A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-06-13 / 24. szám
bill pronzini ri i#(S&9(f[ff««8s Ott ültem egy csodálatosan faragott, aranyozott barokk karosszékben a Poole szálló fényűző halijában, valamiféle folyóiratban lapozgattam s figyeltem, ahogy egy elegáns, sötét tweed kosztümbe öltözött leányzó ügyesen kiürítette Andrew J. Stuyvesant zsebeit. Le a kalappal, igen ügyesen csinálta. Stuyvesant — öreg, fehérhajú gentleman, aki már eléggé nehézkesen mozgott s állandóan botra kellett támaszkodnia, de azért még évente jó húszmilliót keresett a mexikói földgázon — éppen kilépett a felvonóból, aminek az ajtaja pontosan szemben volt a karosszékemmel. S a lány abban a pillanatban szaladt le a márványlépcsőn az első emeletről, nyilván gondolataiba merülve. Természetesen összeütközött az öregúrral, akitől rögtön — kivörösödött képpel, és bájos gödröcskékkel az arcán — nagyon-nagyon sajnálkozva bocsánatot kért. Az öreg Stuyvesant, régimódi gavallér, mosolyogva meghajolt és megjegyezte, hogy „nem történt semmi, igazán semmi, kedves kisasszony". Közben azonban a kedves kisasszonynak sikerült kiemelni tömött pénztárcáját a belső zsebéből s kihúzni jókora briliánssal díszített értékes tűjét a nyakkendőjéből. A lány még egyszer elnézést kért és gyorson távozott a haliból. Közben volt ideje észrevétlenül besüllyeszteni a zsákmányt világosbarna bőr retiküljébe. Felkeltem a karosszékből és gyorsan, de feltűnés nélkül követtem a lányt. Éppen a szálló kijáratánál értem utol. Vállára tettem a kezem. — Szabad egy pillanatra — mondtam mosolyogva. Megrezzent s aztán kisvártatva fagyos hangon kipréselte magából: — Mi tetszik? — Hm — lenne valami megbeszélni valónk. — Nem szokásom idegen férfiakkal szóba állni. — Azt hiszem, ezúttal kivételt kell tennie. Barna szemei csak úgy szórták a villámokat. — Azonnal engedjen el, mert hívatom a szálloda igazgatóját. Vállat vontam és hanyagul megjegyeztem: — Erre igazán nincs szükség, mert az igazgató ilyen esetben engem hívatna. — Hogy-hogy? — Én ugyanis a Poole szálló biztonsági szolgálatának tisztviselője vagyok. Valaha úgy hívtak volna, hogy hoteldetektív. Elsápadt, s kialudtak szemében a villámok. — Óó — sóhajtott csendesen. A társas összejövetelek rendezésére szolgáló egyik helyiségbe vezettem, ahol leültünk egy nem feltűnő ablakmélyedésbe. Szelíd volt, mint a bárány, és angyalian ártatlannak mutatkozott. Ügy huszonöt éves lehetett, semmiképpen sem több. Nyugodt hangon megjegyeztem : — Azt hiszem, maga a legcsinosabb zsebtolvaj, akit valaha is láttam. — Micsoda? Na, ez aztán mindennek a teteje! Talán azt akarja állítani, hogy ... — Hagyja abba — szakítottam félbe energikusan. — Feleslegesen vesztegetjük az időt. Figyeltem magát, ahogy ellopta Mr. Stuyvesant levéltárcáját és nyakkendőtűjét. Ott ültem, alig tizenöt lépésnyire a tetthelytől. Nem szólt semmit. Ujjai idegesen huzgálták a retikül cipzárát. Felemelte a fejét, egy pillanatra a szemembe nézett, majd ismét lehajtotta a fejét. Fájdalmasan felsóhajtott. — Igen, igaza van. Elloptam a pénztárcát meg a tűt. Áthajoltam az ásztól fölött, gyengéden kivettem kezéből a retikült és kinyitottam. Mindjárt felül ott feküdt Mr. Stuyvesant