A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-09-16 / 32. szám

Ha esett az eső, előkerültek a társas­játékok Néhány héttel ezelőtt Sahy (Ipolyság) városában varázsige volt ez a szó: Somos. Ha Szögei István, a városi nem­zeti bizottság elnöke, vagy Képes Tibor, a pionírotthon igazgatója kimondta, mindenki megértette, hogy segítségre van szükség, önkéntes társadalmi mun­kára, rendkívüli intézkedésre, mert ha­marosan megérkeznek a táborozó út­törők, s akkorra mindennek rendben kell lennie. A jelszó most: Somos. Egy barna képű fiúcskának, a táborkapuban álló őrnek csak annyit mondok, hogy Somos, és máris szabad utat kapok. A táborba, így mondom: a táborba, bár sokkal inkább ráillene a létesítményre, hogy — üdülőtelep. Évekkel ezelőtt itt, a Somoshegy olda­lában még csak egy juhakol állt, de mellette oly sokszor állítottak fel sátor­tábort az ipolysági úttörőotthon vezetői, kiránduló úttörők, hogy az efsz vezetői felismerték a lehetőséget, felfedezték a hely varázsát és csárdát építettek a iuhakol helyébe.. Később a csárdaépü­letet megvásárolta a járási nemzeti bizottság oktatásügyi osztálya és át­adta az úttörőotthon vezetőségének. Nem sokáig töprengtek, hogy mit kezd­jenek vele, mert a piohírok „nagy" ba­rátja, a városi nemzeti bizottság elnöke bármikor és bármiben szívesen segített. Építőtáborokat, önkéntes társadalmi munkát szerveztek, s most egy üdülő­telep várja a táborozó pionírokat. Neonfényes, hideg-, melegvíz szolgál­tatású üdülőtelep. Modern felszerelésű VASÜTI ÁLLOMÁS RÖVID KRÓNIKÁJA 1850 Ebben az esztendőben halad át Érsekújvárott a Budapest—Bécs kö­zött közlekedő gőzmozdony vontatta vasúti szerelvény. Kezdetben a va­gonokat még lánccal kapcsolták össze. Naponta három személy és két gyorsvonat haladt át az állomá­son. Eleinte a Budapest—Bécs távol­ság menetideje. 12 óra volt. 1880—1940 Ebben az időben, ha megszakítá­sokkal is, de a helybeli népi zene­karoknak a hercegprímástól adomá­nyozott kiváltsága volt. Az állomás­ra érkező gyorsvonatokat zeneszóval fogadták. 1944 Októberben két alkalommal is több száz amerikai bombázó szórta gyilkos bombáit az állomásra. A földdel egyenlővé tettek mindent. Több mint kétezer halott közül csu­pán kb. hétszáz áldozatnál sikerült megállapítani személyazonosságot. A kék hadsereg katonái negyed­századon át ideiglenes munkakörül­mények között tudták csak biztosí­tani a forgalmat. 1971 Stefan Sutka mérnök, közlekedés­­ügyi miniszter 130 millió korona költ­séggel épült új, korszerű állomást adott át az utazó közönségnek. Két­szintes, pazar kivitelezésű váróter­met, modern hangosbemondót, töké­letes irányítórendszert. Azóta na­ponta kétszáz szerelvény halad át az állomáson, amelyeken húszezer utast szállítanak. 1975 A volt bombatölcsérek helyén gyö­nyörűen parkosított tér fogadja az utazókat. Az új épületben rendez­kedett be a kettes számú új posta­­hivatal is. GÁBRIS JÓZSEF A váróterem egy része JELSZÓ konyhában külön szakács főzi a tábori kosztot. Étteremben ebédelnek az úttö­rők. Sátoralakú, háromszemélyes fa­házikókban laknak. Néhány héttel ezélőtt, ha Nagy Sán­dor, az úttörőotthon igazgatóhelyettese belépett a táborkapun, rendszerint így jelezte érkezését: Megérkeztek a szállí­tók. Most ő a táborparancsnok, s ilyen gondjai vannak: Az első raj holnap ki­rándulásra megy a selmeci hegyekbe. Indulás reggel 7 órakor, autóbusszal. A második raj reggeli után városnézés­re