A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-17 / 3. szám
Olvasóink a felszabadulásról SÖTÉTBŐL A FÉNYRE Ezerkilencszáznegyvennégyben történt ... Dúlt a háború. Mint fiatal szülésznőt Hrhovra (Görgőre) helyeztek. Borzalmas napokat éltem át. Azokban a napokban és hetekben rengeteg szívszorító esettel találkoztam. A sok emlék közül most csupán kettőt idézek fel. Fiatal szülő asszonyhoz hívtak a faluban. Nyolcvannégy éves öreg néni és egy négy éves kisfiú tartózkodott a lakásban. Az ágyon szétbomló hajjal s eltorzult arccal vajúdott a fiatalasszony. Odakinn rettentő harci zaj. Bombák robbantak, remegtek az ablakok. Valóságos földindulás volt. A szülő nő rám fordította könyörögve a szemét. — Ugye nem tetszik itt hagyni — kérdezte könyörögve. — Ugyan, ugyan, már hogyan hagyhatnám itt — nyugtattam meg őt. — Ha halunk, haljunk meg együtt. A bombák hulltak, az asszony vajúdott, s nemsokára egészséges kislánynak adott életet. A kislány felnőtt, ma is él és már ő is édesanya. Egy másik alkalommal a szomszéd faluba vittek szekéren a katonák. Körülöttünk veszélyesen fütytyögtek a golyók. Féltem, de mégsem fordultam vissza. Annál a háznál, ahová hívtak, szörnyű látvány fogadott. Az egyik ágyon a világra készült egy kis emberpalánta, a másik ágyon pedig haldoklott a nagyapa. A kisfiú hamarosan megérkezett, a nagyapa pedig még ugyanabban az órában örökre eltávozott. A kisfiú koraszülött volt, sok gondot okozott az életben tartása, de én vállaltam a veszélyeket és sokszor meglátogattam őket. Életben maradt. Felnőtt. Ma tisztes családapa. Szörnyű napokat éltünk át. De túléltük és felszabadultunk. Azóta harminc év múlt el... A kis szalmás házak helyén szép korszerű házak épültek fel. Valamennyiben fürdőszoba is van, és rengeteg háztartási gép könnyíti a háziasszonyok munkáját. Majdnem minden lakásban megtalálható a televízió, az ifjúság nyolcvan százalékának tranzisztoros rádiója, felének pedig magnója van. A motorkerékpár már nem is nagyon kell. A lakosság nagy része autóval jár. Több mint száz személyautó van a faluban. A helyi nemzeti bizottság elnöke fáradságot nem ismerve rengeteget tett a falu érdekében. Portalanították az utakat, új villanyhálózat készült, tűzoltószertár, szép korszerű iskola, vendéglátó üzem, élelmiszerbolt épült. Mindezt felszabadítóinknak és dolgos népünknek köszönhetjük. Én is most, harminc év után, felszabadulásunk ünnepségeivel egyidőben mentem nyugdíjba. Azt kívánom, hogy soha többé ne legyen háború. JUHASZ MARIA SZÁJHARMONIKA Elevenen él bennem az emlék. Pedig még csak kétéves voltam. Nagyanyámmal és a szomszédokkal a kertünk végében levő óvóhelyen húzódtunk meg. Fütyültek a golyók, csapkodtak az aknák. Remegve bújtunk össze. Talán egyedül csak én nem tudatosítottam az életveszélyt, ide-oda tipegtem az óvóhelyen, majd nagyanyámhoz szaladva azt mondtam: — Adjál pupát! Nem adott, nem adhatott, mert kinek jutott eszébe a nagy ijedelemben kenyeret vinni az óvóhelyre. Én persze nem értettem meg, hogy nincs kenyér. Nagy sírásba kezdtem, és akkor a szomszéd néni egy darab üres kenyeret nyomott a kezembe. Nagyanyám ölében, a fegyverek zajával mit sem törődve majszoltam aztán a kenyeret, s mire elfogyott, a fegyverropogás is alábbhagyott. Kimenni azonban senki nem mert. Újra megszólaltam: — Adjál vizet! Szomjas vagyok! És megint nem értettem meg, hogy nincs víz, de nem Is lehet hozni sehonnan, mert édesapám ki tudja, hol van, él-e, hal-e? Édesanyámnak ügyelnie kell magára, az életére. Mi lenne velem, ha egy gyilkos golyó leterítené? Nagy sírásba kezdtem megint, és nem hagytam abba. Akkor hallgattam el, amikor nyílt az óvóhely ajtaja. Idegen katonák köszöntöttek be barátságos hangon. Nem értettük, mit mondanak, annyit azonban felfogtak az idősebbek, hogy a fasisztáknak kaput. Még mindig szomjas voltam, így édesanyám ment ki elsőnek a pincéből. Aztán követték a többiek. Kint láttuk meg, hogy sok-sok katona jön a kertekbe, udvarokba sárosán, vizesen. Sebesült bajtársakat is cipeltek a hátukon. Szomjasak voltak ők is. Körülfogták a kutakat. Ittak, tisztálkodtak. Mikor végre én is csillapíthattam a szomjúságomat, nemcsak a nyelvem lett fürge egyszerre, hanem a lábam is. Odafutottam, ahol az egyik katona játszani kezdett a szájharmonikáján. Anyám azonnal mellettem termett, s akkor vette észre ő is azt a szovjet katonát, aki a szájharmonikáján olyan szépen, szívhezszólóan játszott. Már nem félt, hogy ott ülök a katona karján, játszik nekem, táncol velem. Később a katona kézzel-lábbal mutogatva magyarázta anyámnak, hogy neki is vart otthon hozzám hasonló korú kislánya. Nekem ajándékozta a szájharmonikáját; s ezt sokáig őriztem. Sokszor eszembe jut ez a szovjet katona, mert hiszen anyám is sokszor segített az emlékezésben, az emlékek felelevenítésében. Vajon az a katona hazakerült-e, viszontlátta-e forrón szeretett kislányát? Vagy talán én voltam az utolsó kisgyermek, akit a karján tartott? Akit kislányaként szólítgatott? Az a tavaszi, dátum szerint március 25-i tánc felrémlik olykor, mintha egészen pontosan emlékeznék rá. Persze, nem csupán ezt a szép emléket köszönhetem annak a szovjet katonának és rajta keresztül az egész szovjet hadseregnek, hanem a jóra és mindig jobbra forduló életünket is. GYURCSEK ILONA
