A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-09-08 / 31. szám
Június első hetében a zászlóalj délebbre, a Wippach folyócska völgyébe került, közelebb a harctérhez. Félig pihenve, félig készenlétben, hogy újabb támadás esetén, ha a hadihelyzet megkívánja, huszonnégy óra vagy még rövidebb idő alatt bevethessenek minket. Tizenhét nyarán, az állóharcok idején, ez volt odalenn az offenzíva feltartóztatásához való felkészülés rendje. A hadtestparancsnokság törzstisztjei végzik a számítgatósokat anyaggal, embertartalékkal, számba veszik a veszteségeket, és eldöntik, hol kell az első vortaJak megtizedelt állományát újabb emberanyaggal feltölteni. Minden támadás után az Adelsbergben székelő hadsereg-főparancsnokság ukázt menesztett hátra, mikor keH újabb sorozást elrendelni, a kórházak orvosaira ráparancsolni, állítsák hamarább talpra a betegeket, férceljék gyorsabban öszsze a sebesülteket, mert a vonalakat tartani, a réseket betömni és egy ellentámadásra, a győzelmet jelentő végső csapósra kell felkészülni. Ránk, karpaszományosokra újabb továbbképző tanfolyam várt. A parancsnokság szemében bizonyára nem voltunk elég érettek ahhoz, hogy egy maroknyi legénység sorsát ránk bízhassák. De nem bántuk az újabb macerálást. Minél később esünk át a tűzkeresztségen, annál több az esélyünk, hogy ép bőrrel kikeveredünk a háborúból. Mert egyetlen vágyunk volt: átvészelni mindent, sértetlenül hazatérni. A háború negyedik esztendejének küszöbén már nem akadt olyan bolond köztünk, aki hősködéssel harci érdemeket vágyott szerezni, hogy zubbonyát a kitüntetések színes szalagjaival díszíthesse. Rakek volt a szlovén kisváros neve, ahová vezényelték. Nem esett messze Adelsbergtől, a hadsereg-főparancsnokságtól. Ma Postojna a neve. Néhány évvel ezelőtt az isztriai Piranban nyaraltam, és egy nap kedvem kerekedett a rakeki kurzus idején megcsodált világhírű adelsbergi cseppkőbarlangot újra megnézni. Figyelmeztettek, hogy csalódás fog érni: visszavonulásuk idején a nácik á lőszer- és benzinraktárnak szolgáló barlang csodálatos szépségét megcsonkították. Az esztelen pusztítás mértéke el borza sztott. Józan ész nem érthette, miféle stratégiai célt szolgált a vandál rombolás, miért kellett a barlongdómok szikrázó csipkézetét, amit a természet keze milliónyi évek folyamán teremtett, oly barbár dühvei tönkreverni. Talán csak a Dunába robbantott pesti hidak látványa ütött annyira szíven, mint a hátrálásra kényszerített hadsereg pusztítása e világcsodában. Régi igazság, hogy az idő behegeszti sebeinket, de igazság oz is, hogy a végleges felejtés sohase következik be. Bűn is volno testvéreink és társaink halálát elfelejteni. És ez jó, úgy kell lennie, hogy a közöny el ne kérgesítse szívünket. így vagyunk a holt anyaggal, hidak és dómok romjaival, az összeomlott házakkal, családok elpusztított otthonaival is, s az odelsbergi föld alatti csarnokok kopárra fosztott falai, leomlott gyémántos mészkő csipkézete is azt a követelő érzést keltik, hogy az ember romboló dühét bűn elfelejteni. Sokszor sajnálom, hogy angyalbőrben töltött éveimben nem vezettem naplót. Ha olykor jegyzetelni kezdtem, mindig abbamaradt; több noteszem is volt azokban az esztendőkben, de fontosabb értékeimmel együtt mind