A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-07-08 / 25. szám

.*». érez őrvezetö lova már a tanyák között járt. A nap lefelé hajlott, nyugaton elkékültek a felhők. De a csendőr mit se látott ebből. Talán soha nem is látta. Az ő színe a sárga volt meg a fekete. Vasalt zubbonya sárga, pisztolya fekete, mint az éj. Hogy mióta? Maga se tudta. A liszt is sárga volt, amit gyerekkorában a szegényes szülői házban osztottak, a kunyhó szája meg, ahol született, éjfeketén ásított.

így volt ez már gyerekkorában is, s így, amikor emberré cseperedett. S csakhogy megszabaduljon tőle, hogy más színeket találjon, felvette a csendőrök sárga zubbonyát, s vérrel festette a pirosat.

Most, a lován baktatva, Lucas szavai doboltak a fejében:

— Örvezető úr, aki megölte a fiamat, nem olyan legényember, mint ő volt? Talán huszonkét esztendős az is. Talán nem várja odahaza a családja, hogy megtérjen közéjük?

Ezt felelte neki az öreg Lucas. Ezt vágta oda neki a háza előtt, s közben le nem vette a tekintetét a bánatosan kék égről, szinte könyörtelenül nézte, de régi fájdalmának jogával.

— Az, akinek maga az ócskavasat akarja, nem olyan-e, mint az én fiam, talán nem várják vissza az övéi?

— De hát, Lucas... ő az ellenség! — akarta odakiáltani neki, de nem kiáltott. Nemcsak azért, mert az öregember a kútba hajította az ekevasat,

de mert ezek a szavak mélyen felforgatták a sárga inges csendőr egész életét: a kunyhótól a laktanyáig. Olyan egyszerűen történt minden, de az ütés hatalmas volt. Megbódult tőle a feje, az emlékei, a szimpla két szín alá temetett gondolatai.

Elment hozzá, hogy ócskavasat gyűjtsön, egy csorba bárdot vagy akármit, hogy azzal is több legyen, amit már összehordatott az őrsön. A kitűzött határidőre megtölthet egy vasúti kocsit, s a mozdony elviszi a fővárosba, a fővárosból meg hajón szállítják idegenbe, ahol szüntelenül ontja a füstöt a sok hadiüzem, ahová minden front mögötti faluból eljutnak a vagonok.

Az öreg Lucas váratlanul megszólalt:

— Ez az ócskavas is ölhet. Egy másik huszonkét éves legényt, akit szeretettel várnak.

Félelmetes szavak egy férfiember szájában. Az öreg Lucasnak halottja van, saját halottja, a fia, s ez adott erőt a szavainak. Egy ember, akinek a fiát egy darabka vas ölte meg a fronton, hogyan is adhatnak más vasat, mely tovább gyilkolná fiaikat a fronton? Fiaikat, gyermekeiket, hiszen a frontokon a gyermekeik harcolnak, nem katonák. Aztán még csak annyit kérdett:

— Az volna az igazság, hogy megöljék másnak a fiát is, ha már az enyémet megölték?

Már nem tudta, merre jár a ló. Azt az utat járta, melyet Lucas is megtett, mikor ő maga közölte vele a fia halálhírét. Az öregember két útját járta:

az egyiken a lova patkója csattog, a másikon a gondolatai szárnyalnak. A frontokon csak fiák vannak, nem katonák. Úgy érezte, ez valami új szín, mely először öltött testet életében. Valami erős, kék szín, melyet mostanáig el sem tudott képzelni. Ö maga is egyenruhát visel, ő maga is a szülei fia, de számít is az. A másik számít, a gyereke, a fia, mint Lucas apó Fernandója, mint az a másik, a front túloldalán, aki ellen ő az ócskavasat kérte. Igen, már két esztendeje tartott a háború, s" még eltarthat vagy öt évig. És öt év múlva a fia húszesztendős lesz, s húszesztendős korában elvihetik oda, ahová halni mennek az emberek. Lucas fiának nyomdokában.

— Jóságos ég, ezek nem katonák, ezek a gyermekeink! — és dühösen visszafogta a lovát és körülnézett. Tekintete megállapodott a napkorongon, mely már csak egy véres körömnek látszott a kék hegycsúcsok felett. A föld néma maradt és magányos; nem válaszolt a férfi gondolataira. És már közeledett az éjszaka, az éjszaka keserű fájdalma.

ONELIO

JORGE

CARPOSO

egyenruhát és ordítani, hogy csináljanak az őrsön felhalmozott, sötét színű vashegyből ekét! S akkor mi történne? De minek kérdezni, hogy mi történne? Talán az öreg Lucas kérdezte, mikor őelőtte, a hatalom képviselője előtt csak szó nélkül megfordult, s ahelyett hogy odaadta volna az ekevasat, bátran a kútba hajította?

