A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-07 / 34. szám
Kisnövésű, fürge mozgású kölyök ez oz Emil. Életvidám, nevetőszemú srác, aki már most sejti, hogy a lángoló vörös hajzat meg a szeplős arc is jelenthet valamit az életben. Mindenesetre megkülönböztető figyelmet kelt az udvaron lebzselő suhancok között, hiszen a lángoló vörös üstök nem hétköznapi jelenség, van abban valami bizarr érdekesség. Nem is szólítják őt a haverok csak úgy szimplán Emilnek. Amióta az eszét tudja, mindig „szeplős“, vagy „vörös Emil" volt a neve. A ragadványneveket látható büszkeséggel viseli, esze ágában sincs haragudni érte. Emil itt lakik a szomszédunkban. Három fiú és egy lány testvére van még, így hát népes család az övék. Az apja heptikás, köhécselő ember, csak olyankor dolgozik, ha jobban érzi magát. Anyja takarítóasszony a vasútnál. A fiú tizenöt esztendős, ami nemcsak abban mutatkozik meg, hogy mutálni kezd a hangja, hanem abban is, hogy mocorogni kezd az agyában valami. Nemcsak a nadrágját érzi szűknek, de megszokott környezetét, meg a szülői felügyeletet, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről. Az iskola nem szívügye. Amint hallom, nehezen bukdácsol ót egyik osztályból a másikba. Annál pompásabban érzi magát a haverok társaságában. Ott cigizni és köpködni is szabad és cifrákat káromkodhat, ha úgy tetszik neki. Emil tehát olyan külvárosi kamasz, amelyikből tizenkettő van egy tucatban. Szeplős arca, vörös haja nem keltene éppen különösebb figyelmet az emberek között, ha 'nem szegődött volna nyomába egy csúnya jellembeli fogyatékosság . . . Az egyik reggel bevásárolni voltam az önkiszolgálóban. Még kissé álmosan toporogtam a polcok között, de egyszerre csők éktelen kiabálás törli ki szememből az álmosságot. Látom, hogy a pénztárosnő megragadja egy suhanc kabátját és oz üzletvezetőért kiáltozik. Vajon mi történhetett? Elcsórt volna valamit a gyerek? Nem kellett találgatnom a dolgot, mert a hátsó traktusból máris rohant a bolt vezetője és nyakon csípte a fiút. Miközben tapogatják, kotorásznak a zsebében, a szidalmak áradatát zúdítják rá. A suhanc c$ak hápog, ijedtében egy szót sem tua kinyögni. Ez bizony a szomszéd fia, Emil. Csokoládét, kis palack snapszot bányásznak ki a zsebéből. A vezető szikrázó szemmel méltatlankodik: — Ezek miatt van nekem rnankóm, kérem. Kilopnák a szememet, ha résen nem lennék. Valaki közbevág: — Pofozza fel. Fel kell képelni az ilyet! Egy szelídképű asszony megsajnálja a kölyköt. — Ugyan ... Megtévedt ez a szegény gyerek. Talán nincs is egészen tudatában annak, mit csinált. — Mit!? Még a pártját fogja? Még hogy nem tudja, mit csinált . . . Csak sose sajnálkozzon. Ez már a harmadik esete. Tolvaj a javából, hogy az ördög vinné el! — Hívják ide a szüleit! — Menjen velük! Már kétszer voltam náluk veszekedni, beszéltem a tanítójával is. Na, és mit használt? Semmit. Egy ideig kerülte oz üzletet ez a vörös poloska, de most újra idetolta a képét . . . Tessék! Itt az eredmény... közel félszáz koronával akart megkárosítani. — Hol lakói, fiú? — kérdezi egy idősebb ember. Emil hallgat, dacosan lesüti a szemét. — Nem hallod? Melyik utcában laktok? — Hagyja csak! — inti a boltvezető. — Itt lakik a szomszédban ... Én már szóba sem állok az apjával. Megyek o rendőrségre .. . Na. gyerünk, te jómadár, a rendőrségen majd ellátják a bajodat. A vezető megragadja Emil karját és vonszolja kifelé. A fiú segélykérőén pisiont körül és könnybelábadt szemmel botorkál kifelé a vasmarkok szorításában . . . Nem tudom, mit végeztek az őrszobán, de Emilt délután már újra ott láttam a srácok között. Ott lebzseltek a ház előtt, de a fiú mintha szótlanabb lett volna, mint egyébkor. A szomszédok egy ideig felemlegették Emil ügyét, aztán napirendre tértek fölötte. Emil tovább élte hétköznapi életét: kergetőzött, verekedett, patronokat durrogtatott a barátaival. Egy szép napon aztán nyoma veszett. — Tudják-e, mi történt? — újságolták a szomszédok. — A szeplős Emil megszökött. — Megszökött? Hová? — Nem tudjuk. Senki sem tudja. Az apja már járt a rendőrségen. Körözik . . . Emil tehát nekivágott az országnak. Hívta a