A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-09-16 / 32. szám

SOMOS

felfigyeltető a magyarázatban, hogy úgynevezett nyelvi szaktáborozásra is sor kerül itt. Nem csodálkozunk, mert szinte már megszoktuk, hogy az ipolysági úttörőotthon vezetősége minden évben kezdeményez valami újat, érdekeset. Inkább a gondok felől érdeklődünk.

— Miből telik minderre?

Ez „kényes" kérdés, de Képes Tibor, az úttörőotthon igazgatója nem tétovázik a válaszadással:

— Abból a húszezer koronából, amelyet ellentétben a korábbi években élvezett százezer koronás juttatás helyett kaptunk. Probléma, gond ez, de minden hivatalos szerv és intézmény a pionírok barátja, mindenki segít. Anyagiakkal is, ha kell. És így telik mindenre.

Mit csinálnak az úttörők? Nos, ezt nem kérdezni kell, hanem megnézni, megfigyelni. Mit lehet csinálni, amikor kedvezőtlen az időjárás és esik az eső? Nevetni! Figyeljük csak! Két fiúcska jár egyik faházikóból a másikba és magyarázzák a többieknek, milyen volt a táborozás. Eső volt leginkább. Felhőkből kifojyólag. Elipszilonnal ugyebár?. Szakasztott olyanok, mint két Gugyerák. Csak nem Szilveszter éjszakáján járnak egyik szórakozóhelyről a másikba, ötletes, érdekes, amit mondanak, de mégis azon derülnek a többiek legjobban, ahogy előadják.

A vidámság azonban nem csupán „Gugyerókék" jellemzője, hanem az egész táboré. Hogy is volt az a hajnali focizás? Az egyik őr váltotta az utána következőt, akinek azonban már kiment az álom a szeméből. Meglátták az őcbódé mellett a futballabdát. Nos, focizni kezdtek. Hangtalanul — ebben megegyeztek. Fél óra múlva kirohant az egyik faházikóból a harmadik raj vezetője, belefúj a sípjába s elkiáltotta magát: Riadó! Azt hitte, hogy a táborparancsnokkal megbeszélt program szerint most ez következik, pedig csak a hatodik gól volt. A tábor persze felébredt, tisztázódott a félreértés, de már senkinek sem volt kedve folytatni

Tábori harsonások

az alvást, gombázni mentek. Így került programba a hajnali focizás után a gombázás.

Megnéztem az egyik tábori naplót. A krónikás hűséggel írt feljegyzések között bukkantam rá egy versikére: „Girbe-görbe az erdei út / Merre van a Királykút? / Hej, az út girbe görbe! / Mentünk rajta körbe-körbe ...“ Magyarázat: A raj eltévedt, amikor a kirándulás úticélja a Királykút volt, hosszas barangolás után, iránytűvel való tájékozódás, többszöri tanácskozás után, pontosan oda jutottak, ahonnan elindultak: a táborba.

Nem maradtak el a szokásos tábori tréfák sem: a hagyományos fogkrémezés, a hiszékenyek meghipnotizálása, fényes nappal csillagok láttatása. És persze nevettek, nevettek, oly sokat, mint soha máskor.

A tábori naplók bizonysága szerint azonban a komoly feladatokat is teljesítették: a Pionírlángok és Utak próbáit, tájékozódási versenyeket rendeztek, tábori sportversenyeket, növényismereti vetélkedőket.

És felejthetetlen emlékű műsoros tábortüzek mellett töltötték az estéket. Végigbarangolták a környéket, megismerkedtek a nevezetességekkel. Barátságokat kötöttek.

Így volt eddig, és így folytatódik a vakáció utolsó napjáig. A jelszó: Somos!

HAJDÚ ANDRAS

Tóthpál Gyula (2) és Benyák József (1) felvétele

AZ ÜGYELETES ÁLLATORVOSSAL

Kellemes szombati napon, reggel hét óra körül dr. Kulich Péter, technikus, a Komárnói (Komáromi) Járási Állategészségügyi központ ügyeletes orvosa átveszi a szolgálatot. Szokásos útjára készül. Kollégája, Nagy István a telefonnál marad. Négy cím van a zsebében. Egyenlőre csak ennyi. Később majd több is lesz.

