A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-06-06 / 23. szám

••• Fábry Zoltán sírja előtt szólni, róla beszélni — felelősség.

Aki annyira értője és tisztelője, mórmór megszállottja volt az írott és kimondott szó tisztaságának és felelősségének, mint ő, annak személye és emléke is komoly és igaz szavakat érdemel.

öt éve lesz, hogy aprószemű, nyári esőben nyitott sírját körülálltuk és szomorú szemmel néztük a véletlenül feltűnt természeti csodát, a stószi völgyet átívelő szivárványt, melynek egyik ága éppen az üresen maradt Fábry-ház udvarán érintette a földet, öt éve lesz már, hogy magunkra hagyott. Mondják, hogy az emberi életben nincs helyettesíthetetlen és senki sem pótolhatatlan, mert a múló élet újrateremti önmagát és a kidőlt szálfák helyén ifjú törzsek nyújtóznak büszkén az ég felé. Fábry Zoltán számunkra eddig még pótolhatatlannak bizonyult. A stószi óriás helyett nem nőtt fel hozzá hasonló, viharálló és messzire zöldellő fenyő. A pótolhatatlansóg és az örök hiányérzet mítoszát akarjuk talán szőni halott alakja köré? Keseregni akarunk távozása felett? Nem azt akarjuk. Fábry Zoltán életében is népét és a nemzetköziség eszméjét szolgálta, végrendeletében megírta, hogy halála után is ezt akarja tenni: hagyatékával szolgálni a nemzetiségi kultúrát, a szocialista társadalmat, életünket. Fábry Zoltánunk hiányáról azért beszélünk, hogy figyelmeztessünk az utána betöltetlenül maradt őrhelyre. Szőkébb közösségnek, a szlovákiai magyar nemzetiségnek és a nagyobbnak, a szocialista Európának egyaránt érdeke, hogy a stószi író szellemi kisugárzása jó hagyományként tovább éljen és vállalt posztjának a fontossága szemünk előtt legyen.

Európa első félévszázada: az apokaliptikus viharok időszaka. Két borzalmas méretű világháború tűz és vérözönében a nagy népek is megrendültek, elbizonytalanodtak, elvéreztek. A harmincas évek világgazdasági válságának súlya alatt recsegve-ropogva omlottak össze a régi, biztosnak és megrendíthetetleneknek hitt\ társadalmi épületek. De századunk első fele a forradalmak korszaka is: pontosabban a szocialista forradalmak fellángolásának, megerősödésének és végső győzelmének az időszaka. Ebben a forrongó korban, melyben a nagy népek is belerendültek, a kis népek sorsa, a

RÓLA BESZÉLNI-felelősség

középeurópai nemzetek helyzete állandó gyötrelem volt és kínzó létbizonytalanság. Csak kevesen voltak az írástudók, a gondolkodók közül, akik ebben a forrongó korban tisztán láttak és elhivatottan tudósították népközösségüket az idők igazáról és az emberség korparancsáról, mely az emberi létet lehetővé teszi. Közép-Európában Fábry Zoltán a tisztán látók sorának is az élén állt. Mind az apokaliptikus háborúk jellegét, mind a forradalmak ügyét helyesen ítélte meg: a történelem igazolta őt. írói nagyságának ez a lényege: nem tévedett. Emberi nagyságát akkor fogjuk fel, ha tudatosítjuk, hogy egyetemes értékű munkássága a Ounatáj talán legkisebb népcsoportjának, a szlovákiai magyar nemzetiségnek az életérzésében és létproblémáiban gyökerezett. Fábry Zoltán úgy emelkedett Európa szellemi magaslataira, hogy népét is magával emelje és felmutassa a világnak: ez vagyok, ezek vagyunk! Vigyázó szemmel féltette népét és ezáltal szolgálta az emberiség nagy, történelmi sorsfordulóinak ügyeit.

Tőle várták, ha szót kellett emelni, s ő beszélt. Emésztő magányban született, súlyos szavakat vetett papírra, mindig közérdekűeket, mindig erkölcsi értékűeket, egyetlen szava sem volt öncélú vagy játékos, mind mögött ott állt a felelősségvállalás. Honnan volt benne mindehhez lelkierő?

Egy fényképe mindig előttem van: enyhe lejtőn megy fel, dús zöld bokrok előtt, fehér ruhában és kalapban, kissé meghajolva, fáradtan és törékenyen.

Szomorú barna szemével maga elé néz. A bokrok sötét kulisszái előterében végtelenül tiszta és légies. S ez az ember Hitler személyes ellensége, a fasizmus legbátrabb bírálója és leleplezője, vad történelmi idők fáradhatatlan viharmadara és sorsdöntő társadalmi kérdések védelmezője volt. Nem képzelhető ez el másképp, csak úgy,

hogy ennek a törékeny és beteg embernek a lelke érc volt és a hite acél.

Korán halt meg, napjainkat meg kellett volna érnie. Jelenünket, amikor az emberiség törekvései Európát a béke és a kultúra földrészévé, az emberi humánum és erkölcs képviselőjévé akarják tenni. Ennek a békés és kultúrahordozó Európának az eszménye volt Fábry Zoltán álma és életcélja, melyért mindent feláldozott. Éppen csak az új Európa kibontakozásának az első korszakát — a szocialista átalakulás időszakát — élte meg, de munkássága Így is történelmi értékű és jövőbemutató része a békés Európáért folyó erőfeszítéseknek.

Még életében azt mondta róla valaki: a legszabadabb emberek egyike. Felszabadulásunk 30. évfordulóján ezért hajtunk fejet Fábry Zoltánnak, a kommunista írónak, a szlovákiai magyar szellemiség legnagyobbikának síremléke előtt, és őszintén ígérjük, hogy eszméit, emlékét megőrizzük és tovább adjuk nemzedékről nemzedékre!

DUBA GYULA

(Emlékbeszéd Fábry Zoltán síremlékének megkoszorúzása alkalmából, 1975. márc. 14-én.)

TÓTH LÁSZLÓ

versei:

hármasoltár

avagy

dolgozatok egy témára

I. (DÜDOR ISTVÁNNAK)

Éles, határozott vonajakkal rajzolta meg az Arcot. Pontosan követve az izmok s a csontok vonulatát. Itt egy meredély, ott az ajkak szküllája és kharübdisze, amott egy megárvult, őszi barázda. Fölötte keselyűk vijjogása, angyali szárnyak szárnycsattogása. A felszín alatt egy világ készül meghalni vagy kitörni.

II. (VARGA IMRÉNEK)

Az erdő résein először az ordasok

lendültek át. A Vadász lefejtette magáról

hetvenhét fegyverét, és ott állt, a rés előtt,

mezítelen testtel. És eképp szólott: „Láthatjátok,

most meghajtok a négy égtáj felé, aztán ismét

megfeszülnek nyakizmaim és újra a magasba

emelem fejem, s homlokom mezején

kinyílik négy rózsa". Azzal

úgy tett, miként szólott az imént,

de többé már nem volt útja, s nem volt

maradása.

III. (KULCSÁR FERENCNEK)

A Mester kifaragta harminchárom szobrát, mindegyik esetben különösen ügyelve az orrsövény kecses ívére, és megpihent. Maga Hüpnósz bocsátott léten-túli álmot a szemére: súlyos, bordó bársonyfüggönyöket, gyötrő szerelemben hullámzó testeket, és lovakat látott, kiégett, füstölgő lovakatl Amikor fölébredt, ismét erős volt, ismét mérhetetlen és kegyetlen.

9