A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-08-11 / 29. szám

őzelmesen befejeződött a vietnami nép harminc esz­tendős nemzeti felszabadí­tó harca, amely 1945. au­gusztus 19-én kezdődött a francia gyarmati uralom ellen, amikor a ja­pán uralom összeomlásával a Viet Minh magához ragadta a hatalmat, megdöntöt­ték Bao Dai császárságát, és Hanoiban megalakultak a népi hatalom szervei, mi­után szeptember 2-án kikiáltották a Vietna­mi Demokratikus Köztársaságot. Véget ér­tek ennek a sok megpróbáltatást kiállt népnek a szenvedései. Ebben az egyenlőt­len küzdelemben nem arról volt szó, hogy a vietnamiak talán francia vagy amerikai területeket akartak volna meghódítani. Az ő szempontjukból igazságos háború volt ez a legalapvetőbb jogokért: országuk függet­lenségéért és szabadságáért. Dél-Vietnam felszabadításával új szakasz nyílik egész Vietnam további fejlődésében: az igazságos társadalmi rend békés építé­sének szakasza, egy olyan társadalmi ren­dé, ahol nincs kizsákmányolás, nincsenek nagybirtokosok és gyárosok, nincsenek új­gyarmatosítók és kiszolgálóik. Mint a CSKP pártmunkás küldöttsége tagjának alkalmam volt ellátogatni a Viet­nami Demokratikus Köztársaságba. Kül­döttségünk sok érdekes várost és községet bejárt, találkoztunk gyári munkásokkal és szövetkezeti parasztokkal. A hivatalos programon kívül a vietnami elvtársak sok olyan helyre is elvezettek, amelyek természeti szépségüknél fogva mély, felejthetetlen emlékeket hagynak az emberben. Ilyen volt többek között a Don Son üdü­lőtelep is. Finomszemcsés fövennyel borított félköríves tengerpart. A csendes kis öböl partján, a buja trópusi növényzet között bungalók és villák bújnak meg, kitűnő asz­faltozott utakkal, gondozott járdákkal ösz­­szekötve. Sajátságoson hat a tengerparti pálmafasor. Fiatal lányok virágokat ültet­nek ki a gondozott parkokban. A tengerbe benyúló Don Son földnyelven halászkikötő. A tavaszias áprilisi délutánon, amikor ott jártunk, kis vitorlás halászbárkák horgo­nyoztak a mólónál. Tranzisztoros rádiókból zene foszlányait hozta az enyhe tengeri szellő a partra. A nap korongja méltóság­­teljesen süllyedt a látóhatáron a tenger feletti kékesszürke párába, tompán tükrö­ződött vissza fénye a tenger vizében. Csön­des, békés alkony ülte meg a Tonkini­­öblöt. Az ember szinte nehezen tudta el­képzelni. hogy itt is, nem messze Haip­­hongtól, nemrég még bombaeső hullott. Kráterek és romok maradtak vissza nyomá­ban, mint az amerikai bombázások értel­metlenségének néma tanúi. A legnagyobb meglepetést a Ha Long öböl jelentette a számunkra. Az öbölben egy tenger alatti hegyvonulat több mint 3000 csúcsa emelkedik ki a vízszint fölé. Az apró szigeteken dús trópusi növényzet zöldell. Néhányukon majomcsapatok élnek. Ha Long Quang Ninh tartományban fek­szik. Az elvtársak a tartományi pártbizott­ságtól pihenésről, szórakozásról is gondos­kodtak a számunkra. Motorcsónakkal kivit­tek minket a tengerre e csodálatos szépsé­gű kis szigetek közé. A tenger csendes volt, s a csónak csendesen szelte a nyugodt vizet. A szigetek mintha föl s alá himbálóztak volna, ahogy a csónak a hullámokat szán­totta. Találkoztunk hajnali fogásról vissza­térő vitorlás halászbárkákkal. Mások már ott horgonyoztak a partnál. Deo Nai városkában találkoztunk párt­ós szakszervezeti funkcionáriusokkal, az itte­ni antracitbányák munkásaival és vállalati vezetőivel. Elmesélték, milyen munkaviszo­nyok között dolgoztak a bombázások idején s azt követően békés feltételek között. A legjobb munkások és a legtapasztaltabb tehergépkocsi-vezetők bevonultak a hadse­reghez, azoknak pedig, akik maradtak, a munka mellett az üzem környékének és a városnak légiterét is védeniük kellett.

Next

/
Thumbnails
Contents