Elindulunk a legtávolabbi címre: a cicovi (csicsói), szövetkezetbe. A jelentés szerint ott egy tehén beteg. Ellés után nem bír a lábára állni. Kár lenne érte. Nagyon jó tejelő fajta. Tegnap az ottani állatorvos mór kezelte. Munkához látunk. Kétszer fecskendezünk orvosságot az érbe. Közben megjelenik a gondozó. Izgatja a tehén állapota. Mikor meglátja az orvosságos üveget, megjegyzi:

— Tegnap a mi állatorvosunk is ugyanezeket a gyógyszereket fecskendezte be és nem használt.

— Tőlünk többet vár? Mi sem vagyunk jobbak, mint az önök orvosa. Egyébként is, a gyógyulás lassú folyamat.

Belátja, megnyugszik. S mi indulunk tovább, következő állomáshelyünkre, a felsőaranyosi nagyhizlaldába, ahol két anyasertés beteg. A betegség oka: ellés utáni láz. A példás rend és tisztaság ellenére is előfordul ilyesmi. Embernél gyermekágyi láz a neve ennek a betegségnek. Orvosságot fecskendezünk be ezekbe is, s az állatok megmenekülnek a pusztulástól.

Aranyoson G. M-nek az anyasertése beteg. A betegség oka: rachitis, azaz csontlágyulás. Krónikus ^megbetegedés. Gyógyítása heteket, hónapokat vehet igénybe. A szolgálatos állatorvosnak csupán ott kell megjelennie, ahol azonnali beavatkozásra van szükség. A gazda azzal mentegetődzik, hpgy csak ma vette észre a betegséget. Egész héten dolgozott, nem ért rá a sertésekkel foglalkozni.

— Adjon több erőtakarmányt a sertésnek. A répaadagot csökkentse minimálisra — hangzik a tanács, s elmagyarázzuk még a csontlágyulás lényegét. Nem más ez, mint a szervezetben a csont alkotóelemeinek, a mész és a foszfor arányának a megbomlása. Beadunk egy injekciót, s a kezelést a körzeti orvosra bízzuk.

Déli tizenkét óra körül érünk a VeCké Kosihy (Nagykeszi) szövetkezetbe. Az egyik anyasertés beteg és az állapota már súlyos. Elrendeljük a kényszervágást. Közben felhívjuk a központot. Nagy István közli velünk, hogy azonnal mennünk kell Zemianská Olcába (Nemesolcsa), ahol 150 darab hízósertést vagoníroznak be. Ellenőriznünk kell az állatorvosi igazolásokat, vagonokat, megfelelnek-e az állategészségügyi követelményeknek.

Újra hívjuk a központot. Két további címet kapunk. Az első N. B. kráíkai (királyréti) lakosé. Hízósertése súlyos beteg, lázas. A betegség oka: tüdőgyulladás. Az állat állapota válságos. De a modern antibiotikumok megteszik a magukét.

A következő cím B. Mária Ekelpusztai lakosé. A jelentés szerint mérgezésről vagy fertőző betegségről van szó. Az illetőnek hét darab sertése van, s mind beteg. Hánytató injekciókat fecskendezünk be, és szigorú diétát rendelünk el.

Már indulunk haza, amikor még egy asszony fut elénk.

— Jöjjenek be hozzánk is, az ég szerelmére. Kilenc darab birkánk van, s felfúvódott mind.

Azonnal munkához lájunk, megszondázzuk őket. Este fél nyolcra érünk vissza Komáromba. 265 kilométert tettünk meg. Fáradtak vagyunk és még hátra van az éjszaka.