elkallódott. Most bizonyára segítséget jelentenének a feljegyzések, emlékező soraim pontosabban rögzítenék az átélteket, neveket és tényeket a nagyobb hitelesség igényével említhetnék. De mondandómban talán sohase rugaszkodtam el annyira, hogy lényege ne fedje a valóságot. Aztán úgy vagyok a távoli eseményekkel, hogy hirtelen olyan elevenen bukkantak fej bennem, mintha a közelmúltban peregtek volna le, s egyetlen törekvésem az, hogy élővé váljon, amiről azt hiszem, hogy van becse és tanulsága. Mert ennek az emlékezésnek szándéka az, hogy számadást adjon a múltról, megkezdett utómról. Ha visszapillantok arra, ami velem történt, valami azt mondja bennem: így kellett lennie! Nem dobálózom nagy szavakkal, szeretném keresetlen eszközökkel kifejezni, milyen tévesen hittem, hogy a szenvedés elviselése nemes gondolatokat sugoll, és minden szép, minden nagy a tűrésből teremtődik. önámítóén hamis hit volt. Meg kellett tanulnom, hogy az írástudónak egyetlen dolga van a világon: az igazságot, s a reményt kell keresnie. Gyermekkorom óta könyvforgató vagyok, olvasmányaim formáltak és igazítottak útba. Jobbára azoknak köszönhetem eszményeimet is. De oz emberséget a háború évei ébresztették bennem. Azon a napon, amelyen elveszett számomra és a világ számára Jakab Zsiga barátom, abban az órában, amikor egy ostoba szilánk föftépte Lehotay papa ütőerét, és meghalt a karjaimban egy hang nélkül, mondhatatlan fájdalmamban meg kellett átkoznom a világot, azt a rendet, amely a háborút szülte, és nem osztott igazságot és jogot minden embernek egyaránt Miért kellett meghalniuk, miért pusztultak el mehettem és körülöttem éppen a legderekabbak? Miattam és miatta, hogy nekem és neked boldogabb életed legyen? Jobb és boldogabb élet ilyen áron? De túlságosan előrerohanok gondolataimban. Rakek egyik iskolám színhelye volt, de még nem azé az iskoláé, amely az élet igazi értelmére tanított. Rakekhez is sok derűs emlék fűz. Lehotay papa hadapródi rangja miatt nem volt a kurzus hallgatója, de Zsiga ’mellettem volt, és szórakozásban nem volt hiány. Azon a vasárnapon, amikor kora reggel felkerekedtünk, hogy megnézzük az adelsbergi cseppkőbarlangot, délután betévedtünk a frontszínház előadására. Osztrák színészek Schönthan komédiáját, A szabin nők elrablását játszották. Főszerepét, a kókler színházdirektort egy rekedtes hangú, kiváló színész alakította ellenállhatatlan komédiózó kedvvel; a többi színész is iól játszotta a pehelykönnyű bohózat hálás szerepeit. A nők elragadok voltak. Nem volt nehéz elképzelnem, hogy ezek a csikókedvünket ébresztő, szerfelett cstnos, pompásan kendőzött hölgyek, akik körül mómorító illatfelhő lengett, ebben a szereleméhes katonavórosban a színjátszás mellett más szórakozást is nyújtanak. Holmi foltozott ülepű bakancsos, ha mutatós volt is a képe, nem remélhette persze a kegyüket. Az előadás után krémszínű, élesen vasalt pantallóban járó, snájdig, monoklis tisztek társaságában fagylaltoztak a cukrászda előtt. Élénken el tudtuk képzelni, hogy a kissé rozzant, totyakos léptű generálisok bankóit sem vetik meg. Rakeken a tanfolyamok céliaira értett szellős fabarakkokban laktunk, és a menázsi, alkalmasint a főhadiszállás közelsége miatt, tűrhető volt. A kisváros élelmes