kaland, csábították az idegen tájak. ötödnapra ró, hallottam, hogy megkerült. Az egyik középszlovákiai állomáson figyelt fel rá a rendőrség. Étlen-szomjan csellengett az állomás környékén. Mint utóbb kiderült, elcsórta otthonról vasúti szabadjegyét és nekivágott világot próbálni. Vajon mit forgathatott a fejében? Annyi bizonyos, hogy eddigi életében ez vált a legnagyobb vállalkozása. Emilt hazasuppolták. Megint ott látom a srácok között, úgy viselkedik, mintha misem történt volna. Haja vörösen szikrázik, tekintetéből nyugtalanság vibrál. Mi forrhat ebben a gyerekben? Milyen csábítások hálójába kerül majd újra? Helyre lehet-e még hozni, amit elmulasztottak a szülők és az iskola? DÉNES GYÖRGY Nyitrai Honismereti Múzeum, a Zempléni Múzeum és a Szlovákiai Solymászklub 1975. szeptember 24 és 25 között közösen megrendezi Nyitrán a kilencedik országos és ötödik szlovákiai solymásztalólkozót. Erre több külföldi ország neves ornitológusa — többek között Alfred Brehmnek, a világhírű német zoológusnak unokája is ellátogat. A csehszlovákiai solymószok országos találkozója alkalmából Nyitrán érdekes kiállítás nyílik meg, ismertetve a solymászat történetét, mai jelentőségét, valamint a ragadozó madarak és a természetvédelem jelentőségét. Azonkívül sólyomvodószatot is rendeznek. A parasztnak madarászni tilos A középkor lovassportjának egyik legérdekesebb ága a sólyommal történő vadászat volt. Gzéséhez erős karmú iól repülő sólyom, fürge lábú ló, jól betanított vadászkutya és jó szemek kellettek. A sólyomvadászat őshazája Ázsia. A nemes madár minden valószínűség szerint a népvándorlás során került Európába. Marco Polo szerint Kublaj kán nagy vadászatain tízezer solymász és ugyanannyi madár vett részt. A solymászat szenvedélye a nyugateurópai országokból terjedt el. A középkorban számos európai uralkodó tenyésztett sólymot. Az udvari madarászokra nagy feladat hárult. A „kiváló tenyészeredmények és az idomítósi színvonal fejlesztése terén kifejtett szolgálatokért“ az uralkodók legügyesebb madarászaikat nemesi rangra emelték. A magyar királyok az ország különböző helyein szintén nagy solymártelepüléseket létesítettek. Ezt a helyiségek mai elnevezései is bizonyítják. Magyarországon például Solymár község volt — többek között — az udvari madarászat központja. Különösen a ráró-sólyomnak volt nagy az értéke. Ezt az a feljegyzés is igazolja, mely szerint II. Lajos, az egri püspökség adófizetőjének negyvenezer aranyat engedett el egy kitűnően betanított róró-sólyomért. A középkor divatos kedvtelése a vadászat mellett a solymászás volt. De nem mindenki űzhette a maga kedvére. Az 1604. évi XVIII. törvénycikk így rendelkezett: „A parasztoknak vadászni és madarászni tilos, mivel minden főpap és bárá úrnak és a többi ország-lakosnak jobbágyai és lakói közül igen sokan a szöllők és a földek művelését csaknem abbahagyván, egyedül vadászattal és madarászattal foglalatoskodnak . . ." A sólyommal történő vadászat a királyok és a gazdagok szórakoztatását szolgálta. Fénykora Mátyás király uralkodása alatt volt. Solymász ABC Nagy Lajos király udvarában szolgált Magyar László madarászat-tanában, mely a későbbi idők tudományos alapon történő sólyomtenyésztés alapja volt, így fogalmazta meg a sólyom nevelését : „Csínján bánni a sólyomlival, kit kézen viselsz. Légy gyengéd iránta, tartsd jó étekkel, Így hamar megszokja a jó erkölcsöket. Óvakodj őt meleg időben hordozni. Ha egyszer póráz nélkül száll az álmadárra, végy magadhoz egy gyalog solymárt, ki a szerszámot kezelje. Amely madár gyorsan és mohón repül rá, az kézen is jámbor és szótfogadó lesz. Később egy lovas solymárral gyakorold. Mélyítek a szerszámot tartja, az meg se moccanjon, melyiktek a sólymot az átmadár után dobja, menten útnak iramodjék. Ha lovadon ülve solymászni mégy, daruval vagy egyéb madárral kell próbát tenned. De vigyázz, nehogy a sólyom megcsalódjék, mert különben ütheted a nyomát. Legjobb idő a vecsernye tája, úgy naplemente előtt, mikor langy meleg van és nem lújdogál a szél. Hogyha azután beáll a télviz és sólymodat a zugba kell tenned, ne legyen az sem kövér, sem sovány. A kamarát, melybe 24
