A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-16 / 20. szám
KOCSMÁZÓ FÉRFI Sovány, középtermetű férti gubbasztott egymagában az asztalnál. Arca borostás, feltűnően hosszú előreugró orra mintha lelógott volna. Az asztalán üres féldecis poharak sorakoztak. A férfi egyre nehezebbnek érezte a fejét, akaratlanul az asztalon úszó sörtócsákba eresztette. Gyűrött hajtincsei megadóan a tócsákba merültek. Alighogy elbóbiskolt, idétlen csuklás kerítette hatalmába. Szinte ötmásodpercenként hatalmas rángásba kezdett mindene. A férfi megelégelte a csuklást, zsebeiben kotorászott, hogy legalább egy sörrevaló aprót összeszedjen, gondolván, hogy a sör megszünteti a csuklást. Hasztalanul motozta át minden zsebét, csak néhány tízfilléresre bukkant. Tehetetlenségében ökölbeszorított" kezével nagyot csapott az asztalra. Az asztalon a poharak ijedtükben egymásnak vágódva felsikoltottak. AZ ÍGÉRETSZEGÖ — Harmadik emelet, száztizennyolcas szoba. Sajnos, pillanatnyilag nem működik a lift — és az idős, szemüveges nő átadta a 206-os kulcsot a férfinak. — Köszönöm — enyhe fejbiccentéssel távozott a férfi, s titokban örült is, hogy a lift üzemképtelen. BODZSÁR GYULA: Szótlanul haladtak fölfele a középütt kopottas futószönyeggel takart lépcsőkön. Első emelet — jelezte szerényen a falon függő táblácska. A férfi cigarettára gyújtott, láthatóan gondolkodott valamin. Második emelet. A férfi testét titokban furcsa izgalom, remegés fogta el . . . „Nem . . . nem . . . nem csalom meg őt. . . Becsületszavamat adtam neki, hogy már soha többé nem fogom megcsalni . . Harmadik emelet. „Talán még nincs késő, még mindig visszaléphetek . . . Hülyeség . . . Valamit gyorsan ki kell találni, hiszen még csak a száznyolcas szoba következik . . . Nem szabad őt megcsalnom, nem . . . nem . . . nem... Jaj, már a 114-es szoba... Száztizenhatos szoba .. . Még mindig visszaléphetek . . . vissza . . . vissza . . A kulcs arányt zárban. BOGARAS MÁTÉ Máté unottan bámult ki az ablakon, odakint már reggel óta egyfolytában szemerkélt az eső, a ház előtt libák gágogtak. Máté nagy szürke szeme rezzenés nélkül révedt az elmosódó távolba. Gondolatban frissen kaszált réten csatangolt, hóna alatt a kis pléhdobozza I, amelybe összefogdosta a föld minden bogarát. A faluban mindenki csak Bogaras Máténak ismeri, hiszen koratavasztól, mihelyt szikkadni kezd a föld, késő őszig, míg, esős idők nem járnak, a falu alatti rétet járja bogarak után kutatva. Egy-egy lágybogarat, nünükét, pillangót percekig képes kergetni. A rabul ejtett bogárkákat a mindig magánál hordott pléhdobozkába zárja. Amikor megunja a bogarászást, arcán a megelégedés örömével hazaindul. Otthon aztán elvonul az udvar hátsó részébe, a favágató közelébe, és a dobozban nyüzsgő-hemzsegő sokféle bogarat széjjelereszti. Azok meg eszeveszetten futnak szét az udvaron megfelelő búvóhelyet keresve maguknak. Máté ilyenkor örömében tapsol, boldog, hogy minden bogara elmenekült. Ha egy-egy hosszú bajszú hőscincér, fekete dögbogár vagy egy kis boglárlepke nem élte túl a rabságot és élettelenül, mozdulatlanul maradt a földön, Máté elszomorodik. Odakint még mindig szemerkélt az eső. Máté az ablaknál állt, bágyadtan nézte a szürke messzeséget és úgy érezte, mintha az egykedvűen szemerkélő eső soha nem akarna megszűnni, ő meg a szobában, mint egy óriási pléhdobozba zárva, bogár marad örökre. Varga Imre: VIRÁGOS DAL - JEGYEZVÉN A CSÚNYÁCSKA R. JOBBULÁSÁRA Siralom, hogy áléi Holott becézgetem, Filemile-szóval Zöldét élesztgetem, Küldök hamar lepét, Mennyit bírok jóval S fölötte most forgó, Csoda-koszoró van. Mit hervadsz, Te Bimbói Néked azt kévánom, Kötése, vaspántja Szakadjon, szétváljon S hulljon tört cserépre Tömbje az üdőnek, Ússzanak szirmaid Hozzámig tetőled. Mert percbe meredten Bizhatatlan lenned, Nem illethet partja Megtágult Tereknek. Egy arc mosolytalan: Búval szárad a kert. Szárnya ver fölötted — Ébredj meg, kényesem I Varga Erzsébet két verse: CARMEN PROFANUM IV. MAGAMHOZ hol jársz te most kit úgy szerettem én hogy december jeges pocsolyáira tavaszt bűvöltem néked: mosolyogj — elűztem a felhőt egedről és virágot énekeltem szomorú ablakodba mely csodálkozva nyitotta rám hűvös nagy szemét hol jársz te most üzenj ó régi kedves hadd küldjék utánad illatos mezőt fejed fölé derűs kék eget még egyszer hadd daloljak gyerekkorod rózsaszínű lombja lehullott immár — légy erős eressz gyökeret teremts magadnak fészeknyi otthont itt ahol anyád sóhaja virág képében tör fel a harmatos hant alól DANICA RUMANOVÁ felvétele
