A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-07 / 34. szám
S y: egy világrekord TÖRTÉNETE v. A fúróberendelésnél ő az egyetlen lány: Karin Koepke. A húszéves geológus-szakmunkás kőzetmintát vizsgál szagból kell behozni. Az NDK fejlett feldolgozó iparának állandóan növekvő igénye azonban egyre inkább megkívánja a saját készletek feltárását is. Máris jelentős a haladás üteme: az NDK területén levő szállítómondák jelenleg naponta 20—25 millió köbméter földgázt továbbítanak az iparnak és a háztartásoknak. Ez az 1969. évi teljesítmény 20-szorosát jelenti, bár a kedvezőtlen geológiai feltételek miatt igen költséges a munka (a kőolaj- és a földgáz-telepek az NDK-ban többnyire néhány ezer méteres mélységben találhatók). Éppen ez a körülmény serkenti a geológiai fúrásoknál dolgozó 33 szakember, többnyire FDJ-tagok, becsvágyát. Versenyben törekszenek arra, hogy munkájuk a lehető legolcsóbb legyen. Költségcsökkentő megfontolásaik alfája és ómegája az anyaggazdálkodás. Hans-Jürgen Hübel szerint a négy műszak mindegyike tesz valami konkrét dolgot ennek érdekében. Az egyik például a drága importanyagok kifogástalan raktározásáért felelős, a másik újítási javaslatot dolgoz ki arra, hogy a fúróiszap ne legyen nagyon szenynyezett. Nagyon fontos ez, mert ha sok szilárd anyagrész van a fúróiszapban, gyorsabban elkopnak a pumpák és a fúrókészülékek. Nem hagyhatják figyelmen kívül azt sem, hogy az ipari gyémánttal felszerelt fúrófej több tízezer márka értékű. A kevesebb kopás pedig azt jelenti, hogy a fúrásra előírt állami tervet gyorsabban teljesítik. Jelenleg kereken három nappal előzték meg a tervelőirányzatot. De ezt az eredményt tovább szeretnék növelni. Az FDJ-tanácskozásokon és a termelési értekezleteken ezért vizsgálják a további lehetőségeket. A szintén Rügenen fekvő Binz fúrótornyának fiataljaival rendszeresen összehasonlítják teljesítményeiket. Ilyenkor elmondják saját tapasztalataikat, s partnereik jó tapasztalatait is hasznosítják, üzemük — a VEB Erdöl und Erdgas Grimmen — szovjet szakembereit gyakran szakmai tanácskozásra és tapasztalatcserére hívják meg. A fiatalok ilyen energikusan dolgoznak az újabb energiaforrások feltárása érdekében. Peter Gutschmidt Csak úgy dagadtak a nyakerei, amint a bevezető mély tónus után hátraveett fejjel a sikoltó magas hangot fúja, amely egy hirtelen mély sóhajtásoan halt el. Fura hangot hallat a szerelmes iszubra, gondoltam. Ilyen hatalmas állat csak efféle nyekergésre képes? Belesápadna az irigységbe, ha a mi jóval kisebb gímünk dörgő, basszusát meghallaná. Ha nem tudom is hűen visszaadni az iszubra hangját, azért némi hasonlatosságot sikerült találnom. A bőgés vége felé berekedt bikákból szokott néha feltörni hasonló sipítás. S ha nem csal az emlékezetem, Kenéz bácsi, az öreg kanász is valami hasonló hangon tülkölte össze gyerekkoromban a falu kondáját. A murguról még annyit, hogy a bádogtrombita előtt a burjátok vékony dongákból állították össze nem kis ügyességgel és sok babrával csalizójukat. Ilyen remeke volt Laci vadászának is. Volt, de már nincs. Barátom súlyos feneke alatt roppant össze, amikor nehézkesen rátelepedett egyik pihenőjük alkalmával. Nyikola első csalizása után hosszúra nyúlt néma percek teltek el feszült