A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-09-23 / 33. szám

EGY VILÁGREKORD TÖRTÉNETE

I

f-A diszőrség felvonulása a parlament elé

hellén aranykor csodálatos fehér márványba faragott építészeti és művészeti emlékéire: a Parthenónra, Pállasz Athéné templomára. Niké Apterosz gyönyörű szentélyére, az Erekhteiontemplomra, az ismert kariatidákkal, és a Propylaiára, az Akropolisz oszlopos bejáratára csaknem teljes háromszáz napon át süt a nap Hellász felhőtlen kék egéről. Rengeteg a turista a világ minden részéből. Az idegenforgalom azonban nem biztosít olyan devizabevételeket, amilyenekre a görög gazdaságnak szüksége lenne. így aztán a turistaidény előtt minduntalan felhangzik a jelszó: be kell zárni az Akropoliszt, mert megsemmisítéssel fenyegetik a környezeti ártalmak. Az újságok szakemberek, geológusok véleményét idézik ezzel kapcsolatban, s ha igaz is, hogy az ipari szennyeződés, a rengeteg füst, pernye, korom megtámadta a csodálatos fehér és lilás árnyalatú márvány műemlékek állagát, az ember mégsem tud szabadulni a gyanútól, hogy az egész csak hírverés, trükk, hogy minél több érdeklődőt csaljanak ide.

Évezredek óta híre van a görög kereskedelemnek. A hellének mai utódai sem tagadják meg e hagyományt. Virágzik, sőt már túlburjónzik az emléktárgy-kereskedelem. Szuvenír, szuvenír, amerre csak néz az ember. Athénban is van „olcsó áruk utcája", több kisebb csatlakozó sikátorral, s ez odacsalogatja a vékonypénzű turistát, ha nem is jó minőségű áruival, de legalább festőiségével, sajátságos atmoszférájával. Kapni itt agyonhordott amerikai egyenruhától „garantáltan eredeti" bizánci ikonig mindent, ami csak elképzelhető.

Csak az antik Agora — jobban mondva ennek maradványai, amelyeket sikerült megmenteni az ókori Athén üzleti, politikai és vallási életének e központjából — választja el az athéni ócskapiacot az Akropolisz és a Likovetósz-domb között elterülő városközponttól. Az óvárost, pontosabban a Piaka negyedet festői utcácskák, jellegzetes kiskocsmák jellemzik, ahol recinált (borókagyantóval ízesített) bor vagy kitűnő görög konyak mellett hallgatják az emberek a hol melankolikus, hol temperamentumos görög népdalokat. Csodálatosan szép Athénban az este, mert a sötétség kegyesen eltakarja a köznapok gondját, baját, mindazt, ami csúnya; a széles sugárutakon az ívlámpák és a csillogó, színes neonfények csak azt világítják meg, ami figyelemre méltó, hívogató. Reggel azonban ismét menni kell a munkába, ha egyáltalán van. Mert a mai Görögországnak még meg kell küzdenie az örökséggel, amelyet az előző rendszerek hagytak hátra.

M. RUSKO

GYÍMESI

GYÖRGY:

S míg a medve csak elvétve kerül terítékre, az öt tucatnyi mókus kedvező körülmények közepette akár naponta is. Persze a coboly értéke messze felülmúlja az összes többi prém értékét — a barguzini cobolyért 80—100 rubelt is adnak —, de ez a nyest nagyságú élénk ragadozó ugyancsak tud ám vigyázni aranyat érő gereznájára. Csak ritkán kerül kelepcébe — mert nem lövik, hanem fogják, nehogy megsérüljön — a legügyesebb vadász sem fog többet, mint hármat-négyet egy évben. Vagyis leegyszerűsítve úgy is mondhatnám, hogy a tajgai vadász tiszteletet parancsoló személye mögött rendszerint szerény mókusvadász húzódik meg. Erősen remélem, hogy Nyikola személyében nemcsak az. S ha nem dicsekszik' is. szarvasaival, jártas az iszubra vadászatban is. Ha mégsem, aligha lesz majd a hasznomra. Mert mókust nélküle is tudnék lőni. Persze nem hatvanöt egyetlen nap lefolyása alatt.

