A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-25 / 30. szám
?f|; - ■ m“~m gy indultam el, mint valamikor a kékvirág-kereső romantikusok: félig bizakodva, félig bizonytalanul, mert egy pillanatig sem lehettem biztos abban, hogy megtalálom, amit keresek. Hogy mit kerestem? Egy darab történelmet, egy láncszemet a csodálatos Csallóköz múltjából: vízimalmot, vízimolnárt ... Igen, a malmok, a régi-régi híres vízimalmok nélkül elképzelhetetlen volt egykor a Nagy- és a Kis-Duna mentén élő csallóközi ember élete. S lám, ami egykor az életet jelentette, immár történelemmé lett. Természetes tehát, hogy „felderítő" utam Dunajská Stredában (Dunaszerdahelyen) a Csallóközi Múzeumban kezdődött, ahol Bíró Józseffel beszélgettünk az érdekes sziget múltjáról. Élő vízimolnárt azonban beszélgetőtársam sem ismert a Csallóközben. A hatvanhat éves Horváth Boldizsárra végül a polkovicovói (szapi) halászcsárda pincére, Vass Gyufa útbaigazítása nyomán találtam rá. Horváth Boldizsár pontosan huszonkilenc évig vízimolnárkodott. Méghozzá nem is egyszerű vízimalomban dolgozott, hiszen a malom nem a parton, hanem a Dunán, egy hajón helyezkedett el. Az ilyen malmot hívták hajdan hajómalomnak, amely két hajóból, az úgynevezett házhajóból és a völgyhajóból állt: a két hajót gerendák kötötték öszsze egymással, s közöttük helyezkedett el a lapátos hajtókerék. A hajómalom a folyó medrében levert vasmacskákhoz lánccal volt kikötve. — A parttól a hajóig csupán egy vékony deszka vezetett, azon át hordtuk be a malomhoz az őrlenivalót — emlékezik Boldizsár bácsi. — Nehéz munka volt, sok kínlódással járt. Én medvei születésű vagyok, ezerkilencszázharmincnyolcban jöttem Szapra. Negyvenben megvettem a szapi malom egyharmad részét, ötezer pengőért. A háború alatt gyorsan emelkedett a liszt ára, így egy év alatt sikerült „tisztáznom” az adósságomat. Híres malom volt a miénk, nemcsak Szerdahely, hanem még Megyer környékéről is hozzánk hordták a gazdák a gabonát. Volt úgy, hogy két-háromszáz zsákkal is hoztak naponta, de mi csak 30—40 zsákkal tudtunk megőrölni. Ha gyöngébb volt a vízfolyás, még harminccal se. A gazdáknak néha bizony két-három hónapig is várniuk kellett a lisztre. Pedig állandóan munkában voltunk, ketten éjfél előtt, ketten éjfél után. Tizennégy-tizenhat órát is dolgoztunk naponta. Még vasárnap is . . . Igen sok szenvedéssel járt az a malom. Mikor ötvenkettőben megalakult a szövetkezet, én is beléptem, a malom is a szövetkezeté lett. — Léteztek valamilyen őrletési szokások? — Nem voltak ott semmilyen szokások. Egyszerűen odahozták a gabonát, lerakták a zsákokat, aztán elmentek. Mikor megőröltük, akkor meg elvitték a lisztet. — Bizonyára sok minden történt huszonkilenc év alatt a molnárral, amire szívesen vagy 'kevésbé szívesen emlékezik. Elmondana egy ilyen történetet? — Ott vidám dolgok nemigen történtek velünk, mert dolgozni kellett szakadásig, főleg ha megáradt a víz... A háború alatt Pestről kaptunk lisztmintát, hogy milyenre kell a lisztet őrölnünk. No, aztán jött az ellenőr. Útközben betért ebédelni a nagymagyari kocsmába. Az ebédhez kenyeret is kapott, s hát látta, hogy azt igen fehér lisztből sütötték. Meg is kérdezte mindjárt, hogy „nem a szapi malomból való ez a liszt?" Hát persze, hogy innen volt. Meg is büntettek aztán nyolcvannégy pengőre . . . — Miért? Hiszen a liszt akkor jó, ha fehér. — Igen ám, de akkoriban a liszt aranyat ért és kevés volt belőle. így hát minél jobban ki kellett őrleni a gabonát ... Mi meg nem tudtunk olyan „piszkos" lisztet őrölni, mint a Pestről küldött minta volt. Jött egyszer a madi bíró is, kocsival, öt zsák búzát hozott, mert hogy már hallott a szapi malomról. Meg is őröltük neki, de aztán nem bírtunk a módiakkal. Mindenki ide akarta hozni a búzáját. De még Hódosból is hozzánk hordták az őrlenivalót... — Ha még egyszer molnár lehetne, vállalná? Visszamenne a malomba? — Nem én! Hiszen már a zsákot sem bírnám el. A szapi hajómalmot évekkel ezelőtt tönkretette az ár. Már csak a molnár, Horváth Boldizsár idézi a múltat, aki úgy áll a fényképezőgép elé, mint aki tudja, hogy egy darab történelmet képvisel, amelyet meg kell őriznünk, tovább kell adnunk. Igen, a két Duna közötti sziget múltjának egyik fontos láncszeme ő, a vízimolnár: a csodálatos Csallóköz utolsó „kék virágainak” egyike. VARGA ERZSÉBET 13 A vízimolnár Horváth Boldizsár az unokájával Foto: a szerző (2) és Prandl (1)
