A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-15 / 35. szám
Molnár János felvétele GYURCSÖ ISTVÁN / Két őszi vers Játékos gyermekből, kedves lányból komoly, szép ember lett, így van ez jól. Ilyenkor ősszel a zöld burokból is kifeslik, lám, az érett dió. Kiforr a must is. a szőlővirág édes gyümölcsét ilyenkor szedik — Már sír a szél, őszi szél, a borág veres levélruhába öltözik. Érik a világ, piros szerelmek csókolóznak a száraz avaron, a messzi csillagok összecsengnek, csengetyűzik, hogy itt az alkalom: Komoly, szép ember lettél, kedvesem, rád találhatna már a szerelem! Van úgy is, mikor csak öröm az ősz, levél a fáról később hull, esik. Van úgy: az embert soká szeretik, de úgy is, hogy hirtelen itt az ősz. Te nyár vagy, nyaram, de futó idő — Most vetkőző, bíborszín évszakon, mint őszi dér, zörgő, kis ágakon: szívemre hulltál, jégezüst idő. Bizony, soká kell a nyárra várni, míg újra lombok közt dalol a szél, dudorász s ringat az árnyék, mesél, s madarat látsz ágról, ágra szállni. — Most, hogy deret szülnek a hajnalok, én a kedves, szép nyárra gondolok. Új hangok a szlovák költészetben A Parnasszusra eljutni, tudjuk, nemcsak tehetség, hanem idő és kitartás kérdése is. Nehéz hát értékelni és jósolni az elsőkötetes vagy a most publikálni kezdő fiatal szlovák költők művei kapcsán. Ezt több tény is megnehezíti. Először legtöbbjük alig múlt húszéves, így nem rendelkezhetnek még kellő tapasztalattal és tárgyi megalapozottságuk is hiányos. Másodszor, ami az előbbivel összefügg: költészetük még az előző generáció (Rúfus, Válek, Krasko és mások) befolyása alatt áll. Végül: jelentkezésük a kritika és az olvasóközönség kételkedő visszhangjával találkozott, ami egyeseket ösztönöz, másokat a lemorzsolódás felé sodor. Meglepő mégis, hogy az utóbbi három-négy évben mennyi új költő jelentkezett. (Igaz, most érik felnőtté a háború utáni legnagyobb népszaporulatot felmutató 1950— 55-ös években született nemzedék.) Legnagyobb érdemül ebben mégis a kiadók megértő és ösztönző magatartását kell tekinteni, bár bizonyos értelemben ez is az érdeklődés változását tükrözi. Fő helyen említhetjük Vojtech Mihálik kezdeményezését a Nővé Slovo kéthetenként hozott irodalmi rovatában, amely kizárólag a fiataloknak ad helyet, tanácsot nyújt és lehetőséget biztosít a publikálásra, bemutatkozásra. A Nővé Slovo, mint kultúrpolitikai hetilap, ezzel a kezdeményezéssel ugrásszerűen növelte tekintélyét nemcsak a fiatal olvasók, hanem az irodalmi szakemberek előtt is. Négy év alatt ötvennél több fiatalt mutatott be, és szinte valamennyi antológiákban szereplő vagy elsőkötetes szerzők közül került ki, mint Ciliak, Hevier, E. Kovácová, Vargová, Hívesová, Kondor és mások. További lökést adott a Smena Kiadó Mladá Tvorba sorozata és a Slovensky spisovatel' Zosíty sorozata. 1974-ben például hét elsőkötetes költő jelentkezett. Elsőként az Igazak szájával Ondrej Cihák jelentkezett (Ústami spravodlivych, Slovensky spisovatel', 1973) című kötetével, amelyben meglepetésszerűen nem a húszéves fiatalember világra csodálkozó gondolatai tárulnak fel —, nem az első hang remegő bizonytalansága tükröződik, hanem gondolatilag és érzelmileg egy mélyebb, szinte kiforrott költészet. A poéta elkötelezett tanúságtétele az otthon képével forr össze költeményeiben. Központi helyet foglal el az Anyámnak című verse, amellyel a Nővé Slovo pályázatán elnyerte az első díjat. Még ebben az évben jelentette meg a Smena könyvkiadó az Ebben az időben (V tomto case), majd egy év múlva az Együtt lélegezve (Dychtivo spolu) című antológiákat. Ezek — a verseken kívül a próza is helyet kapott bennük — több mint húsz induló költővel ismertettek meg. Bemutatkozásuk, nem maradt visszhang nélkül. Sokan azóta már kötetekkel dicsekedhetnek, és a többiek is publikálási lehetőséghez jutottak a Romboid, a Vasárnapi Pravda, a Vasárnapi Smena hasábjain. A Smena havonta egyszer tizenhat oldalas irodalmi melléklettel jelentkezik, a Nővé Slovo összejöveteleket, ankétokat rendez, pályázatokat ír ki. Mindez újabb és újabb jelentkezőket csábít az elmélyült munkára. 