A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-09-08 / 31. szám
ííffc A Nachodka nevet viseli a Szovjetunió egyik legfiatalabb városa is. Ez a város az öböl mentén, lankás domboldalakon terül el. A mérsékelt emelkedők, amelyeken a város épült, egy kialudt tűzhányó lejtői. Egy kicsit rejtélyes dolog, miért csak a múlt században, pontosan 1858-ban fedezték fel ezt az öblöt, hiszen akkor már a közeli Vlagyivosztokban, s a távoli Szahalinon és Kamcsatkán is élénk tengeri élet zajlott. A felfedezés az Amerika nevű szovjet gőzhajó legénységének érdeme, s hosszú ideig az öböl is az Amerika nevet viselte. A Nachodko nevet kezdetben csupán néhány part menti ház kapta. A szomszédos Vlagyivosztokhoz és a kamcsatkai valamint a szahalini kikötőkhöz képest Nachodka egészen a második világháború végéig jelentéktelen kikötőcske volt. A háború után azonban hamarosan elérkezett Nachodka „aranykora": napjainkban már a szovjet Távol-Kelet legnagyobb kikötője. A kikötővel párhuzamosan megnőtt a város is: lakosainak száma két évtized -alatt százhúszezerre emelkedett, utcái harminc kilométernyi hosszúságban nyújtózkodnak az öböl mentén. A lakosság állandóan fiatal emberekkel szaporodik, s szüntelenül épülnek az új tengerésziskolák, szakiskolák, alap- és középiskolák, továbbá más kulturális létesítmények. Nemcsak halászhaják, hanem egész halfeldolgozó üzemek indulnak innen az óceánra. A Távol-Kelet élemiszeripara nem csupán a hazai piacokat tudja ellátni. Japánba Is exportál. A Japánnal 'folytatott tengeri kereskedelem különösen 1956-tól indult óriási fejlődésnek, amikor is megalakult az úgynevezett „Dalnitorg" szervezet. Mo már körülbelül hatvan japán élelmiszeripari társulat tart kapcsolatot a Szovjetunióval. A tengeri kereskedelem fejlődése egy újabb hatalmas kikötő létesítését kívánta meg: nem messze — csupán 30 kilométerre Nachodkától, a Wrangelöbölben. Ez a kikötő a Vosztocsnij nevet kapta, de a „Kelet kapujának" is nevezik. Első mólóját néhány hónappal ezelőtt mór átadták rendeltetésének. A kikötődokkok hosszúsága fokozatosan eléri a 13 kilométert, tehát még a 150 000 tonna teherbírású tengerjáró hajók is kiköthetnek itt. A két kikötőt a jövőben egyetlen hatalmas tengerparti gigásszá kötik össze. Azok a bátor emberek, akik a szovjet föld minden tájáról érkeznek, hogy megváltoztassák hazájuk e részének az arculatát, olyan művet hagynak maguk utón, amelyre az egész ország büszke lehet. A most lerakott alapokon épül a Szovjetunió egyik teljesen új, gazdag ipari körzete. GYIMESI GYÖRGY: Egy világrekord története Az iszubra, orosz nevén izjubr, az erősen tagolt hegyvidéket kedveli. Jellegzetes erdei vad, leginkább a vegyes állományú ritkás erdőkben érzi jól magát. A bikák, amelyek az egész év folyamán egyedül járnak, a bőgés kezdetekor előszeretettel keresik fel a havasi réteket, ahol gerjedelmükben kergén forgolódnak, és patáikkal, agancsukkal dühösen kaparják a földet. Uzekedésük ougusztus végétől október elejéig tart, és egész tartama alatt a bikák kitartóan kergetik a teheneket, amelyek bőgésükre keresik fel a bikákat. A rigyető bika trombitáló hangja messzire, olykor hat-hét kilométerre is elhallatszik. Hasonlóan a mi szarvasunkhoz, üzekedéskor erősen megduzzad a bikák nyaka, szemük vérben forog, és erősen bűzlenek. Agancsukat a leghidegebb télen, január-februárban dobják le. Ilyenkor levonulnak a magosabb hegyekből, és az alantas erdőkben keresik zuzmóból, mohából és fiatal hajtásokból álló táplálékukat. Első számú ellenségük a nagy hó és az erős fagyok, de tizedelik őket — főleg a fiatalját — a