A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-25 / 30. szám
A Vág völgyében hisszük el, hogy nem dolgozott, hiszen ő maga cáfolja azzal, hogy mutat egy szép akvarellt, a Liptovská Mara-i tóról festette, ahová épp készülünk. — De meg azt is tudjuk, hogy az igazi művész akkor is dolgozik, ha nem csinál semmit. Éjjeliszekrényén három könyv: Petőfi, József Attila, Illyés Gyula versei. Egy másik szobában négy gyönyörű bekeretezett akvarell. Mind a négy a Krímfélszigeten készült: Sziklákat csapkodó, hullámzó tenger. Az ember még a zúgását is hallani véli. Lemezjátszóján népdalok. Az említett kaput ő tervezte, egy ügyes helybéli mesterember készítette. „Azok a kis lángnyelvek a lécek végein csak a székelykapukra jellemzőek" — magyarázza. Mert közben amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt a zivatar, a kaput és a Csemiczky-kúriát tehát alaposabban megszemlélhetjük. „Cemice” — olvassuk a ház homlokzatán, a művész nevén kívül tehát maga a ház is őrzi a falucska nevét, a faluét, amely közben a hatalmas Liptovská Mara-i tó alá merült. Már búcsúzunk a művésztől, amikor egy idős ember jön kerékpáron és szép jó napot köszön. — Jó napot Hunyady bácsi — viszonozza a művész, majd mosolyogva, halkan figyelmeztet, hogy nézzük csak meg az öregember orrát, amely épp akkora, mint Mátyás királyé volt. És mert időközben megérkezett Cse-ZIVATAROS KITÉRŐ A Jánosík szálló éttermében reggelizünk jókedvűen, mert a sonkásszalámi viszonylag olcsó, a napi díjból épp hogy kifutja, odakint meg süt a nap. Ám alig, hogy befejezzük a reggelit, a liptói havasok felől mennydörögve olyan zivatar zúdul a városra, hogy jókedvünk is egy-kettőre elpárolog. Andice csak néhány kilométernyire van Liptovsky Mikulástól, gépkocsink mégis inkább csónakra emlékeztet, ahogy végigsiklik velünk a városon, s rákanyarodik az országútra, amely — ha közben nem vág belénk egy liptói mennykő — elvezet bennünket az említett faluba. Az eső, mintha hordókból öntenék, mondanám, ha el tudnék képzelni annyi hordót, amennyiben ez a töméntelen víz elfér. . . Egy kisfiú jön hatalmas esernyővel szembe velünk, tőle tudjuk meg, hol lakik Csemiczky László nemzeti művész, akit ebben a haragos nyári zivatarban keresünk. — Csak tessék tovább menni — mondja a nagy esernyő — s baloldalt lesz egy nagy fakapu . . .! Valóban megtaláljuk a nagy fakaput, amely olyan, mintha az erdélyi Farkaslakáról került volna ide — később kiderült, hogy tényleg székelykapu — most azonban csak azért fohászkodunk, hogy ne legyen bezárva. Szerencsénk van, a művész nem tartja kulcsra zárva háza kapuját, így csak addig ázunk, amíg beugrálunk az eresz alá. A művész kedvesen fogad. Kerti szamócával és borral kínál bennünket, ugyanakkor azt is elmondja, hogy amióta nemzeti művész lett, igen csak megszaporodtak a látogatói, újságírók, tévések, filmesek, amióta itthon van még nem dolgozott. A célzást elértjük, de nem sértődünk meg, olyan kedvesen mondja, aztán meg hová is mehetnénk ebben a zuhogó esőben. Azt is csak bizonyos fenntartással 14