Hajnalban fél ötkor Rekoszlavszki ráncigálta le rólunk könyörtelenül a takarót. Az első, még félálomban tett megállapításom az volt, hogy lágyabban csobbannak a hullámok a bárka testén, mint tegnap este. Ennek ellenére kutyául érzem magamat. Szédelgek, sápadozom, és hányingerem van. Más helyzetben a tengeri betegséget tenném felelőssé rossz közérzetemért, de ma nem tehetem. Még túlságosan friss a tegnapi, képességem messze meghaladó, a barátkozás ürügyével leplezett vodkázás emléke.

A sebtiben bekapott reggeli után Laci két kísérőjével azonnal partra szállt. Azaz ereszkedett. Négykézláb.

Alig hagyták el barátomék a hajót, máris feldübörgött a Diesel-motor, felszedtük a horgonyt, és lomha mozgással elindultunk a kisebbik Tolsztoja Guba torkolata felé, amely nagyobbik névrokonától mintegy tizenöt kilométerre esik.

Ha partraszállásunkkor jelen lett volna Laci, legalább úgy hahotázott volna, mint én az ő mutatványán. Legénykedtem, és megjártam. Az aznapi vadászat minden szükséges és szükségtelen kellékével teleaggatva sétáltam lefelé a csalóka deszkán, amely hirtelen rakoncátlankodni kezdett a lábam alatt, ingott, billegett, s ha élőlény lett volna, nyugodtan mondhatnám, hogy levetett magáról. Ó, nem pottyantam gyámoltalanul a vízbe, de a veszélyesen inogó deszkát sürgősen el kellett hagynom, s rövidet ugorva térdig merültem a part menti sekélyesbe. Nem mondhatnám, hogy földünk legnagyobb édesvíz-tárolója valami meleg fogadtatásban részesített. Nem is részesíthetett, mert vize a kormányos hajóparancsnok aznapi mérése szerint mindössze négy Celzius-fok „meleg” volt. Az igazán nem óhajtott lábfürdőből kievickélve kellemetlenül cuppogó bakancsban nekilendültem a meredek kapaszkodónak. A Bajkál-tavat, amelyet következetesen és nem teljesen alaptalanul tengernek neveznek az itteniek, mindenütt amerre csak elhajóztunk, meredek sziklás hegyoldalak szorítják 636 kilométeres hosszához viszonyítva szűk mederbe, tz ugyan a Bajkál esetében relatív fogalom, mert még legkeskenyebb része is meghaladja a huszonöt kilométert, de van olyan hely is, ahol háromszorta szélesebb. Ennek ellenére harmincegy és fél ezer négyzetkilométeres vízterületével korántsem a legnagyobb tava földünknek. De a legmélyebb: 1620 méteres „mélységcsúcsa” egyedülálló a tavak világában. S még egy utolérhetetlen rekorddal büszkélkedik. Szibéria térképének gyöngyszeme: földtekénk

teljes édesvízkészletének kerek húsz százalékát tartalmazza. Több víz van benne, mint a tizenötször nagyobb Kaszpi-tengerben, és legalább annyi, mint az öt amerikai nagy tóban együttvéve. A számok kedvelőinek meg tudom mondani pontosan, hogy mennyi. Nem én mértem meg, a lisztvjankai Limnológiai Intézet egyik kiadványából böngésztem ki a hiteles adatot, amely szerint — tessék megfogódzni — a tó-Cirbolyafenyö

ban huszonkétezer hétszázhét köbkilométer víz van. Méghozzá micsoda víz! Tisztasága és ásványmentessége a desztillált vízével vetekszik. Ennek ellenére kellemes íze van. Nekem legalábbis határozottan Ízlett. Az már persze kevésbé, amikor gázolnom kellett benne, vagy a gallérom mögé került. Mert ilyesmi is előfordult.

De hagyjuk a Sajkáit jellemző számadatokat, hiszen már magát a tavat is mélyen magunk' alatt hagytuk. E pillanatban újabb akadály tornyosul fejük fölé, s nem is csekély. Méghozzá emberi kéz alkotása. Ahogy mondom, szó szerint, emberi kéz alkotása. Mert a Bajkál körüli vasút pályatestét, amelyen most állunk, ezelőtt hetven évvel szinte kizárólag kézi szerszámokkal vésték bele a tóparti sziklafalakba. A talpfákon bukdácsolva keresünk valami hasadást, megmászó helyet a simára faragott függőleges sziklafalban, amelyen keresztül feljuthatnánk a hegytetőre.

