A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-09-23 / 33. szám

ló évezredeken ót nemcsak a legfonsabb segítőtársa volt az embernek, hanem igen fontos történelmet formáló tényező is. De hogy mikor, hol és milyen körülmények között találkozott az ember és a ló, azt még a mai napig sem sikerült megfejteni. Biztos, hogy nagyon hosszú időbe telt, míg az ember és a ló tudomást szereztek egymásról, amikor az ősember a kószáló őslovat segítőtársává fogadta. Minden valószínűség szerint

a kutya, a sertés, a tyúk, a juh és a szarvasmarha után a vadlovat a nomádok emelték a háziállatok rangjára.

Feljegyzésekből tudjuk, hogy a mongolok már kb. i. e. 3500 körül ismerték a lovat, vándorlásaikra magukkal vitték. És a kínaiak szent könyvéből ismert, hogy i. e. 2200-ban, Yu uralkodása alatt már harci szekerek elé is befogták a kínaiak a lovakat.

Az ókor leghíresebb ménese Bisutum nevű település közelében volt, ahol Dárius felbecsülhetetlen értékű kincseit százezer ló gyarapította. A ló feltűnik a mitológiában is, és eredetét a legtöbb nép költői nimbusszal övezik.

A ló, mely a régmúlt időkben csak élelem volt, lassan mélyreható benyomást gyakorolt az emberiség történelmére, kultúrájának elválaszthatatlan részévé vált. Húzta a vándor népek ekhós kordáját. Harcolt csatáiban. Tajtékot túrt. Hordott bőr és fémveretű lovagokat. Kalandorokat, kincskeresőket, keresztesvitézeket, akik a mesés gazdagságú Keleten temérdek zsákmányért ontották vérüket. Húzott csattogó harciszekereket, ekét, ágyút és söröskocsit. Királyi hintát, tejeskocsit és gyászbatárt. Idomítotton a cirkuszok közönségét szórakoztatja. A rivalda fényében táncol,

számol, szélsebesen száguld. A folyók árja ellen vontatta a hajókat, csilléket húzott a bánya mélyén. A lovagi játékokon végkimerültségig szolgálta urát. A versenypályákon, az újkori olimpiai játékokon, az öttusázók versenyein címekért, érmekért küzd, a lóversenypályákon pedig nagy tétekért száguld, üget. A legnagyobb befolyást — a gépek korszaka előtt — mégis a hadviselésre gyakorolta, és a lőpor feltalálásáig minden hódító érdekében a legtöbbet tett. Biztos, hogy a lovak nélkül a történelem csendesebb lett volna, de az is biztos, hogy a kultúra is lassabban hódított volna teret.

Honfoglaló őseink már szekerekkel jöttek hazánkba. De hiába voltak szekereik. Ha valaki gyorsan akart valahová eljutni, lóháton kellett „utaznia", mert az utak csak 1300 körül kezdtek kialakulni. De későbben is, mivel a kocsik és a hinták nagyon drágák voltak, csak a királyok és a nagyurak utaztak lóvontatású alkalmatosságokon, a közlekedés lóháton volt a leggyorsabb és a legbiztonságosabb. És ha mór a kocsikról, hintákról szólunk, érdekes azt is megemlíteni, hogy a feljegyzések szerint a Komáromhoz közeli Kocs községben készítették egykor az ország legszebb és legjobb kocsiit, hintáit; és Mátyás király is Kocson készíttette azokat a kocsikat, amelyek Buda és Bécs között rendszeres postaforgalmat bonyolítottak le. • Egyesek szerint Kocs község nevétől származik a jármű neve.

Feljegyzések szerint az első nagy közép-európai ménest Csepel szigetén a magyarok vezére, Árpád alapította.

III. Béla uralkodása alatt a magyar lótenyésztésnek már nagy hírneve volt. A XIV. században már a mai Szlovákia területén is voltak ménesek. A mohácsi csata után Szolimán török szultán Szapolyai Jánosnak három csődört, 1559- ben pedig Heraklid bej négy török és 15 moldovai lovat ajándékozott Zay Ferencnek, aki Zayugrócon (ma Vhrovec) ménest alapított. A gömöri Teledy Mihály pedig IV. Mohamed szultántól ajándékba kapta a híres Adjar nevű csődört, mellyel megkezdődött az arab lovak itteni tenyésztése.

A leghíresebb ménesek már hátszáz évvel ezelőtt Angliában voltak, ahol már az 1500-as évek elején, hogy a lótenyésztést elősegítsék, rendszeresen lóversenyeket rendeztek. Széchenyi István angliai tanulmányútja után, ahonnan húsz tenyészlóval tért vissza, honosította meg nálunk a lóversenyt. Az első lóversenyt 1826-ban rendezték Pozsonyban.

Az akkori Magyarország területén több mint háromszáz ménest tartottak számon. Az egyik leghíresebb istálló a pozsonyi Eleonora Udvar (a Mély-éton) volt, ahol az ország legjobb telivérlovait nevelték. Ugyanígy Gombán, Szomolónyon (Smolenice), Rimaszombat mellett, valamint Tőketerebesen is már a múlt század elején híres ménesek voltak. A század végén pedig Nyitra került előtérbe, mint lótenyésztési központ. Az eredményes munkát az első világháború szakította meg.

A Csehszlovák Köztársaság megalapítása után a szlovákiai lótenyésztés helyzete válságos volt. Nyitrán 1919- ben, majd Presovban (Eperjesen) ala24