A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-11 / 29. szám
A címet most szószerint kell érteni: Dőlné Saliby (Alsószeli) előtt, az országút mentén, vagyis „útfélen“ zöldellő kukoricában harmincnyolc gyerek kapál. Nagyon szorgalmasan dolgoznak, ami két okból is csodálatos: a kukorica alig-alig gyomos, másrészt ma van az iskolaév utolsó napja, sőt az utolsó nap utolsó órái peregnek, ezek a gyerkőcök mégis úgy dolgoznak, mintha szorgalmukat osztályoznák s az osztályzat a bizonyítványba is bekerülne. Holott a bizonyítványokat már ki is osztották, az esetleges rossz jegyeket nem lehet kijavítani, mégis szaporán peng a kapa: igaz a lurkók inkább a fényképezőgép felé pislognak, mint a lábuk elé. Szabados László igazgató szerint főleg azért van szükség erre a kapálásra, hogy a gyerekek legalább néhanapján tudatosítsák: nemcsak igével él az ember, s hogy kissé megszokják a fizikai munkát, amit ugyan ma már nagyobbrészt gépek végeznek, de azért teljesen és végérvényesen nem lehet kiküszöbölni. Egyszóval: munkára való nevelés folyik itt a tanév utolsó napjának utolsó óráiban, az alsószeli iskola negyedik és ötödik osztályos .tanulói keresik a gyomot a kukoricatáblában, amelyet a szövetkezet bocsátott az iskola rendelkezésére. Dél van. A kapálás véget ért. A gyerekek kerékpárra ülnek és „libasorban“ bicikliznek a vakáció felé. S noha Szabados igazgató nagyon komoly képpel, majdhogynem hivatalosan invitál bennünket az iskolába, látom rajta, hogy jókedvét és elégedettségét igyekszik leplezni. Ha meggondolom, az öttanerős alsószeli iskola igazgatójának van is oka derűre és elégedettségre, hiszen a következő tanévben huszonhét - elsősre számítanak. Ha már itt vagyunk, nézzük meg az iskola furulya-együttesét is — biztat bennünket az igazgató, aki egyébként a CSEMADOK alsószeli szervezetének a kultúrfelelőse. Szívesen megnézzük és meghallgatjuk a íurulyásokat, akik vidám népdalokat játszanak nekünk jókedvvel és türelemmel, holott már vége az iskolaévnek és ők is mehetnének haza. „Kicsi vagyok én, majd megnövök én“ játsszák vidáman s e dalbéli megállapítást kár volna kétségbe vonni. Az igazgató, aki a kis együttest betanította, még elmondja, hogy körülbelül hét olyan kis furulyásuk van, akik már bátran felléphetnek különféle ünnepélyeken (névadók, esküvők stb.) s akik miután az alsószeli iskolát elhagyják, a CSEMADOK kulturális csoportjában fognak tevékenykedni, azaz furulyázni. Örömmel hallgattuk végig a rögtönzött hangversenyt, s kívántunk kellemes vakációt a csillogó szemű kis zenészeknek. — zsélyi — ÚTON-““ ÚTFÉLEN Virágot, s egy maroknyi hazát... Július ötödikén a stúrovói (párkányi) általános iskola tanulói úttöröruhában, vörösnyakkendősen álltak díszőrséget a katonatemetöben, ahol azok a szovjet katonák nyugszanak, akik hazánk felszabadításakor a városke környékén haltak hősi halált. Itt nyugszik az egyik közös sírban Borisz Alekszejevics Gyatlov is: 1945, január 9-én esett el Bátovcében. Hiába várták öt haza szülei, testvérei, a fiatal szovjet katona örökre itt maradt, távol a hazától. Testvérei harminc évig kutattak utána, a Moszkvában élő Zoja Alekszejevna Gyatlova a párkányi Szovjetbarátok Körét is felkereste levelével, míg végül Szlabak Józsefné orosz szakos pedagógus segítségével 'átalált az elveszített testvérre. Július ötödikén megérkeztek Párkányba az elesett katona testvérei: Moszkvából és Úljanovszkból jöttek, hogy virágot tegyenek a szovjet nősök egyik közös sírjára. S hoztak egy maroknyi hozat földet is: egy maroknyi hazát azoknak, akik a mi szabadságunkért ontották vérüket, s már soha többé nem láthatták viszont a drága szülőföl det . . . Felvételeink a megható esemény egyes mozzanatait ábrázolják. — ve — PRANDL SÁNDOR fe:vételei