bodeaásónál akadt a pult alatt szardínia és Svájcból Tirolon ót csempészett csokoládé. Drága volt ez a csemoészáru, de a mindig kínzóan jelentkező cukoréhségemben úay kaptam egy tábla Gala Péter vagy Sorüngli után, mint a füstölnivalótól meafosztott erős dohányos kedvenc cigarettája után. A kertben leszedésre várt a megérett, kemény húsú, pirosán mosolygó cseresznye, a savanykás spanyolmeggy. Egy délután Zsigával benyitottam az egyik portóra. A gazda előbb dohogva végigmért minket, talán furcsállotta, hogy vásárló szándékkal jöttünk, és nem dézsmáljuk meg holdvilágnál a kerteket, mint a többi lator. — Magam vagyok. Az asszony kint kapál a földeken. Szombat délután lesz időnk leszedni egy kis cseresznyét, akkor jöjjenek. — De mikor mi most éheztünk rá a cseresznyére — sopánkodott Zsiga. — Ha olyan éhesek, szedjék le maguk. Létrát is kaphatnak, hogy ne tördeljék a gallyakat. Egy-egy koronát fizettetett le velünk,, amikor erősködtünk, hogy nem kérjük ingyen a cseresznyéjét. Kikötötte, hogy ehetünk annyit, amennyi belénk fér, de magunkkal nem vihetünk egy szemet sem. Zsiga nem tagadta meg természetét, s mert cseresznyére illő rigmust nem őrzött az emlékezete, meggyel helyettesítette : Ezrivel terem a fán a Meggy... Feleségem van nekem csak Egy; A vers utolsó strófáját a csattanóját már együtt harsogtuk teli pofával, hogy istenes jókedvünkben kétfelé csurgott szánkból a fé: De az ördög sosem cirzw El; Oly rossz, hogy az ördögnek sem Kell. Az öreg a közelünkben pipózgatott, és nagyon meresztgette ránk a szemét. Vajon min mulat annyira fenn a fán az a két bolondos katona? Egy kukkot sem ért a beszédükből, de jólesik a fülének. — Maguk miféle népek? — kérdezte, amikor lekászálódtunk a fáról. — Magyarok. — Magyarok? — Ügy nézett ránk, mintha sohase hallotta volna, hogy ilyen nép is pusztítja a kenyeret a császár őfelsége birodalmában. Nem emlékszem rá, hogy valaha is jobban ízlett volna a cseresznye, mint ez o fáról szedett, ahol leszakítása előtt minden szemet alaposan szemügyre vettünk, elég édes és ropogós-e, ha beléharapunk. Egy jámbor öreg paraszttól hallottam egyszer, hogy az új kenyér, a fáról szedett friss gyümölcs, az ágyasról maga tépte piros retek, gyenge hagyma az Úr ajándéka, és csak az érzi igazán erőt adó ízeit, akinek verejtéke a földre hull. A két emlék különösen összekeverődik: a jámbor öreg komoly méltósága, ahogy az ógyásból kihúzott piros héjú retket kedvesen felém nyújtja — és a mi viháncoló, pogány jókedvünk a rakeki cseresznyeszedésnél. Vagy százan vettünk részt a háromhetes tanfolyamon, s én könnyen estem át a vizsgán. Ezúttal is a német tudásomnak köszönhettem, hogy az elsők közé jutottam. A vizsga után vagy tizedmagammal visszazevényeltek a Wippach völgyében állomásozó csapatunkhoz. Századunk parancsnoka, a cseh Medek főhadnagy hastífuszba esett, és a frontkórházba vitték. Ellenőrizhetetlen hírek szerint a védőoltások és gondos ápolás ellenére sem vészelte át járványos baját. Új parancsnokunkról, a temesi Bayer főhadnagyról mindjárt első nap megtudtam, hogy poétalélek, naplót vezet, és arról ábrándozik, hogy naplójának egy érdekes fejezetét leközli a Pesti Hírlap. (Folytatjuk) 18 EGRI VIKTOR: (FEJEZETEK A SZERZŐ ÖNÉLETRAJZI REGÉNYÉBŐL)
