A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-23 / 21. szám
A harmincnyolc gyerek újra játékba merül . . . Az iskola korszerű épületében Száraz Lajos igazgatóval beszélgetünk. Ö tartja „kezében" a falu kulturális életét, ö a népművelési otthon vezetője. Őszintébben szólva „otthon”-ról nem is beszélhetünk, hiszen Pozbán — egyelőre — nincs háza a kultúrának: — A szövetkezet vezetősége megígérte, hogy április végére elkészítik a színpadot, hiszen anélkül mozdulni sem tudunk. A szövetkezet központja egyébként Borocskán van ... Az egyedüli intézmény, amellyel dicsekedhetek, a könyvtár. Ebben több mint kétezer könyv van, s a látogatottsága is elég nagy. A könyvtár berendezése új, de a helyiség bizony nagyon kicsi. Annyira kicsi, hogy a könyveket az öblökön kell kiadogatni ... A faluban már többször rendeztünk különféle tanfolyamokat, legutóbb például főzőtanfolyamon vehettek részt az érdeklődők. Ilyen akciókro azonban nehezen tudunk előadókat szerezni, mert hát „szélső falu" vagyunk, messze o járási központtól. Dr. Hofer Lajos két alkolommal tartott nálunk honismereti előadást. Politikai előadásokat az iskola szülői szövetségén belül rendeztünk, legtöbbször kultúrműsorral egybekötve. A falu legtevékenyebb tömegszervezetei a sportszervezet, a CSEMADOK, o SZISZ, de az utóbbi időben — mióta oz iskola régi épületének o jovítása folyik — ők sem tudnak hol próbálni vagy fellépni. A kultúrház hiányát nagyon is érezzük. Ebéd utón Bahik Gyulánál, a CSEMADOK helyi szervezete e'nökénél vagyunk. Bizony, jánéhány embert kellett „mozgósítanunk", míg előkeritettük őt, mert a szövetkezet traktorosát nem könnyű megtalálni: egyszer itt von, máskor ott — ahol éppen szükség van rá. Most sem „húzza” az időt, beszámol mindenről, ami érdekelhet bennünket: — A CSEMADOK pozbai helyi szervezetének kilencvennyolc tagja von. Egy menyecskekórusunk és egy citerazenekarunk működik. A menyecskekórust Kovács Lajosné tanitónő vezeti, s oz elmúlt évben több helyen — Besén, Borocskán, Tardoskedden, Ipolyszalkón, Felsőpélen és itthon, Pozbán — is felléptek a menyecskéink. Legutóbb Csúzon, a járási dalfesztiválon szerepeltek. A CSEMADOK-tagok az önkéntes társadalmi munkából is kiveszik részüket: ebben az évben 400 órát dolgozunk mojd le. Ha elkészül o színpad, egy színdarabot is „összehozunk", mert o falu lakossága igényli a kultúrát. Akarásban tehát nincs hiány Pozbán. Reméljük, az eredmény sem marad majd el . . . VARGA ERZSÉBET A felhők felett mindig kék az ég Repülni. Szállni a magsbon. Ég és föld között lebegni. A levegő, a légtér az éltető elemem. Ilyenkor tovaszszal tanítványaimmal újra bejárjuk a környéket. A magasból szembetűnőbbek a változások. Figyelem, hogy szaporodnak a házok, hogy halad ez vagy az az építkezés. Közben utasításokat, tanácsokat adok diákjaimnak. Hisz nemrég még magam is kezdő voltam. Hány év is telt el azóta, amikor először mentem ki o repülőtérre. A minap, éppen a serlegeket és az okleveleket rendezgettem, úgy tűnt, mintha csak tegnap, vagy a múlt héten lett volna. De nem így van. Sok év kitartó munkájának bizonyítékai. Hisz annak is már négy éve, hogy abbahagytam a versenyzést. Elholasztott és már soha nem pótolható randevúk helyett, mozi, színház és tóncparkett helyett én a levegőben