farkasok, medvék, leopárdok, tigrisek és rozsomákok is. Télen csapatokba verődnek, és a legnagyobb hidegekben szorosan egymás mellé feküdve melegszenek. A magos hegyekbe csak májusban térnek vissza, de akkor sem irigylésre méltó az életük: o tajgán hihetetlenül elszaporodó szúnyogok kínozzák, gyötrik őket szüntelenül. A vérszopó paraziták ellen csak egyféleképp védekezhetnek: dagonyázással. Nyár derekán hamarabb találhatók orrhegyig mocsárban hűsölve, mint a szálerdőben. Nyári étlapjuk nagyon változatos. Különösen a gombát kedvelik, de szívesen felszedik a vackort, vadalmát, bükkmakkot és a cirbolyafenyő magvát is. Az utóbbi évtizedekben oz iszubra száma erősen megcsappant. Ma már csak kevés vadász mondhatja magáénak a trófeáját. Ám korábban, amikor még lényegesen több szaladgált belőlük a végtelen tajgán, sem sokan büszkélkedtek oz agancsával, mert az iszubra legnagyobb értékét a múltban is, és ma is nem a trófeája, nem a bőre, mégcsak a húsa sem képezte, hanem a fejlődő, háncsban levő nyers aganCs, amelyet a szibériaiak pántnak neveznek, és amelyeknek csodálatos gyógyhatásokot tulajdonítanak. Az őslakosok tapasztalaton alapuló megállapítását teljes mértékben igazolta a modern gyógyszertan. A fejlődő agancsból nyert kivonatot ma már a szovjet gyógyszeripar Pantokrin néven hozza forgalomba, s mint erősítő és fiatalító szert hetedhét országban keresik, és arannyal fizetik. A pántokat május közepétől június végéig gyűjtik be. A „pantvadászok" nem nagyon válogatósak vadászati módjuk megválasztásában, azonban o legtöbb, agancsát fejlesztő bikát holdvilágos éjszaka, természetes vagy mesterséges sózó közelében lesből ejtik el. Ügy tartják, hogy csak akkor érdemes kiülni, ha állandó irányú szél fúj. A szarvas mindig óvatosan érkezik a sózóra. Közelébe érve sokáig, néha hoszszú órákig mozdulatlanul figyel, és csak akkor merészkedik élő a takarásból, ha semmi gyanúsat nem észlel. Későbbi kísérőm, Nyikola tapasztalata szerint, ha szelet kap vagy megérzi a cigarettafüstöt, azonnal menekül. Ugyanokkor rá sem hederít a száraz fű izzó parazsára és füstjére, amellyel a vadászok a szúnyogok ellen védekeznek. Ennek a furcsának tűnő viselkedésnek egyszerű a magyarázata: az óvatos vad megszokta a gyakori erdőtüzek „szagát". Az éjszakai lesipuskás közvetlen közelről lövi le kiszemelt áldozatát. Nem kockáztat, nem könnyelműsködik. Pontosan kell céloznia, nehogy a sebzett vad menekülés közben megsértse puha agancsát, amely így sokat veszítene az értékéből. A lelőtt vadból a homlokcsonttal együtt azonmód kibaltázzák az agancsokat, előbb forró vízbe vagy teába mártják, majd huzatos helyen szárítják. Az iszubra pántjain kívül a marat nyers agancsait is felhasználják o gyógyászatban, azonban kivonatát kevésbé hatásosnak tartják, értéke is jóval alacsonyabb. Újabban — hogy az egyre növekedő keresletet kielégíthessék — a maralt farmokon nevelik, és nyers agancsát a nyár elején lefűrészelik. Hogy hasonlattal éljek, így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Arról viszont nincs tudomásom, hogy valahol az iszubrót is ilyen háziasított állatként tartják. Hogyisne. Még állatkertekben is alig van belőle. Európai vadász szemével nézve nem mondható etikusnak a szibériai szarvas vadászatának ismertetett módja. De más táj, más szokás. A szibériai vadász legalább annyira csóválja a fejét, mint mi az imént, ha a túlzásba vitt európai trófeakultuszról hall. A tajgai vadásznak a nyers agancsra van szüksége, hogy gyógyszer-alapanyagot nyerjen belőle, mi pedig mennél nagyobb, fényesre csiszolt végű, fekete agancsot szeretnénk a szobánk