A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-10-15 / 35. szám

ken eltöltött időkről, a „rég volt, igaz sem volt” tanoncévekről, amelyeket ha­sonló, de szigetelőelemekkel ki nem bé­lelt vityillóban lakott végig az egykori Lovecky és Stafanec cégnél Bratisla­­vában. Az ötvenéves Karol Nemiek­ben még élnek a rideg bódéban ma­guk kotyvasztotta jéggé fagyott leve­sek ízeinek és a tanoncpénzen vett vékony ruhákban eltöltött hideg telek­nek emlékei. — Hogy hány lakást építettem? Ki tudná azt megmondani. A felszabadu­lás óta a lévai lakótelepek épületeinek túlnyomó többségét a mi brigádunk építette az első időben téglából, majd később betonkockákból. Ám az igazi, ugrásszerű fejlődést a házgyári ele­mekből készített házak építése jelen­tette. Léván 1967-ben kezdtük építeni az első panelházakat. Sokat, rengete­get dolgoztunk — mondja elgondolkoz­va, azután feláll, kilép a bódé homá­lyából a reggeli naptól fényes tetőre s nyugtalankodva pillant le a mélybe, vajon nem jöttek-e meg a türelmetle­nül várt fedőelemek. Teodor Petruj akkor bukkant fel a A Öurovic-brigád munkája nyomán megváltozott városkép is úgy tetszik. Én csak látom a mun­kám eredményét. Az unokáim is el­mondhatják majd: Ezt a házat a nagy­apánk építette. De a fiam vajon mit lát majd .. .? — Ezen mindnyájan ne­vetnek. — Ha csak nem az emberek pocakját — igazítja helyre a dolgot Gergely Gyula. — Teodor, te ugye építő maradsz? — Az, ha csak nem tetszik majd meg ott a katonaságnál. A bátyám hivatásos katona. De azért csak úgy gondolom, hogy építő maradok. Ki tudja? — Talán majd a szeretője haza csalja — jegyzi meg Karol Nemcek, aki szintén kozárovcei, mint Teodor, és ismeri a fiú körülményeit, problémáit. — Hót az is van? — kérdem. — Van — pirul Teodor. — Két év az nagy idő. Ezalatt még a feleséget is sokan elfelejtik — szúrja közbe Ludovít Jakubík, aki a Hukón kezdte, a Hronstavnál és Prágában folytatta a szakmát, míg végül is — már vagy 15 éve — a Ourovic-brigád­­ban vert gyökeret. — Bizony, van, aki könnyen felejt — helyeslik többen. Azt azonban nem le­het tudni, hogy ezt Teodorra értik-e. Most már valóban kérdésessé vált, hogy mi lesz Teodorral. — Ha visszajövök a katonaságtól. Megjöttek a fedöpanelek . . . Karol Nemcek a „parti" veteránja Karol Forgác darukezelö Máskor már reggel hat órakor han­gyabolyhoz hasonlít az épülő lakó­telep. Most bénán ágaskodnak a to­ronydaruk a szürke házgyári elemek­ből épülő félkész háztömb fölé. Vala­hol azonban acélkörfűrész vijjog oz épületvas-kötegek, kavicshegyek és pa­nelhalmazok labirintusában. Gépészformájú , kékoverallos ember szorgoskodik a fűrész mellett. Rákó­­szönök. Egy kattanás, és lassul az acél­fogait vicsorgató korong forgósa. — Hol vannak az emberek? — kér­dezem. — A hetediken. Ott a második be­járaton menjen. — Gyanakodva nézi o vállamon lógó fényképezőgépet. Aztán elkísér. — Milyen beosztásban dolgozik? kérdezem kissé lihegve az ötödik eme­leten, de csak azért, hogy a válasz­adáshoz tempót lassítani kényszerüljön, mert nagyon megelőzött fürge kísérőm. — Darukezelő vagyok — válaszolja kurtán és veszi tovább kettesével a lépcsőket. — Ha jól láttam, faalótéteket fűré­szelt. Ez hogy függ össze a darukeze­léssel? — Ügy, hogy partiban dolgozunk. Amikor