gyakorlatoztam. Nem bántam meg. Áldom a napot, amikor először kimentem a repülőtérre. Nyitrón születtem. Ma is itt lakok. Szinte naponta láttam fejem felett a karcsú gépmadarakat, amint nyolcasokat, szabályos köröket írnak a levegőben, zuhannak játékból, hogy eláll az ember lélegzete. Mi lenne ha én is megpróbálnám? Beiratkoztam az Aeroklubba. Egy órát sem mulasztottam el. Minden előadást meghallgattam. Aztán elérkezett a várva várt nap. Felszóllhattam. Tizennyolc évesen, tizenhét évvel ezelőtt, felszabadulásunk ünnepén. Aki egyszer belekóstol a repülésbe, aki megízleli, mit jelent a levegő uránok lenni, többé nem száll ki a gépből. így voltam ezzel én is. Az első évben a vitorlázó repülést tanultam meg. A másodikban már motoros gépen repültem. Légi akrobatikát gyakorolom. Az első versenyen szlovákiai bajnok lettem. Hamarosan bekerültem o csehszlovák válogatottba. Részt vettem két világbajnokságon, Moszkvában és Magdeburgban. Rohantak az évek. Munka után nap mint nap a repülőtéren váltom és gyakoroltam. Az akrobatikus repülés minden mozzanatát, minden méterét előre jól meg kell gondolni, a gyakorlatokat simára kell csiszolni, hogy úgy szántsa a gép a levegőt, mint ahogy a papírra írjuk a betűket Egybefűzni, összekötni o figurákat, mint ahogy a jégtáncos hasítja o tükörsima jeget. Csak itt nincs palánk, aminek nekiütközhetnénk, itt nem lehet elesni. Nincs miben megkapaszkodni. Mint minden sport, ez is megköveteli a test izomzatúnak rugalmasságát. Karjaim olyan kisportoltak, hogy ha néhanapján ráérek a kertben dolgozni, pillekönnyűnek érzem a szerszámokat. Erős akartam lenni. Hisz egyre magasabbra szerettem volna szállni. Már nem volt elég az a magasság, amit a gép motorjávol elérhettem. Tudtam, magosabbra mór csak a természeti erők segítségével juthatok. A Magas- Tátra felett szólítom. Meleg, több réteges kezeslábasban, eszkimó csizmában, hátamon oxigénpalackkal. Egyedül o hófödte csúcsok, hegygerincek között. Ilyen helyen kedvező szél esetén a légáramlás olyan magasra sodorhatja a gépet, amilyenre saját erejéből már nem tudna felrepülni, de oda is vághatja valamelyik szikla oldalához. Vigyáznom kellett, hogy a légáramlásban maradjak, de ne kerüljek örvénybe. Már fél órája keringtem a csúcsok között. Az árvái vízduzzasztó mint egy kis tükör, megmegcsillan a nopfényben, a folyókat, patakokat ezüst csíknak látom. Újból és újból a nyugati szél sodrásába állítottam a gépet. Még egyszer megpróbálom. Ha most sem sikerül, ie kell szállnom, fogytán az üzemanyag és az oxigén is. A műszerfalon a magasságmérőt figyelem. Nyolcezer méter. Nyolcezer ötven méter. Nyolcezer hetvenkettő és fél méter. Megtorpant a mutató. Nem megy tovább- Érzem, lassan süllyedek. A rádióból edzőm hangját hallom: — Gratulálok. Ilyen kis géppel még nem szállt ilyen magasra rajtod kívül nő ebben az országban. Néhány nap múlva megilletődve és meghatódva olvastom. Alzbeta Kopustová az új magassági rekord felállításáért megkapta a sport mestere címet. Tizenhárom év munkájára ez tette fel a koronát. Boldog embernek éreztem magam, s ma is az vagyok. Az a munkám, ami egykor a hobbym volt. — Tessék, ki kopog? — Indulhatunk, Betka? — Igen. Mo még egyszer felszállunk. FISTER MAGDA Vámos Gábor felvétele A MAGASSÁG SZERELMESE 7