pénztárcája és nyakkendőtűje. Kivettem a lopott holmit, belenéztem a fiatal tolvaj igazolványába s emlékezetembe véstem a nevét meg a címét. Aztán visszaadtam a táskát meg az igazolványt. Csendesen megszólalt: — Én... én nem vagyok tolvaj. Szeretném, ha elhinné. Volóban nem vagyok az, érti? — Alsó ajkába harapott, és felső ajka remegett. — Valami olyan ... kényszert érzek, kényszert, tudja, hogy lopjak. Sajnálkozva csóváltam a fejem. — Ez szörnyű lehet magának. — Igen, szörnyű — bólintott. — Ha... ha megtudja az apám, biztosan beküld az elmegyógyintézetbe. — Remegett a hangja. — Már legutóbb is megfenyegetett, amikor az egyik üzletben elemeltem valamit. S az én apám nem beszél a levegőbe. Kutató tekintetet vetettem rá. Aztán megsajnáltam. — Nem kell megtudnia az apjának, hogy mi történt itt ma. — Maga ... maga nem mondja meg neki? — Nem — mondtam nyugodtan. — Végeredményben nem történt olyan kár, omit ne lehetne helyrehozni. Mr. Stuyvesant visszakapja a dolgait. És nem látom okát, miért kellene, hogy az igazgatóság jelentse az esetet a rendőrségnek, amivel az egész dolog belekerülne az újságokba. Kiderült az arca. Reménytől eltelve kérdezte: — Hát akkor... elenged? Mély lélegzetet vettem. — Nyilván túl lágy a szívem ahhoz a mesterséghez, amit itt gyakoriok. Igen, elengedem magát. De egy feltétellel: ha megígéri "mindenre, ami magának szent, hogy soha többé nem mutatkozik itt, a Poole szállóban. — Ó, ezt megígérem! — Ha még egyszer meglátom itt magát, átadom a rendőrségnek. — Erre biztos nem kerül sor! — biztosított lelkendezve. — És ... már holnap reggelre be vagyok jelentve egy pszichiáterhez. Remélem, ez lesz az igazi, aki végre ■ kigyógyít, Bólintottam. — Na rendben ... Röviden elbúcsúztunk, aztán a lány a mellékbejáraton távozott a hotelból. Én még pár pillanatig ott ültem és elgondolkoztam ezen a fiatal tolvaj lányon. Ha kleptomániás, akkor én vagyok a római pápa, mondtam magamban. Természetesen dörzsölt profi volt. Csiszolt technikával és rendkívül ügyes kezekkel — ugyanígy a hazugságai is túlságosan meggyőzőek voltak, hogy a magamfajta elhiggye. Elmosolyodtam, felkeltem és kényelmesen visszasétáltam a zsúfolt hallba. De ahelyett, hogy helyet foglaltam volna az aranyozott barokk karosszékben, jobbra kanyarodtam és az oldalbejárat forgóajtaja felé indultam — ki a hotelból. Amikor utat törtem magamnak a Powel Street emberáradatában — jobb kezemmel a zsebemben, amelyikben ott lapult a tömött pénztárca és az értékes briliánsköves nyakkendőtű — csaknem megsajnáltam ezt a fiatal lányt. Balszerencséd volt, leányzó, gondoltam. Én magam szemeltem ki ugyanis áldozatként a jó öreg Stuyvesantot, három óra hosszat vártam rá a hotel halijában, de pontosan tizenöt másodperccel korábban, hogy meg akartam indítani az akciót, felbukkant ez a lány és végrehajtotta, amit én akartam megtenni. Lám, piszkos konkurrencia, ha ez esetben szép is volt, mint egy festmény. Fordította: —ta— Biztos benne, hogy más módon nem lehet a terhen könnyíteni? Itt jó helyen lesz anyukád képe, ugye drágám?______ El kell ismerni, gyorsan nő a kicsike! Csapjon belém a mennykő, ha nős vagyok! A lelügyelő azt mondja, ne nyúljunk semmihez, amig nem jön ki. 26
