A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-10-15 / 35. szám

Lengyel Ferivel az Énekes madárban — Az otthoniak mikor láttok színész­ként először a színpadon? — Egy évre rá, hogy elmentem ott­honról. Még az öreg kultúrhózban léptünk fel Szilicén. A színpadra lét­rán jártunk fel. Olyan autóbuszunk volt akkor, hogy nem bírt felvinni ben­nünket a fennsíkra. Gombaszögön hagytuk és traktorról, pótkocsival fu­varoztak fel bennünket a hegyre. Voit olyan is, aki gyalog ment, mert félt a hegytől. — Mi az — szerintetek — ami o színészt megkülönbözteti a többi ha­landótól? Rózsika és Béci egymásra néztek, mintha azt kérdeznék egymástól, hogy hát valóban, mi is az? — Olyan kicsiségek, hogy a színész soha nem beteg. Nem engedi, hogy az orvos kiírja. Mert játszani kell. A mi viszonyaink között — tizenöten va­gyunk a Tháliában — ho akármelyi­künk kiesik, az beláthatatlan következ­ményekkel jár. — Például Tótnét sántán, begipszelt lábbal játszottam végig — mondja Rózsiko. — S előfordult olyan eset is. itt nálunk, hogy az egyik kollégánk az édesanyja temetésére sem tudott el­menni. mert aznap volt a bemutató, s neki főszerepe volt a darabban . . . Valahogy ilyenek a különbségek. Mi nem órabérben dolgozunk. — Tapasztalataim szerint a szlová­kiai magyar színészek nem élnek va­lami jómódban. (Ugye, se tévé, se film, s a rádiófelvételek is eléggé rit­kák, s így „mellékes'' alig akad.) Mi az, ami mégis ide vonzza a fiatalo­kat? — Nem mondanám, hogy nagy vol­na a vonzalom — mondja Béci. De aki egyszer igazán megízlelte ezt a munkát és valóban igaz szívből vállal­ja minden terhét, az többé nem tud szabadulni. Bizonyára van még egy sor összetevője ennek, amelyeket fel lehetne sorolni. De a legfőbb, maga a — színház. — Nagy Sz-szel. — Mi a legrosszabb a színész szá­mára? — Ha nincs szerepe. — S ha már van? — Az attól függ, milyen a szerep. Az első az öröm, hogy van mit ját­szani. Később az ember mindig meg­ijed a szereptől. — Szerintem — mondja Béci — nem jó színész az, aki az első látásra nem ijed meg a feladattól. — Ho mondjuk tíz éve szeretnél el­játszani egy szerepet, mondjuk a Ti­­borcot, s holnap rád osztanák, akkor is megijednél? — összeesnék . .. Tiborctól — főleg tőle. Pedig nagyon szeretném eljátsza­ni. Félnék, persze, hogy félnék. Mert akárhogy is tudom, hogy mit akarok, csak a végén dőlne el, hogy helyes volt-e oz elképzelésem. — Nektek idestova huszonöt éve o színház, a színpad a második otthono­tok. Tulajdonképpen hány otthona van a szlovákiai magyar színésznek? S me­lyik a fontosabb? — A színház! — mondja Rózsika. — Az autóbusz ... Az öltözők, a vidé­ki öltözők és a vidéki színpadok. S o­­mi idő ezen túl még marad, az ide jut, a tizenkettedik emeletre. — Amióta színészek vagytok, három kezdést éltetek meg. Miért döntöttetek annak idején úgy, hogy a hormadik Az első közös szerep, Jirásek: Vojnárné újrakezdést is vállaljátok? Holott Ko­máromban is maradhattatok voína. — Dolgozni akartunk — mondja Rózsiko. — A szülőföld közelsége, oz otthoni tójok vonzottak. De főleg az, hogy nagyszerű gondolatnak tartottam az új társulot létrehozását. Itt volt az al­­kolom és a mód, hogy a keleti végek kulturális életét teljesebbé tegyük. Ezért a legtermészetesebb volt, hogy ezt az újrakezdést vállaltuk. — Megérte? — Feltétlenül. — Vállalnátok újra? — Szó nélkül. — Nekem a Thalia első bemutatója életem végéig emlékezetes marod. Vé­leményem szerint ti akkor és ott nyúj­tottátok életetek egyik legszebb telje­sítményét. Hogyan emlékeztek Smeral­­dinára, Truffaldinóra? — Én háromszoros izgalomban él­tem — mondja Rózsika. — De hiszen mogad is ott voltál, tudod jól, mi for­gott akkor o kockán. — Igen — mondjo Béci — olyan előzményeket éltünk ót, amelyek na­gyon izgalmassá tették őzt a bemuta­tót. Akkor oz volt a nóta, hogy egy koldusból kettőt csinálunk. A tét oz volt, hogy ennek az ellenkezőjét bebi­zonyítsuk. Sok minden múlott akkor Truffaldinón. De elbírta. Igaz? Elbírta. Truffoldinó is és az utána következő színpadi hősök is. S azok is, akik mellette álltok. Vörösmarty ördög­fiókái. Csongor. Ilma, Tünde: Örkény Tótnéja, vogy Tamási Áron bakkördö­­gei . .. A hétköznapokat is meg kéne néha ünnepelni. A huszonöt éve újjáéledt szlovákiai magyar színjátszást is, s azo­kat, akik azóta is estéről estére hét­köznapjaink egy-egy óráját ünneppé avatják. Színészeinket. Ez a csendes jubileum legyen fi­gyelmeztetés, hogy vannak adósságaink. Olyanok, amelyekre a hitelező soha. nem figyelmeztet, de amelynek törlesz­tése emberségünk próbája. GÁL SÁNDOR 15 A halászol pihenés, és szenvedély. Valahol a Labore partján egy szabad délutánon Utazik az együttes

Next

/
Thumbnails
Contents