bogsch százados urat már nem találtam a parancsnoki fedezékben, augusztus 16-án — ezt a dátumot sohase felejthetem el —, a másnap megindult offenzíva előtt otthagyta a századot. Akkor telt le éppen az őrnagyon aluli hivatásos tiszteknek előirt első vonalbeli harctéri szolgálata ideje, és senki sem vethette a szemére, hogy a legveszélyesebb időben, amikor kitartania kellett volna, hátat fordított a frontnok. Hetvenedik életévükön jóval túl vannak, akik oz első világháború pergőtüzeit megszenvedték. Talán csak az emlékező találja hatásában másnak, erejében gonoszabbnak, mint az újabb háborúnak rohamot és áttörést megelőző roppant ágyútüzét és tankcsatáit, amelyektől csak három évtized választ el bennünket. (Folytatjuk) 18