várakozásban. A várva várt „választ" azonban nem sikerült kivárnunk. Jó öt perc múlva — az iszubra ritkán „szól” — Nyikola ismét a kürtjébe fújt, és csodák csodájára, mintha kútból érkezne, egy tompa, elnyújtott, nyögésszerű hang ütötte meg a fülünket. — Izjubr! — súgta Paska izgatottan, és kezével a bizonytalan távolba mutatott, amerre a bikát sejtette. — Gyerünk! — intett kezével felém, s hátra sem nézve, fürge léptekkel elindult az őserdő belseje felé. Nyikola a kötelességét tudva messze lemaradt mögöttünk. Távolról követett bennünket, néha megfújva a „harsonáját", s ez volt az egyetlen hang, amely megzavarta a tajga magasztos csendjét. Az imént „megszólított" iszubra. már nem volt feleselő kedvében, nem hagyta provokálni magát, hallgatott. Mi pedig egy hatalmas félkör ívén, amelyen a szarvast sejtettük, csakis „orrunkra" hagyatkozva próbáltuk kicsikarni a szarvas számára egyáltalán nem kívánatos találkozást. Igazán nem volt megerőltető az erdőjárás, inkább sétának nevezhetném, de nagyon untatott. Az erdőt, a tajgát, amely újat jelentett a számomra, hamarosan megszoktam. Mindenfelé, amerre jártunk, ugyanaz a kép társult unos-untalan a szemünk elé; haragoszöld cirbolya- és sudár jegenyefenyők között lombhullató vörösfenyők szerénykedtek, s ez a tűlevelű „egyveleg" lö*' kéletes összevisszaságban keveredett az efsárgult leveleiket hullató topolyákkal, nyárral és fehér kérgű nyírrel. Talpunk alatt vastag moharéteg húzódott, amelybe minden lépésnél bokáig süppedtünk. Hacsak nem hágott valamelyikünk hullott ágra, olyan nesztelenül haladtunk, mint a szellemek. Egykedvű battyogásunkat csak a tömegesen előforduló áfonya vérvörösre érett gyöngyszemei fékezték le néha. Olyankor aztán legalább egy negyedórára, olyannyira belefeledkeztünk a „legelésbe", hogy iszubrástul megszűnt körülöttünk létezni a világ. Pedig igazán nem voltunk ráutalva a gyűjtögetésre. Nyikola ponyagójában jól megfért a murgu mellett egy bádogbögre, és egy kondér is. Persze mindez kevés lett volna a jóllokáshoz, ha Paska hátizsákja nem rejtegette volna a kondérbavalót. Egészen délig cipelte kísérőm a hátán a sok gyaloglástól megédesedett földi jót. Akkor aztán tüzet raktunk, s a szolgafóra akasztott kondérban hamarosan mennyei illatokat árasztva bugyogott a zöldséges húsleves. Vastagételt is fogyasztottunk, melegített marhahúskonzervet, s utolsó 'fogásként az egészet leöblítettük egy bögre forró teával. Pontosabban: a bögréből csak én ittam. Két társam a kiürült konzervdobozokat használta ivóedényül. Jó szibériai szokás szerint még a doboz falára tapadt zsiradékot is beleolvasztották a teájukba. Sokáig úgy látszott, hogy az egész napos barangolás árán sem látunk meg semmi érdekeset. Késő délután aztán mégis izgalomba hozott valami. Én voltam a felfedezője annak az előttünk jó kétszáz lépésre villanó fehéres foltnak, amely később egy iszubra-tehén fenekének bizonyult. Már erősen alkonyoffott, és nagyon kellett erőltetnem a távcsőbe hunyorító szemem, hogy meggyőződjem az előttünk ácsorgó állat „szarvtalanságáról". Kézről kézre járt ütött-kopott gukkerom, de kísérőim sem tudtok a „korova bez rogov” — agancstalan tehén — vadászszívet igazán nem pezsdítő megállapítástól különb eredményre jutni. Így