indul. A harmadik raj portyára az Ipoly mentén. Horgászni, csónakázni fognak. A negyedik raj szolgálatos, elő­készíti az esti tábortüzet. Mi közben számolunk: négy raj, legalább nyolcvan úttörő. Vezetők, sze­mélyzet. Legalább százan vannak. — Kéthetenként váltunk — magya­rázza a tóborparancsnok. — A múltkor a nemzetközi jellegű vándortábor lakói, szovjet, cseh, magyar, szlovák úttörők voltak a vendégeink. Most a körzet raj­vezetői számára tartunk táborozással egybekötött tanfolyamot. Hétfőn az úgynevezett nyelvi szaktáborba érkez­nek úttörők. Nincs megállás. A vakáció utolsó napjáig. Nem csodálkozunk, bármennyire is Virágot és gombát szedtek ÚTON­Beszélgetőtársam, régi ismerő­söm, egy szövetkezet élén áll. Tőle hallottam az alábbiakat. A vén harcos furfangja János bácsi Hetven év körüli nyugdíjas. Soha sem panaszkodik. Remegő térdekkel, görbebottal jár a faluban, ha jár. Úgy félévenként be-benéz hozzám, bár sohasem dolgozott a szövetkezetben. Azt mondta: „Gyerekkoromtól csak a földet túrtam. Aztán miért? Sem­miért. A gazdák meg a nagy­parasztok laktak csak jól." A felszabadulás után is hol kő­bányában, hol malomban dolgo­zott. De amikor hozzáfogtunk szö­vetkezetei alakítani, az elsők kö-ÚTFÉLEN zött íratta alá feleségével a be­lépési nyilatkozatot. Mert a föld az asszonyé volt. — Ide figyelj, fiam — tette vál­tamra a kezét a minap —, nagyon jól teszed, amit csinálsz. Meg az állam is. A nagyapám is gürcölt egész életében, aztán éhenhalt. Soha ilyen jó dolguk nem volt az öregeknek. Vagy itt volt az aratás. Azelőtt hónapokig is eltartott. Tudom. Izzadtam eleget a kasza és a cséplőgép mellett. Most csak azt hallom, hogy kimentek a kombáj­nok, meg bejöttek a kombájnok, kész. Vége. Lehet jönni kifizetni a gabonát. Azért vagyok itt. Mondtam, menjen a Felsőmajor­ba, a mázsaházba. Ott intézik az ilyesmit. — Ez már látod, baj, nem bírok én akkora partra felmászni — aggodalmaskodott János bátyám. Mit tehettem? Előkerítettem a szövetkezet Moszkvicsát, beültettem s kivitettem az öreget a Felsőmajor­ba. Megérdemli. Egy liter bor Két évvel ezelőtt egyesültünk a szomszédos szövetkezettel. Mi vol­tunk a gazdagabbak, persze hogy mi, amikor ők még mélyszántás idején is csak tizenöt centiméterre eresztették a földbe az ekét. A traktorosok meg olyan „kapato­sán” ültek a nyeregben, hogy né­melyikkel féltem kezet fogni, ne­hogy kibillenjen a fülkéből. így szokták meg. Nem lehetett őket különb munkára bírni. A barázdák egyenetlenül, görbén sorakoztak egymás mellett. Az egyesülést kö­vető őszön már nem engedtem, hogy a helybeliek szántsák a föld­jeiket. Egy Crystal 8011-est küld­tünk oda, a mi emberünkkel. Késő este kopogtatott irodám ajtaján. Rosszat sejtettem. — Csak nem zavartak el? — Ezt a munkámért kaptam, el­nök elvtárs — tett le egy üveg bort az asztalra. — Kitől? — kérdeztem meg­könnyebbülten. — Egész nap jöttek-mentek kö­rülöttem az emberek. Mire oda­értem, többen is tébláboltak a nyugdíjasok közül a tábla szélén. Néhány forduló után észrevettem, hogy a szántást vizsgálják. Azután elmentek. Úgy másfél óra múlva egyikük visszajött, a fordulónál megállított. „Ügyes vagy fiam! — mondta. — Ezt meg vidd haza — nyomta kezembe a borosfiaskót —, fo­gyaszd egészséggel. Mert amióta nem én nyomom az eke szarvát, még nem volt így megszántva ez a föld!" Egyezség Egyik traktorosunk csente az üzemanyagot. Tudta a műhelyveze-4

Next

/
Thumbnails
Contents