A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-16 / 20. szám
SOLOHOV hetven éves Ha van napjaink élő írói közt legendás, mór-már a mítosz ködébe rejtőző alkotó, a május 24-én hetvenedik születésnapját ünneplő Solohov bizonyosan az. Sokan talán meg is lepődnek azon, hogy még mindig csak hetvenesztendős, hiszen a Csendes Don, a Feltört ugar (egykori nevén az Üj barázdát szánt az eke) írója valóban klasszikus, régvolt szerzőként él a köztudatban, Tolsztojjal, Gorkijjal egy sorban. Pedig hát Solohov még mindig itt van közöttünk, még mindig csak hetvenéves. Mi a titka a mítosznak? A Csendes Don klasszikus értékén túl bizonyosan az, hogy voltaképpen majd fél évszázados műről van szó, hiszen a fiatol, polgárháborút megjárt vesenszkajai parasztlegény húszévesen kezd hozzá a hatalmas regény-folyamhoz, s noha kerek tizenöt esztendőt tölt a megírásával, még mindig csak harmincöt éves, amikor 1940-ben pontot tesz regényeposza végére. (Jegyezzük meg, hogy a négykötetes mű első két kötete 1928-ban, a harmadik kötet 1929—32-ben, a negyedik pedig 1940- ben lát napvilágot.) S noha a máig szülőfalujában, a Don menti Vesenszkajában élő Solohov lassan dolgozik, nem is évekig, hanem évtizedekig érlel egy-egy regényt, a Csendes Don mellett már a harmincas évek elején megjelenik másik jelentős regényének első kötete. Ez az Üj barázdát szánt az eke, újabb s az eredetihez hűbben fordított címe szerint a Feltört ugar. E másik remekmű még tovább érlelődik, mint az előbbi, hiszen végleges formáját csak 1960-ban nyeri, pontosan harminc évvel az első kötet megjelenése után. S közben persze, már készül a harmadik eposz, a polgárháborúnak és a falu kollektivizálódásának hősi éneke után a Nagy Honvédő Háború solohovi históriája, Akik a hazáért harcoltak címen. Ahogy ez a máig befejezetlen regény készül, az jellemző az egész solohovi alkotófolyamatra. Első részeit ugyanis még a második világháború napjaiban vetette papírra, a „helyszínen", hogy úgy mondjuk, aztán a háborút követő években jelentetett meg belőle néhány részt, végül tízegynéhány esztendeje találkozhattunk az újabb fejezetekkel. így a 15 évig készülő Csendes Don s a harminc esztendeig készülő Feltört ugar után, a harmadik Solohov-regény elkészültére még hoszszabb ideig kell várnunk, ami legnyomatékosabb bizonyítéka annak, hogy ismét remekmű készül, nem a pillanatnak szánt publicisztika, hanem megint csak „eposz”, amely a jövendő évtizedeknek, évszázadoknak is el akarja mondani a Nagy Honvédő Háború históriáját. A regény-folyamok mellett írt Solohov rövidebb elbeszéléseket is, köztük a korai Doni történetek-et (magyarul Idegen vér címmel jelent meg belőlük egy válogatás) és a világhírű, filmen is rendkívüli sikert aratott Emberi sors című kisregényt, a háborút megjárt Andrej Szokolov hősi történetét. Solohov pontosan tíz évvel ezelőtt, hatvanéves korában kapta meg az irodalmi Nobel-dijat, véglegesen bevonulván a klasszikusok sorába. Magyarul olvasható minden műve, s elmondhatjuk, hogy — ritka szerencse — kongeniálisnak is mondható fordításokban. Makói Imre, Solohov magyar fordítója ugyanis nemcsak egyszerűen lefordította a zamatos solohovi prózát, hanem valóban „magyarította", Solohov regényhősei úgy beszélnek magyarul, mintha Veres Péter, Szabó Pál vagy Móricz Zsigmond írta volna meg őket. — esi — GARAM MENTI MOZAIKOK -Sr-Szükségünk van a hon- és önismeretre — ennek a fölismerésnek a jegyében szerkesztődött az Irodalmi Szemle márciusi száma, amely tovább folytatja s egyben biztatóan kiteljesíti a folyóirat januári számában megkezdett, felszabadulásunk harmincadik évfordulójára indított, tájegységeinket bemutató FOTO: KÖNÖZSI sorozatot. A nyitány (a „mátyusföldi" összeállítás) után — ez a szám különben a szokásosnál ezernyolcszázzal több, együttesen tehát mintegy hatezer olvasóhoz jutott el — a folyóirat ezúttal a Garam mentét mutatja be, pontosabban szólva a Stúrovo (Párkány) és