aztán futni hagytuk a tehenet. Ä tópart felé vonultunkban hangos szórnycsapásokkal egy siketfajdkakas röppent fel a lábunk alól. — De jó sörétlövésnyire volt — sóhajtotta Paska, s ezzel a megállapításával egyúttal azt is elárulta, hogy Szibériában korántsem tartják olyan tiszteletlen madárnak a nagykakast, mint nálunk, ahol megbocsáthatatlanul elkárhozna az a vadász, aki söréttel a repülő siketfajok legyezőjébe merne „pörkölni". Mindjárt megemlítettem a nálunk meghonosodott „fajdkultuszt", de mondókómmal csak egy szánalmat kifejező mosolyt csaltam Paska arcára. Valahogy úgy vigyorgott, mint sokan közülünk az igazán értelmetlen és józan észt nélkülöző indiai tehénimádat hallatára. Paska köpött egyet: — Még az is valami? Harmincnegyven darabot lövök'belőlük minden tavaszon. Csak azt nem árulta el, hogy hol. Mert bizony valamivel később, a hazai etikai tilalmaktól mentesen, napokig jártam a nagykakas után a tajgát, de ezen az egyetlenen kívül többé egy fia példányt sem láttam. Sötét estére vergődtünk vissza a tópartra. A hajó a megbeszélt helyen horgonyzott, és érkeztünkre Laci kivételével mindenki a fedélzetre sereglett. Rögtönzött beszámolónk nem tartott sokáig. Alig volt mit elmondanunk. Akkor még nem is sejtettem, hogy a következő néhány este még ennyi mondandónk sem lesz. Barátomat csak vacsora utón a kajütban találtam meg. Mélyen aludt, csők másnap hajnalban számolt be előző napi élményeiről. Neki sem volt valami sok élvezetben része. „Területén" ugyan négy bika is hangoskodott, és két tehénben gyönyörködhetett is, de a szarvasok mindig a szemközti hegyoldalban tartózkodtak, s mire völgynek le, hegyre fel eljutottak hozzájuk, már hűlt helyük volt. Még a bőgést is abbahagyták. Az már persze más lapra tartozik, hogy mi történt volna akkor, ha gyorsabban jutnak fel a kérdéses helyre. Az egyik kísérő szerint, akit Laci vörösbojtos sapkájáról Krasznasapkának nevezett el, igazán nem a bikák éberségén, hanem csakis barátom száz kilóján és rossz erőnlétén múlott, hogy már az első napon nem szereztek trófeát. — Hogyisne! — tiltakozott Laci a tényeket egyetlen szóval sem cáfolva. — Krasznasapka minduntalan csak azt hajtogatta, hogy davaj begom! Davaj begom! Fusson a hegynek a zerge, ha kedve tartja. Én ilyesmire nem vagyok kapható. A következő három nap teljesen eredménytelenül végződött. Láttam ugyan összesen két mókust, egy erdei szalonkát, néhány szajkót és császármadarat, de ezzel be is fejezhetem a felsorolást. Emiatt nem volt érdemes hatezer kilométert utaznom. Laci sem volt sokkal sikeresebb — a szarvasokat illetően. Öt legalább a fajdkakasok tartották lázban: naponta látott egynéhányat. Kellett is barátomba az a kis szikra, mert kezdeti izzó lendülete, vadászszenvedélyének hajtóereje a több napos sikertelenség eredményeképpen ugyancsak alábbhagyott. Talán már abba is beleegyezett volna, hogy másnap hátat fordítsunk Szibériának. Ötödik - éjszaka ringatózunk a Bajkálon, és a holnapi nap nagy részét is a hajón fogjuk tölteni. Úgy határoztunk, hogy nem vadászunk, mert nagyon ránk fér egy kiadós pihenő. A reggeli „dalos" ébresztőt ismét a hajómotor dübörgése szolgáltatta. Mire feljutottunk a fedélzetre, már a nyílt vízen jártunk. 9 c •o cn a o IA *d) M 'O •a>-O LU
