A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-17 / 3. szám
GÁL SÁNDOR Most aztán merre forduljak? Melyik faluba menjek? A Csallóköz asztalsík tája fölé komoruló álmos ég alatt indulok Komáromból. Ha örsújfalu után jobbra térek, Aranyosra jutok. Itt Nagy Laci a szövetkezet elnöke. Kissé tovább, Nagykeszin, Czita Béla lakik; a szövetkezet zootechnikusa. Ha Ekeire megyek, ott Brúder Ernőt találom, ő körzeti állatorvos. De itt van Szabó Jancsi is, a Komáromi Állami Gazdaság Ekel-Nagykeszi részlegének az intézője. Feszty Zsuzsa, illetve Csízi Lászlóné egy faluval odébb, Nemes,ácsán neveli a két srácot... Tűnődök, nézem a tájat, a fölázott szántások között itt-ott víztócsák állnak. Csúnya ősz köszöntött a világra. Vénasszonyok nyara helyett hideg szél, eső. Pedig abban reménykedtem, hogy az út, s a találkozások fölé kék eget borít az október. S mire Nagykeszire érek, már újra esik. — Merre lakik Czita Béla — kérdezem egy kint álldogáló menyecskétől. — A Barokk-soron — mondja, s aztán aprólékosan útbaigazít. A Barakk-sor az árvíz után keletkezett. Faházak a ledőlt épületek helyett, hogy legyen hol lakni az embereknek. Ma már csők itt-ott van belőlük. Legfeljebb nekem jók, eltájékozódom utánuk. A legtöbb fabarakk helyére új, kényelmes házat építettek a nagykesziek. Béla is itt épített házat, miután megnősült. Ahogy megállók a házuk előtt, Béla az ablakból néz 'kifelé. Aztán int, s már jön is 'ki elém. — Azt hittem, a sógorom jött — mondja, s lógatja két hosszú karját... Ez nem változott, gondolom magamban. Mindig úgy tűnt fel előttem, s ma is úgy tűnik, nem tudja mit kezdjen velük. — Ide gyere — nyitja ki a gyerekszoba ajtaját — itt melegebb van. A szobában a bútorszerelő dolgozik. Most vettünk egy szekrényfalat. Azt szereli. Egy rövidke hallgatás után hozzáteszi ; — Tudod, lassan jön össze, ami kell. Cigarettára gyújt. — Sokat szívsz? — Most már nem. Azelőtt hatvan Kossuth volt a napi norma. Bejön Czita bácsi, Béla édesapja. Czita bácsi sokáig a szövetkezet elnöke volt Nagykeszin. Már nyugdíjas, hát eljött segíteni egy kicsit. Beszélgetünk erről-arról, pergetjük az időt előre és visszafelé. Aztán felkerekedünk, falut, gazdaságot nézni. Béla közben beszél. Szeret beszélni. Jó történetei vannak, jó mesélő. Két évig együtt riporterkedtünk a Szabad Földművesben. Most a nagyapjáról mesél. — Egyszer öregapámat meg akarták téríteni a jehovisták — mondja. Odaállt a iköszöbére egy asszony és azt mondja neki: „Küszöbön áll az úr." Erre öregapóm: „Akkor maga álljon félre, hogy bejöhessen." — Miért nem írsz? — kérdem tőle. — A, nincs időm — mondja — pedig írnivaló volna bőven. A gazdaságról, az állattenyésztés dolgáról folyik a szó; hogy mit és hogyan lehetne, vagy kellene. — Sokszor az ember kemény falba ütközik, még akkor is, ha jót akar — TIZENÖT ÉVE INDULTAK mondja. Majd egy nagyot kanyarodva tizenöt évet hátra szalad az időben. Lévát említi, ahova az érettségi után kerültünk dolgozni. — Emlékszel? Léván a Takácséknál laktunk a Koháry utcában, a vár alatt... Te igen gyorsan leléptél. Én viszont fél évig dolgoztam Léván, azután jöttem ide Komáromba a Fajnemesítő Állomásra. Körzeti zootechnikus lettem. Gadóc, Aranyos, Harcsás és Szilas tartozott hozzám. Meg még Izsa. A szarvasmarha és a sertéstenyésztés volt az enyém. Egészen hatvanig itt dolgoztam, aztán katona lettem, de megbetegedtem és fél év múlva leszereltek. Bemegyünk a kocsmába melegedni. Konyakot és kávét iszunk. Béla pedig tovább mesél. — Mikor leszereltem, Somorjóra mentem a tanonciskolába. Aztán megint katona lettem. S újra haza engedtek, tudod, az egy kálváriajárás volt. Ezután Nagymegyeren, majd Izsap-pusztán voltam nevelő, később pedig tanító. Hatvankettőben újra berukkoltam, s csak hatvannégy májusában szereltem le. De ekkor aztán véglegesen. Ezt követőn kerültem Sárkánypusztára tanítani a tanonciskolába. Lelkes Tibi volt az igazgató, biztosan emlékszel rá, felettünk járt három évvel ... — Sokfelé dolgoztál. — Az egy cég volt, csak körbe-körbe tereltek. Az árvízig tanítottam, aztán két év