1974-ben jelentek meg Daniel Hevier: Lepkekörtánc (Motyli kolotoc), Daniela Hivesová: Táncosnő (Tanecnica), Mária Kovácová: Változóan felhős (Striedavo oblacno), Mojmír Kuzmin: Harmat a levélen (Rosa na lísti), Valér Mikula: Állatka éj (Zvieratko noc), Mária Sekerová: A képek összjátéka (Súhra obrazov) és Gizela Slavkovská: Halkan (Potichu) című kötetei. Témaválasztásukra jellemző a szerelem, a szülőföld, a vidámság és az ifjúság öröme. Csak néhányon próbálkoznak meg szembenézni a hétköznapok líraiságóval (pl. Slavkovská). A többieknél főleg maga a líra, a vers, az alkotás nehézsége dominál. Hívesová a nagyvárosi ember kapcsolatkereső gondolatait fogalmazza meg a maga nyelvi szférájában, ami inkább csak költői próbálkozásnak, mint költészetnek nevezhető. Hasonló hibát tapasztalhatunk Mikulánól is, bár ő csak a szavak szintjén akar újat mutatni, egyébként közelebb áll a valós élethez. Kuzmin viszont — valószínűleg a francia irodalom ismeretében — képeket rajzol és teremt újra, de ezt a lehetőséget csak részben meríti ki. Elhagyja a társadalom jelenlétét, így versei csak töredékeknek tűnnek abból a világból, amelyben a költő is él. A felsoroltak mind a szabad vers követői, csak itt-ott kísérlik meg a kötött formák alkalmazását, akkor is csak a szavak játéka, nem pedig a tartalmi mélyítés kedvéért. Nem mondhatjuk viszont ezt el Daniel Hevierről, akit húszesztendős létére máris az egyik legnagyobb tehetségnek tartanak. A versek tartalmi szempontból még egyoldalúak, ezt persze kora is magyarázza, hiszen a szerelem és a természet az, ami a legnagyobb befolyással van az ilyen korú fiatalokra. Nyelvi finomsága, a poétika szabad, nem erőszakolt alkalmazása, a rímek könnyed játéka sokkal többet ígér, mint a felsoroltak közül bárkinél. Az 1975-ös évről még nincs összképünk, de az említett antológiák szerzői további kötetekkel gazdagították és még gazdagítják a sort. Viera Sebestová: Görbületek (Krivky), Ján Svantner Csillagütés (Hviezdny úder), volamint Jana Kantorová, Ján Kondor, Karol Karman, Anna Ondrejáková, Vargová, Servátka, Mucha és mások előkészületben lévő kötete, valamint az előzőek újabb jelentkezése jelentős feladatot ró a kritikusokra, de az olvasók visszhangjával is számolni lehet. Amennyiben össze akarnánk hasonlítani a szlovák és a csehszlovákiai magyar költészet fiatal hajtásait, akkor a közös gyökerekig kellene lenyúlnunk, mint azt az Egyszemű éjszaka (Madách, 1970) megjelenésekor és azóta is sokan megtették, bár jelen esetben csak egy egyoldalú szimbiózisról beszélhetünk: az Egyszemű éjszaka szerzői ismerhetik a szlovák irodalom minden rezdülését, míg fordítva ez kevésbé érvényes. A jelenkori irodalom egysíkú szemlélete folytán közös vonás nem annyira formai, mint inkább tartalmi jegyekben mutatkozik. Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó költészetét ugyan nem állíthatjuk Ciliak, Kuzmin, Hívesová vagy Hevier mellé, márcsak az előzőek néhányéves előnye miatt sem. Esztétikai értékítéletet sem lenne érdemes felállítani, hiszen az „egyszeműek"-re sokkal inkább a magyar irodalom van hatással. Ám az egyidejűség lehetővé teszi ugyanannak a társadalmi valóságnak lírai tükröződését, ami végső soron mégis egymás mellé állítja őket. MOLNÁR LÁSZLÓ 19