A pályatestet járva talán nem lesz teljesen érdektelen, ha pár szóval én is emléket állítok a mestermű megépítőinek, az egyszerű orosz munkásoknak és technikusoknak, akik szinte gépek nélkül készültek el röpke két esztendő alatt a gigászi munkával.

A vasút megépítését az a körülmény tette szükségessé, hogy a Nagy Szibériai Vasút, amely Moszkvát Vlagyivisztokkol összeköti, akkoribon a Bajkál tónál megszakadt. A szerelvényeket két három fordulóval kompon vitték át a tavon a Miszovaja állomásra, ahonnan aztán saját kerekükön

gördülhettek tovább. A nemzetközi helyzet romlása, nevezetesen a küszöbön álló Japán-orosz háború tette szükségessé a megszakított vasút öszszeépítését. A Bajkál-tó déli részét megkerülő vonal aránylag rövid, mintegy kétszáz kilométeres, de megépítése aránytalanul nagy munkával járt, és óriási anyagi befektetést igényeli. Szinte a vasút egész hosszán teraszokat kellett vésni a kemény parti sziklákba, számos alagutat fúrtak, és számtalan híd ível át a folyóba, igyekvő csermelyek, patakok és folyók felett. Ma már, bár még a vonal teljesen üzemképes, ki van kapcsolva a szovjet vasutak állandó vérkeringéséből. Nincs rajta állandó forgalom, s csak néha dübörög el errefelé egy-egy néhány teherkocsit vontató motoros. A „Magisztrala”, ahogy a transszibériai vosutat nevezik, új pólón halad.

Zseblámpánk fényénél egy hosszú alagúton botorkálunk keresztül. Mire kiértünk, már nem volt szükség a mesterséges fényforrásra. Vörösen didergett a hajnal, és körülöttünk mindent vastag zúzmara borított. Teljes szélcsend uralkodott, és a tegnapi bőven locsoló fellegeknek egyszerűen nyomuk veszett. Az alagút mögött keskeny csapás vezetett a faragott sziklák fölé. Inkább kecskének, mintsem embernek való az alig járható ösvény. Csak kézzel-lábbal, tiz körömmel kapaszkodva sikerült túljutnunk a veszélyes szakaszon. Tovább már az őszi színekben pompázó tajgán keresztül vitt az utunk. Egyre feljebb és feljebb. Mégsem az enyhe kaptató szívta el idő előtt az erőnket, hanem a mély, süppedékeny mohatakaró, a hullott ágak kerülgetése, és az utunkat minduntalan keresztező kidőlt évszázados fatörzseken való mászkálás. Másfél órás kemény menetelés árán feljutottunk a gerincre. A szélesen elterülő lapos hegyhátat vegyes állományú őserdő borította. Ügy is mondhatnám, hogy jellegzetes tajga. Csakhogy Szibériában minden erdőt, a ligetektől a rengetegekig, a tűlevelűt éppúgy, mint a lombosat, tajgának neveznek. Viszont a burjátmongol eredetű tajga szó eredetileg szunnyadó hegyi erdőt jelentett. Ez pedig itt pontosan olyan. Vagy még különb. Hegyi ugyan, de nem szunynyodó, hanem alvó. Nincs benne élet. Sehol egy élőlény, madárdal, csak hallgatag cirbolyafenyők, sárgába öltözött nyír- és nyárfák, szibériai topolyok, amelyek lombozatában most már a szél sem muzsikál. Iszubra szarvasnak meg éppenséggel a nyomát sem találjuk. A „muzsika" azonban mégsem maradt el. Nyikola adta elő különös hangszerén a dallamosnak nemigen mondható „zeneszámot". A hátizsákot helyettesítő ponyagának nevezett deszkalapra szijazott zsákból kotorta elő, majd nyolcvancentis „bádogtrombitáját", és szertartásosan megfújta. Ha a pléhből kicsalt hangot szeretném papírra vetve visszaadni, megoldhatatlan feladatra vállalkoznék, még ha zenei géniusz volnék is. Ezzel szemben — minek tagadjam — egy fikarcnyit sem értek a kottázáshoz, így csakis a „szertartás” leírására szorítkozom. A burjátul murgunak nevezett csalizó kürtöt Nyikola bal keze hüvelyk- és mutató ujja közé fogta, cigarettaszipka-szerűen elkeskenyedő végét gondosan szája bal sarkáig helyezte, és mélyen, hogy a kürt vége majdnem a földet érte, előrehajolt. Nagyot lélegzett és minden tudományát belelehelte a kürtbe.

9