újságíróskodás. Akkor elhatároztam, hogy véget vetek a csavargásnak. Azóta, már a hetedik éve, itthon vagyok, öt évig voltam agronómus, most az állattenyésztés az enyém. Az árvíz... Jól emlékszem Bélára, ahogy akkor bejött a szerkesztőségbe. Legalább egy hetes szakállal, bordó melegítőben, gumicsizmában, egy krajcár nélkül. S még arra is emlékszem, amit akkor mondott: „Ez maradt, ami rajtam van, a többit elvitte a víz." — Mesélj valamit az árvízről. — Az árvízről? Ez meg hogyan jutott az eszedbe? — A Barakk-sorról, ahol laksz, meg arról, amit az előbb mondtál. És Béla mesél. — öregapámnak volt egy tehene. Mondtam neki, vigye el Ekeire. Azt mondta, ha nálunk szakít a Duna, akkor ide nem jön a víz. Mikor Csicsónál szakított, maga ment el. Kérdeztem tőle, miért megy el. Azt mondta, ha Csicsónál szakít, végünk van. Igaza lett. Pedig virrasztottuk a gátakat. Mikor bejött a víz, a házak recsegve dőltek össze. Hallgatni is rossz volt. Itt maradtam a faluban, apám is itt volt, féltettem. A csalód többi tagját kitelepítették Csúzra. Minket végül a szovjet és a magyar katonák mentettek ki. A falu kilencven százaléka tönkre ment. Persze a biztosító a károkat megfizette, és sok egyéb segítséget is kapott a falu .. . Apám akkor a szövetkezet elnöke volt. A nagy kavarodásban elveszett a szövetkezet tehéncsordája. Azt kereste. Hiába, sohasem került meg. A házunk romokban hevert, öregapám a fáskamrában lakott. Azóta felépült az egész falu, s ma már újra jól élnek az emberek. De azért az árvíz nyomai megmaradtak az emberekben. Béla felesége Magda, itt tanít a faluban. Biológia szakos, Nyitrán végzett. Ebéddel vár. Ebéd után lemegyünk a Dunához. Hideg szél fúj. A sziget kavicsos szélében vadludak fekete pontjai. A víz felett vadkacsarajok húznak kifelé az ártéri rétek, erdők felett a kukoricások felé. A topolyák, nyárfák levelei fázósan zizegnek a szélben. — Látod — mondja Béla — itt valamikor kikötő volt. De már csak néhány betonoszlop maradt belőle. Az árvíz óta sokminden megváltozott ezen a tájon. A Duna és a partja is. Béla kiskabátban áll mellettem. — Hideg van — mondom. — Még utóbb megfázol. — A — legyint — nem fázom én. Így járok még hidegebb időben is. Megszoktam. A szövetkezetről, a munkáról: — Nem nagy a mi szövetkezetünk — mondja — 1200 hektár az összterülete. Nekem az állattenyésztésben van vagy ötven emberem. A fele haragszik rám, a másik fele megbecsül. De én tudom, hogy ez így van, s ez a lényeg. Vagyis ismerjük egymást, s így tudjuk, mit várhatunk egymástól. Mikor átvettem az állattenyésztést, azt mondtam az embereknek: ide mindenki pontosan bejön. Ha valaki berúg, megetetek helyette, de másnap reggel ne jöjjön az istállóba. S ha hiszed, ha nem, egy ember jött be részegen, az is helyettesíteni. Elküldtem. Azóta nincs semmi baj. Mindenki anynyit keres, amennyit dolgozik. így ősszel, különösen, ha ilyen átkozott idő járja, korán sötétedik. A gazdasági udvarban, az istállók körül Béla eligazít egyjkét dolgot, aztán haza megyünk. Már a kislánya, Magdi is otthon van. öt és fél éves, de már tud írni. Legalábbis a nevét már leírja, ha hibásan is. A szobában elkészült a szekrény-fal. Mindjárt otthonosabban néz ki a szoba. De Béla nem sokat törődik ezzel, az ilyesmit nem neki találták ki. Az anyu-Magda kávét főz. — Tudod — mondja Béla — az ember sok mindent megpróbál ennyi idő alatt, sok mindent lát és tapasztal. Ha valami sikerül, akkor azt én csináltam, mondják az emberek, de ha valami elromlik, akkor azt te toltad el... A víz sok mindent hozott, de sok mindent el is vitt... S a munka is: nem kérdik, mikor csináltam meg. A lényeg, hogy megvan. Senki se végzi el helyettem, ami az én dolgom. Ezt is tudni kell. Tudni kell azt is. Rezső bácsira gondolok: „Tudd a dolgot...“ Béla már tudja, megtanulta, hogy az ő dolgát senki se végzi, mert nem végezheti el helyette. Tizenöt év után nem kevés ez, fordul meg bennem a kérdés. Nem, nem kevés! Mert, azt hiszem, a legfontosabb, hogy az ember megtalálja önmagát, a helyét, ahol használhat. Duna parti füzek Czita Béla