falára akasztani. Célunknak megfelelően válogatjuk meg mi is, ők is a sikerhez vezető eszközöket. Amit mi itthon hibátlannak tartunk, korántsem célszerű Szibériában. Vagyis nem létezik egyöntetűen magasztalható vagy elítélendő vadászati mód: végső soron valamennyi a vad pusztulását eredményezi. Messze fröccsen autónk kereke alól az- éjszakai zápor szülte pocsolyák vize. Az eső mór elállt, rongyos felhők kergetőznek alacsonyra ereszkedve a piszkosszürke égen. Kemény szél cibálja az út menti fák színesedő lombozatát. Hideg van. Az óváros alacsony házakkal szegélyezett utcáinak útvesztőiben kanyargunk. A keskeny ablaké, egy-két szintes házsorok még a forradalom előtt épültek. Ez volt a kupecok és prémkereskedők negyede, később Kelet- Szibéria fővárosává és a helytartó székhelyévé lépett elő. A város eddigi történelmében a legfontosabb események a transszibériai vasút megépítése számít. Az addigi, viszonylag jelentéktelen kereskedelmi központ egyszeriben bekapcsolódott az anyaország gazdasági, kulturális és politikai vérkeringésébe, és világhírű prémpiaca közvetlen öszszeköttetést nyert az óceánnal. Am ez még csak a fejlődés kezdete volt. Nagygyá, jelentőssé, hatalmas ipari központtá, a főiskolák városává csak a szovjet hatalom megszilárdulása után fejlődött a város. Amikor 1652-ben Ivan Pohab és kozákjai az Angara és Irkut összefolyásánál téli szálláshelyet létesítettek, nem gondoltak rá, micsoda nagyvárosnak vetik meg az alapját. A mai Irkutszknak félmillió lakosa van, és ez a szám még korántsem jelenti a fejlődés netovábbját. A régi város peremén gombamód szaporodnak az új lakótelepek, környékükön új bányák nyílnak, gyárak épülnek. Az energiaválságban vergődő nyugati világgal ellentétben Szibéria és különösképp Irkutszk környéke energiatúltengésben tobzódik. A bratszki, az rrkutszki, és az Angarón épülő többi vízi erőmű, valamint a környéken fellelhető kimeríthetetlen nyersanyag-forrósok szinte kínálják a lehetőséget az újabb ipari központok létesítésére. És a szovjet kormány él a lehetőségekkel: nincs meszsze az idő, amikor Irkutszk a milliós világvárosok sorába lép. Utunk legközelebbi célja, Lisztvjanka, hetven kilométerre fekszik Irkutszktól. Az oda s egyben a Bajkálhoz kivezető műút nagyjából a Duna szélességű Angarót követi. Helyenként szorosan a folyó partjához tapad, másutt messze elkanyarodik, hogy néhány utolsó szerpentin után újfent szorosan a folyóparthoz simuljon. Máshova nem is simulhat. Jobbról a zúgó folyó, balról a függőlegesre faragott sziklafalak fogják közre az elkeskenyedő utat. A magas sziklák között csuprán egyetlen széles csorba tátong, amely egyetlen hiánya a Bajkált körülölelő meredek hölgyek alkotta medencének. Ezen a résen keresztül indul vad hömpölygéssel a Jenyiszejbe vezető hosszú útjára a Bajkál vizét levezető egyetlen folyó, az Angara. A kifolyás közepe táján kéthárom méter magas szürke szikla dacol a víz sodrával: a legendáktól övezett Sámánkő. Nem is olyan régen még jóval több látszott ki belőle. Ma már csak a csúcsa. A többit örökre elnyelte az irkutszki erőmű megépítése után felduzzasztott folyó. Közismert az a Sámánkőhöz fűződő legenda, amely szerint az öreg Bajkál hajította o sziklát a kedveséhez, Jenyiszejhez szökő legkedvesebb lánya Angara utón. Azonban kevésbé ismeretes, hogy évszázadokkal ezelőtt a régi burjátok különleges vallatóeszközként használták fel a sziklát. Ami ott várta őket, felért a kínzókamrával. Az ólomszínű hullámok állandó moraját, a sebesen sodródó víz tébolyba kergető, szédítő hullámzását és a kínzó magányt kevesen bírták idegekkel. A Bajkál