Levice (Léva) közötti terület helytörténeti, néprajzi, kultúrtörténeti vonatkozásainak mozaikjait rakja' az olvasó elé. Sidó Zoltán írása (A kéméndi női viseletről) a néprajzot, Vércse Miklósé (Adalékok a párkányi Simon-Júda-napi vásárok történetéhez) és Sándor Károlyé (A lévai céhek történetéből) a helytörténetet képviseli. A mátyusföldi számhoz viszonyítva gazdagodást jelent a művészettörténeti anyag Taliga István két írása révén. Az egyikben a bényi volt premontrei templom kultúrtörténeti vonatkozásait és építészeti stílusát elemzi, a másikban a zselizi kastélyt (ahol hosszabb időt töltött Franz Schubert, a híres zeneszerző), és a „Bagolyvár"-t mutatja be. Tesák Péter tanulmánya a Magyar Vörös Hadsereg harcait és a proletárdiktatúra 1919-es lévai eseményeit taglalja. A lap társadalomtudományi anyagából kiemelkedik Püspöki Nagy Péter terjedelmes, a fölvetett problematikát minden oldalról alaposan megvilágító írása, az Állatnevekből képzett falunevek a Garam mentén. A szerző szerteágazó történelmi, helytörténeti és nyelvészeti anyagot ötvözött eggyé, s biztos logikai vonalvezetéssel vázolja a Garam alsó szakaszán igen gyakori helynévtipus kialakulását és fejlődését. Akárcsak a mátyusföldi szám, a Garam menti is felsorakoztatja a tájon élő vagy onnan elszármazott írók és költők alkotásait. Duba Gyula írása — A nagy támadás — a Vajúdó parasztvilágból ismert hangon emlékezik viszsza a második világháború eseményeire. Lovicsek-'Eiéla elbeszélése, A Garam menti halász, helyi színezetével tűnik ki. Ordódy Katalin Amok című novellájának alapja egy izgalmas gyermekkori kaland. Grendel Lajos írására a „vájtfülübbek" is fölfigyelhetnek: a Mire lehullik a hó feszes, tömör, igazi novella. A táj költői — Ozsvald Árpád, Gyurcsó István, Mikola Anikó és Csontos Vilmos — tizenkét verssel szerepelnek az összeállításban. Ami a költészetet illeti: némi szépséghiba, hogy az újraközlések révén régi s nem is a költők legjobb teljesítményének számító versek is helyet kaptak a számban. A jövőben ezt a hibát érdemes lenne kiküszöbölni. Csontos Vilmos az egykori pályatársról, Veres Vilmos parasztíróról fest képet. Erős oldala az irodalmi résznek Varga Imre visszaemlékezésekben, meditációkban gazdag, árnyalt stílusban megírt szülőföld-képe, a Kövületek az asztalon. A változatos társadalomtudományi anyag és az eredeti irodalom mellett helyet kaptak a lapban szlovák és cseTi alkotások is. Az előbbieket Pavol Buncák két verse és Vincent Sikula elbeszélése, a cseh irodalmat Ján Kozák A fehér mén című kisregényének befejező része képviseli (az első fejezetek a folyóirat második számában olvashatók). A Figyelőben Gál Sándor Első osztályú magány című novelláskötetét teszi mérlegre Koncsol László. Szénássy Zoltán jegyzete a Matica slovenská és a Dunamenti Múzeum közös Jókai-ün népségéről tudósít. A szám illusztrációs anyaga alkalmazkodik a „garammentiséghez": oklevelek, pecsétek, középkori metszetek, építészeti alkotások fényképeivel, valamint Gerstner István és Linter István tájképeivel ismerkedhet meg az olvasó. összegezésképpen elmondhatjuk, hogy a Garam menti számból sok hasznos adatot, rengeteg helytörténeti érdekességet tudhatnak meg a szülőföldjük iránt érdeklődők s általában az olvasók. Ez az összeállítás a mátyusföldi számnál immár egy fokkal magasabbra lépett, közelebb került ahhoz a célhoz, amit a szerkesztőség a tájszám-sorozat indításakor így fogalmazott meg: erősíteni és mélyíteni az olvasók körében azt a fajta hon- és önismeretet, „melynek fogalomrendszerében az őt megillető helyre kerül múltnak és jelennek, hagyománynak és újításnak, népművészetnek és népnek elkötelezett művészetnek, nemzetiségi kultúrtudatnak és szocialista hazafiságnak a kérdésköre”. A Garam menti összeállítás után — úgy érezzük — fokozott figyelemmel és bizalommal várhatjuk az Irodalmi Szemle következő, Komáromot és környékét bemutató tájszámót. sig — 22