az alapokat készítjük, de néha más okból is nincs szükség a darura. Ilyenkor zsaluzok, kőműves vagy egye'a munkát végzek. Most tiplik kellenek, hát azokat csinálom, a födémelemek hiányában bekövetkezett kényszer-mun­­kaszünetben. Itt vannak a parti tagjai —. mutat egy kicsi, de takaros fabó­déra Forgács Károly, a darukezelö, amikor felérek a napsütötte hetedik emeletre. Ott, égközeiben ismerkedtem meg a Nyitrai Állami Építőipari Vállalat levi­­cei (lévai) üzeme, Jozef Öurovic vezet­te szocialista brigádjának tagjaival, a bronz és ezüstjelvény, valamint számos díszoklevél tulajdonosaival, Karol Nem­iekkel, a kollektíva legidősebb s egy­ben alapító tagjával, az egykori él­­munkással. „A vállalat legjobb dolgo­zója" kitüntetés tulajdonosával, akinek a vállalat vezetősége, Gabas igazga­tóval az élen az elmúlt napokban gra­tulált 50. születésnapja alkalmából mél­tatva a jubilánsnak a vállalatnál 1951- tál fáradhatatlanul és becsületesen vég­zett jó munkáját. A kis, emeletről emeletre vándorló s fűtőtesttel is felszerelt bódé sarkában üldögélve beszélgettünk az épitkezése­fényárban úszó tetőn. A tizenkilenc évesek ügyességével mozog az itt-ott még takaratlan tetőn. Ö a brigád lea­­fiatalabb tagja. Alig egy éve tanulta ki a szakmát. Amikor felfelé jöttünk, láttam, hogy az egyik emeleten éppen a hegesztökészülékkel foglalatoskodott. — Nagyon érdekel a hegesztés. Ami­kor nincs itt a hegesztő, titokban he­­gesztgetek. Szeretném elvégezni a he­­gesztő-tanfolyamot. Az elmúlt napok­ban szereztem meg a gépkocsivezetői jogosítványt —, jegyzi meg csak úgy mellékesen, de azért úgy, hogy vala­mennyien tudomásul vegyük. Haja hosz­­szú fekete fürtökben omlik a vállára. A bajusza vörösen serken. Kamasz, dz azért hasznos, ügyes tagja a partinak. — Teodor jó fiú. Most készül kato­nának. Ott majd Igazi férfit faragnak belőle — mondja Gergely Gyula, aki már húsz éve tagja a partinak. 1955- ben, amikor a tolmácsi gyár lakótele­pének építkezésén dolgozott a csoport, akkor lépett sorai közé. A fia most választ szakmát. Szakács lesz. — Talán ez szebb, mint az építő szakma? — érdeklődöm, — Az asszony akarta így, meg aztán a gyerek is mindig a fazekak körül forgott. Hát legyen szakács, ha neki mindenképpen a partiban szeretnék dolgozni. — Fürkészve kutatja a cso­port tagjainak tekintetét. Kiállt a gyerek a parti mellett. Ez mindnyájunknak jólesik. A megelége­dés ott csillog a szemük sarkában. Hirtelen berregni kezd a daru jel­ző berendezése. Hallatára olyan sür­gés-forgás támad a fabódéban, mint katonáéknál riadókor. — Mégis, nagyjából hány lakás épí­tésében vett már részt a brigád? — szeretném tudni. — Nem tudjuk. Ott van lenn az iro­da — mutatnak a foszló reggeli kékes köd alatt megbúvó öreg házra, amely magányosan áll a bontás után csupa­szon maradt terepen, miközben meg­igazítják fehér sisakjukat. — Ott ta­lán tudják. Majd ott megmondják — biztatnak és már teszik is helyére a daru drótkötelén himbálódzó födém­elemet. Látom, már nincs idejük a számom­ra. A munka nyugtalanítja, sürgeti va­lamennyit. Kissé sajnálom is, hogy megjöttek a várt födémelemek. Jó volt itt fenn a hetedik emeleten — ember- és égközeiben. POVA2SKV NORBERT 4 É p ítő k k ö z ö t t

Next

/
Thumbnails
Contents