A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-15 / 35. szám
Lengyel Ferivel az Énekes madárban — Az otthoniak mikor láttok színészként először a színpadon? — Egy évre rá, hogy elmentem otthonról. Még az öreg kultúrhózban léptünk fel Szilicén. A színpadra létrán jártunk fel. Olyan autóbuszunk volt akkor, hogy nem bírt felvinni bennünket a fennsíkra. Gombaszögön hagytuk és traktorról, pótkocsival fuvaroztak fel bennünket a hegyre. Voit olyan is, aki gyalog ment, mert félt a hegytől. — Mi az — szerintetek — ami o színészt megkülönbözteti a többi halandótól? Rózsika és Béci egymásra néztek, mintha azt kérdeznék egymástól, hogy hát valóban, mi is az? — Olyan kicsiségek, hogy a színész soha nem beteg. Nem engedi, hogy az orvos kiírja. Mert játszani kell. A mi viszonyaink között — tizenöten vagyunk a Tháliában — ho akármelyikünk kiesik, az beláthatatlan következményekkel jár. — Például Tótnét sántán, begipszelt lábbal játszottam végig — mondja Rózsiko. — S előfordult olyan eset is. itt nálunk, hogy az egyik kollégánk az édesanyja temetésére sem tudott elmenni. mert aznap volt a bemutató, s neki főszerepe volt a darabban . . . Valahogy ilyenek a különbségek. Mi nem órabérben dolgozunk. — Tapasztalataim szerint a szlovákiai magyar színészek nem élnek valami jómódban. (Ugye, se tévé, se film, s a rádiófelvételek is eléggé ritkák, s így „mellékes'' alig akad.) Mi az, ami mégis ide vonzza a fiatalokat? — Nem mondanám, hogy nagy volna a vonzalom — mondja Béci. De aki egyszer igazán megízlelte ezt a munkát és valóban igaz szívből vállalja minden terhét, az többé nem tud szabadulni. Bizonyára van még egy sor összetevője ennek, amelyeket fel lehetne sorolni. De a legfőbb, maga a — színház. — Nagy Sz-szel. — Mi a legrosszabb a színész számára? — Ha nincs szerepe. — S ha már van? — Az attól függ, milyen a szerep. Az első az öröm, hogy van mit játszani. Később az ember mindig megijed a szereptől. — Szerintem — mondja Béci — nem jó színész az, aki az első látásra nem ijed meg a feladattól. — Ho mondjuk tíz éve szeretnél eljátszani egy szerepet, mondjuk a Tiborcot, s holnap rád osztanák, akkor is megijednél? — összeesnék . .. Tiborctól — főleg tőle. Pedig nagyon szeretném eljátszani. Félnék, persze, hogy félnék. Mert akárhogy is tudom, hogy mit akarok, csak a végén dőlne el, hogy helyes volt-e oz elképzelésem. — Nektek idestova huszonöt éve o színház, a színpad a második otthonotok. Tulajdonképpen hány otthona van a szlovákiai magyar színésznek? S melyik a fontosabb? — A színház! — mondja Rózsika. — Az autóbusz ... Az öltözők, a vidéki öltözők és a vidéki színpadok. S omi idő ezen túl még marad, az ide jut, a tizenkettedik emeletre. — Amióta színészek vagytok, három kezdést éltetek meg. Miért döntöttetek annak idején úgy, hogy a hormadik Az első közös szerep, Jirásek: Vojnárné újrakezdést is vállaljátok? Holott Komáromban is maradhattatok voína. — Dolgozni akartunk — mondja Rózsiko. — A szülőföld közelsége, oz otthoni tójok vonzottak. De főleg az, hogy nagyszerű gondolatnak tartottam az új társulot létrehozását. Itt volt az alkolom és a mód, hogy a keleti végek kulturális életét teljesebbé tegyük. Ezért a legtermészetesebb volt, hogy ezt az újrakezdést vállaltuk. — Megérte? — Feltétlenül. — Vállalnátok újra? — Szó nélkül. — Nekem a Thalia első bemutatója életem végéig emlékezetes marod. Véleményem szerint ti akkor és ott nyújtottátok életetek egyik legszebb teljesítményét. Hogyan emlékeztek Smeraldinára, Truffaldinóra? — Én háromszoros izgalomban éltem — mondja Rózsika. — De hiszen mogad is ott voltál, tudod jól, mi forgott akkor o kockán. — Igen — mondjo Béci — olyan előzményeket éltünk ót, amelyek nagyon izgalmassá tették őzt a bemutatót. Akkor oz volt a nóta, hogy egy koldusból kettőt csinálunk. A tét oz volt, hogy ennek az ellenkezőjét bebizonyítsuk. Sok minden múlott akkor Truffaldinón. De elbírta. Igaz? Elbírta. Truffoldinó is és az utána következő színpadi hősök is. S azok is, akik mellette álltok. Vörösmarty ördögfiókái. Csongor. Ilma, Tünde: Örkény Tótnéja, vogy Tamási Áron bakkördögei . .. A hétköznapokat is meg kéne néha ünnepelni. A huszonöt éve újjáéledt szlovákiai magyar színjátszást is, s azokat, akik azóta is estéről estére hétköznapjaink egy-egy óráját ünneppé avatják. Színészeinket. Ez a csendes jubileum legyen figyelmeztetés, hogy vannak adósságaink. Olyanok, amelyekre a hitelező soha. nem figyelmeztet, de amelynek törlesztése emberségünk próbája. GÁL SÁNDOR 15 A halászol pihenés, és szenvedély. Valahol a Labore partján egy szabad délutánon Utazik az együttes