György Elek

tő, tudta a főgépesítő, nekem is jelentették, de mindig csak utólag. Rajtakapni, megfogni nem sikerült. Egyszer délelőtt, amikor éppen esett az eső, így a traktorosok is a műhelyben javítottak, elmentem közéjük. Körém gyűltek, beszélgettünk. Szóba került a várható termés, az alkatrészhiány s persze a normák szilárdsága is. Amikor már mindenki rám figyelt, így szóltam.

— Szarka van köztetek. Valaki az este is hazavitt tíz liter üzemanyagot. Ma még csak figyelmeztetem, ne tegye! Mert legközelebb veletek együtt kutatom át a házát, udvarát, ha kell, még a kertjét is felszántjuk. Biztosan találunk egykét érdekes dolgot.

Az emberek bólogattak, hümmögtek. Kettesével, hármasával elindultak a falu felé. Ebédidő volt.

Délután termelési értekezletet tartottunk. Új problémák kerültek elém, mire megoldottuk, besötétedett. Késő este értem haza. Valaki állt a házunk előtt. Ö volt az.

— Ne haragudjon, elnök elvtárs

— szólalt meg. Láttam, zavarban van, keresi a szavakat.

— No, mondja csak — biztattam.

— Visszavinni szégyenlem, de megtérítem a közösnek okozott kárt. Engedje, hogy vasárnap is szántsak. Nem kérek érte fizetést.

Megengedtem. Azóta nincs leltárhiány.

Anyósom és a közös

Kukoricatörés idején történt. Hol ez, hol az állított meg az utcán.

— Kukoricacsövet takar a kosárban a kendő! Tíz-tizenöt darabot. Ki mennyit bír, annyit visz. Délben is, este is.

Amúgy is szűkében voltunk a takarmánynak, nem tűrhettem. Másnap reggel, munkakezdéskor, tudtára adtam mindenkinek, hogy ha ezentúl valakinél kukoricát találunk, megbüntetjük: ahány csövet, annyiszor ötven kilogramm gabonával kevesebbet kap év végén.

Három nap múlva, délben, az . agronómussal és az ellenőrző bizottság elnökével elálltuk az utakat. Volt, aki vonakodott kitakarni a kosarát vagy megpróbálta eldobni a csöveket, máspk meg igyekeztek másfelé kerülni. Senkinek sem sikerült kibújni a gyűrűből. A sógornőm is köztük volt. Visszafordult. Rászóltam.

— Ne lépj meg! A szabály rád is vonatkozik.

Este a feleségem kisírt szemmel, durcásan fogadott. Alig ültem le, már ott volt az anyósom.

— Hát te még a magad fajtáját sem kíméled? — kezdte fennhangon. — Csak ilyen ember vagy! A keresztfiaid szájától veszed el a falatot! Bezzeg amikor építkeztél, jól jött a segítség!

— Na és aztán! Ő is építkezett. Visszasegítettem.

— De te többet is tudnál segíteni, ha akarnál! Légy eszednél! A feleséged testvéréről van szó!

— Ez nem családi ügy! Az egész tagságra tartozik. Holnap gyűlést tartunk, majd ott eldöntik. De azi megmondom, a feleségemet hagyják ki a játékból! Nem ő tehet róla, hogy ragadós a húga keze.

Másnap, ahogy mondtam, taggyűlést tartottunk. Aki menni bírt, eljött. Olyan volt a terem, mint a felbolydult méhkas. Nem csoda. Néhány esetben 5—6 mázsa gabonáról volt szó. De amikor megkérdeztem, ki tartja helytelennek a döntést, senki sem szólt. Az érintetteket külön felszólítottam, mondják meg, ha nem értenek egyet. Mindenki mélyen hallgatott. Szemlesütés és arcpirulás volt a válasz.

Anyósom sokáig tartotta a haragot. Még a fejét is elfordította, ha meglátott. Hónapok múltán aztán váratlanul ránknyitott. Megbékélt volt a tekintete s olyan vidáman pörgette a nyelvét, mintha soha semmi nem történt volna köztünk.- fm -5