A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-08 / 25. szám
1 I i A Líbiai-sivatag 1 szélén, a Nagy és a Kis-I Szirtisz öböl között, a Földközitenger partján fekszik a római császárság egykor legnagyobb városa az afrikai kontinensen. Csak az utóbbi ötven esztendő rendszeres régészeti kutatásai tárják fel ennek, a hagyományos antik városokkal versenyző ókori metropolisnak csodálatos gazdagságát. Leptis Magna 160 kilométerre fekszik keletre Tripolisztól, a líbiai Homsz város szélén, közvetlenül a Földközitenger partján. Leptis Magna semmivel sem marad el a legendás hírű Baalbek (a görögök Helíopolisza) mögött építőművészetének nagyszerűségét tekintve — csak éppen nem olyan régóta ismeretes a mai világ embere előtt; csupán 1920-ban kezdődtek itt az ásatások. A feltárt épületmaradványok stílusa hellenisztikus, egyiptomi és római kultúrhatás jellegzetességeit örökítette meg. A mai látogató az ellenkező irányból érkezik a romvárosba, mint ahogy az ókori építészek feltételezték. A szárazföld felől érkezünk, míg a hellének, rómaiak mindig a tenger felől képzelték el a látogató érkezését, s ennek megfelelően alakították ki az egykor nyolcvanezer lakost számláló metropolis városképét. A történelem tanúsága szerint a várost föníciai kereskedők alapították a mai Tripolisszal és Sabrathával együtt, körülbelül ezer évvel időszámításunk előtt. Később mindhárom város a karthágóiak 'birtokába került. Ezeknek uralmát a numídiaiaké váltotta fel, majd a görögök, később a rómaiak következtek, a középkor folyamán pedig a vandálok hódították meg, majd a bizánci császársághoz került. De térjünk vissza a város legnagyrűbb, csaknem 350 éves római korszakához. Leptis Magna i. e. 25-től tartozott a római birodalomhoz. Ekkor élte virágkorát, ebből az időszakból származnak ma is olyannyira megcsodált építészeti emlékei. Septimus Severus császár huszonöt méter magas diadalíve alatt áthaladva lépünk a város területére. Egyébként itt született i. sz. 146-ban Septimus Severus császár, aki A 3. századból származó bazilika középső hajójának maradványai A színház prosceniuma és nézőtere Dioszkurosz-szobor, Leptis Magna egyik legszebb művészeti emléke győzelmes hadjáratokat vezetett a birodalom keleti határait nyugtalanító parthusok ellen. Utolsó hadjáratát Britanniában vezette a kaledónok ellen; itt halt meg 211-ben Eboracumban (a mai Yorkban). Minden elérhető, tapintható távolságban van, közelről szemlélhetjük a görög, római és talán afrikai kőfaragók munkáját. Nem hiába nevezik ezt afrikai római kultúrának. Kézbe vehetjük a toscanai stílusjegyeket viselő homlokzati frízek töredékeit, amelyek halomszám fellelhetők. Szabad kézbe fogni, közelről megnézni, de nem elvinni. Egyébként is vigyázni kell a skorpiókra; szívesen húzódnak meg a pótolhatatlan márványtöredékek alatt a nedves hűvösségben. Csodálatos látvány az 1—2. században épült szabadtéri színház, amfiteátrum, amelynek színpada egy magasságban van a tenger szintjével. A város legnagyobb építészeti fejlődését Septimus Severus és fia, Caracalla császár alatt érte el, amikor tizenöt év alatt (201—216) felépült a diadalív, a fórum, a bizilika, a kikötő és számos más jelentős épület. A követ részben kifaragva Itáliából, Görögországból és Egyiptomból hozták. A ma már részben nem létező épületek nagyságáról meggyőződhetünk a római császárok szobrainak maradványaiból, amelyek ma a tripoliszi archeológiái múzeumban láthatók. Voltak a városnak pompás fürdői, amelyek vetekedtek Caracalla híres római thermáival, volt amfiteátruma, cirkusza és stadionja, mindez harmonikus építészeti együttest alkotva. Az utcák derékszögben metszették egymást. Mivel a város olyan éghajlati övezetben fekszik, ahol nyáron 45 Celsius fokot is mutat a hőmérő higanyszála, a gyakorlati gondolkodású római polgárok duzzasztógátat emeltek o ma Wadi Lebdának nevezett" folyón. Ugyancsak hatalmas ivóvíz-tároló ciszternákat építettek. A városból sugarasan indultak ki az utak a szárazföld belseje felé, rajtuk kiserődök, megerősített táborok voltak, védekezésül a nomád törzsek támadásai ellen. A házak falait freskók, mozaikok, márványlapok díszítették, s igen szép mozaikpadlójuk volt. A kikötőben világítótorony állt. A rendszeres ásatások, mint említettük, az első világháború után, 1920-ban kezdődtek. De még a mai napig sem sikerült feltárni mindent, amit a homokrétegek takarnak. Az ókori város létezése azonban korábban sem volt teljesen ismeretlen. A 16. században a tripoliszi Tajurában levő mecset építéséhez 48 antik oszlopot használtak fel az eredeti oszlopfőkkel. A 17. században Lemaire francia konzul néhány száz kő építőelemet visz el Leptisből a párizsi St. Germain des Prés templom, a roueni katedrális, sőt XIV. Lajos számára a versailles-i kastély építéséhez. A 19. század elején H. W. Smith százados kiterjedt kutatásokat végez, megpróbálja feltérképezni a homokdűnék alatt rejtőző várost és márványtöredékeket küld Angliába, amelyeket eredetileg a British Museumban helyeztek el, s jelenleg a windsori kastélyban vannak. Az első világháború előtt a török uralom meglehetősen mostohán bánt az itteni emlékekkel: pótolhatatlan antik kövekből erődítéseket és utakat építettek. Egyes kövek Máltában és Törökországban lelhetők fel. * * * Este van. A Nap vörös korongja lebukik a tenger fölött. Utolsó sugarai csodás fényt vetnek az antik Leptis Magna márványpompójára. Magas, karcsú pálmák lombja takarja el a kointhoszi oszlopfőket s a pergamoni oszlopokat, hogy reggel újabb látogatóknak tárják fel az ókor e csodálatos szépségeit. Szöveg és képek: FRANTI5EK SRP VJ