összerezzent a lova hátán. Talán ő nem férfi? Ha az ember felismer egy tiszta és igaz eszmét, többé nem lehet tőle eltántorítani, hacsak többé nem akarja magát tisztának és igaznak érezni. Tenni kell valamit! A csendőr felemelte a fejét, s az esti égbolton megkereste az esthajnalcsillagot. De mit ér az, ha az ember a csillagokba kapaszkodik? Az egész világ mindig valami égi csillagba kapaszkodott. Mit tegyen hát? Járja tovább a megszokott utat, az örökösen ismétődő hétköznapokon, a sosem változó emberekkel?

Az öreg Lucas nem ment ki a fejéből. Bele kell kapaszkodni egy csillagba vagy Lucasba, valamelyik a kettő közül.

— Mert nincsen idegen gyermek, a más gyermeke is a miénk — gondolkodott. — Elég, ha ugyanolyan a mosolya, lehet akárhányféle színű a szeme.

Ezt a gondolatot is az öregember ültette a fejébe. Tehát a megszokott utat folytatni, a megszokott eszméket követni — lehetetlen.

Megrántotta a kantárt, a ló felvágta a fejét, szája szélén zöld habot vetett

visszatérés

S ha mindez megtörténik? Elmúlnak az évek, a katonai kiképzés, az utazás a frontra, a halál? Uramisten, gondolni sem szabad erre. De akár gondol, akár nem, megtörténhet. És akkor ő is azt kérdezheti, mint az öreg Lucas: „Az volna az igazság, hogy az embernek megöljék a gyermekét?"

Most döbbent rá, hogy az öreg paraszt az ő fiáról is beszélt, minden gyerekről. Milyen egyszerűen fejezte ki magát az öregember, hogy pellengérre állítsa a halált, a sokak halálát! Hogy senki ne adjon vasat, senki se izgasson, hogy két szemével elpusztítsa a bosszú gondolatát. De hogy lehet ez? Van-e annyi erő az öreg Lucasban, hogy gondolatával betöltse a világot? Akad-e valaki az urak, a szenátorok, a kancellárok között, aki bejárná a világot, s Lucas szavait hirdetné?

— Ilyen nincs! — gondolta, s elengedte a lova kantárját. Az öregember kútba hajította az ekevasat, s ezzel azt mondta, hogy meg lehet ezt tenni kancellárok nélkül is, szenátorok nélkül is. Megteszi egy, megteszi más is. Kézbe kell venni a sorsunkat, mint a vetőmagot, s azt mondani: „A miénk vagy senkié. Mindenki tegye a maga dolgát, ássa el a vasat, fojtsa vízbe a puskaport, vagy öltse karba a kezét, s ne fordítson el egyetlen csavart se, egyetlen csapocskát se." De ő vajon mit hajíthatna a kút fenekére? A sárga meg a fekete színeket, s ottmaradna váratlanul a kékben. De hogyan? Lehet sokféleképpen de leginkább két módon: letépni magáról az

o fű. Most már tudta, hogy a csillagfény a háta mögé kerül, előtte Lucas háza áll. Visszatér, még ha egész sötét éjszaka kell mennie is.

Az öregember szeme megszokta az éjszakát, nyomban észrevette a lovast.

— Visszatérnek, mindig visszatérnek — gondolta. Az őrvezető még csak nem is köszönt.

— Lucas, mennyi vas fér egy kútba, mondja?!

Patakokban csörgött róla a veríték, a hangja rekedten, kétségbeesetten tört fel a melléből.

— Mennyi vas fér egy kútba, Lucas?

üldözött ember volt, s Lucas, ha nem láthatta is az arcát, a hangjáról megértette.

— Szálljon le, őrvezető úr, szálljon le. .. — De a csendőr nem jött közelebb hozzá. Leugrott a lóról, s a kúthoz sietett. Lucas a nyomába szegődött.

— Lucas, nem maradhatunk csak mi ketten, magunk a világban, ezt meg kell tudni másnak is.

— A szenvedés lassan mindenkit megtanít rá, őrvezető úr.

A csendőr megfordult, s az öregember arcát kutatta a sötétben. Az esthajnalcsillag csaknem a sapkája felett ragyogott, akár egy vízcsepp. Nem láthatta Lucas szemét, de úgy érezte, benne súlyosodik a szegények szelíd szenvedése. Az őrvezető lehajtotta a fejét, s úgy érezte, nem mozdulhat innét, míg vége nem lesz a háborúnak az egész világon.

KURUCZ SÁNDOR FELV.

20