A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-16 / 20. szám
A lengyel ■M I Any VLAGYIMIR BOGOMOLOV A közeli házakból megcsapott a frissen sütött kenyér illata; megéheztem, és szomorúan gondoltam arra, hogy talán senkinek sem jutott eszébe, vacsoráztam-e vagy sem. Álldogáltam még egy darabig, aztán a hátsó kiskapun nesztelenül odaóvakodtam Stefan házához, amelynek tornáca mellett a zászlóalj konyhája állt. Az elsötétítés miatt zsákvászonnal elfüggönyzött ablakokból orosz és ritkábban lengyel beszéd foszlányai szálltak, de az udvaron, a gépkocsi után kapcsolható kétkerekű „gulyáságyúk" körül nem láttam senkit. Nem akartam zavarni a szakácsot — a házból hallatszó hangok közt az övét is megismertem —, így hát magam emelgettem a fedőket, és az egyik üstben sötét színű langyos teát, a másikban meg ínycsiklandó illatot árasztó húsos kásamaradékot találtam. Keresgélni kezdtem, de se merő-, se evőkanalat, se csajkát • nem találtam. Be kellett érnem egy kis rohamásóval, lemostam a hordóban, és óvatosan, nehogy összekenjem magam, belehajoltam az üstbe, majd jókora adagot merítettem a sűrű kásából. A fölöttébb ízletes hajdinakása még nem hűlt ki egészen, s jócskán volt benne apróra vágott zsákmányolt szalonna, párolt sertéshús meg pirított hagyma. Letelepedtem egy tuskóra az üst mellett, s egy darab faforgács segítségével jóízűen, nagy élvezettel, evéshez láttam. Csak ekkor jöttem rá, mennyire megéheztem. A többiek közben a házban iszogattak, és minden jel szerint már alaposan felöntöttek a garatra. Zjuzin szakácson, a már javakorabeli, komoly őrvezetőn kívül, akit a zászlóaljnál mindenki csak Fomicsanak nevezett, a hangja után megismertem Stefant meg Szigyakint, az ötödik század gyerekes külsejű, de annál tüskésebb géppisztolyosát. Rajtuk kívül volt ott még valaki, alighanem Stefan sógora, aki keveset beszélt, akkor is csak lengyelül. Stefan egyre csak a kolhozok felől érdeklődött, Fomics pedig borízű nyugalommal, a szavakat elnyújtva mondogatta neki: — Ne izgasd magad . . . Meg lehet élni . . . Szigyakin viszont a maga falujára hivatkozott, megeresztett egy-két káromkodást, és tüzesen azt tanácsolta Stefannak, menjen csak a városba, ott nézzen kereset után, merthogy falun úgysem tud zöld ágra vergődni. — Ne félj ... — nyugtatgatta az öreget Fomics, rendületlen nyugalommal, éneklősen elnyújtott hangon ellenkezve Szigyakinnal. — Kutya bajod se lesz .. . Egy kicsit elkalandoztak a gondolataim, amíg beszélgetésüket hallgattam, és bizonyára szívesen üldögéltem volna még, de már-már olyan színezete lett a dolognak, mintha hallgatóznék, hát inkább megettem az ásóról a maradék kását, ittam rá egyet, aztán anélkül, hogy bárki észrevette volna, csöndesen visszaballagtam a hátsó udvarra. Vityka közben elhallgatott a gitárjával, harmonika váltotta föl. A gránátvetős Zelenka, a zászlóalj kedvence játszott, ritka tehetséggel és művészi átéléssel. Akármit játszott — ukrán népdalt vagy régi keringőt, gyors ritmusú táncszámot vagy pattogó katonaindulót —, csak bámulni tudtam, hogy az ócska, összekaristolt, kilyuggatott és befoltozott fújtatójú háromsorosból hogyan tud ilyen tiszta, dallamos és lélekbe markoló hangokat előcsalni. Az ízletes, laktatós kása nemcsak testileg, hanem lélekben is megerősített, s ettől jobb lett a kedvem, nőtt az önbizalmam. Zelenka harmonikája ellenállhatatlanul vonzott, és lassan, csöndesen, hátulról közeledtem Júlia asszony házához, ahol táncoltak a zeneszóra. Nemsokára a pajta mögött álltam a csalánban; dobogó szívvel hallgattam a nevetgélést és a hangokat, a harmonika meg közben csalogatott, hívogatott, bátorított, fölkavart, és lassanként hajlani kezdtem arra a gondolatra, hogy nekem is oda kell mennem, s föl kell kérnem Zosiát táncolni-Csakugyan, miért ne tehetném meg?... Hát mi vagyok én pojáca?... Megpróbáltam kívülről szemügyre venni és szigorúan, de objektiven megítélni magam. Nem voltam törékeny testalkatú, az ügyességem is meglehetős, és a táncban nem maradtam el Vityka vagy Karev mögött. Az igaz, hogy az arcomon a horzsolások nem szolgáltak ékességemre, de elvégre, ez mégsem olyan lényeges, ezen túl kell tennem magam. Lehetséges, hogy egyáltalán nem értettem az iváshoz, és híján voltam bizonyos parancsnoki tulajdonságoknak, nem tudtam eléggé tekintélyt tartani alárendeltjeim előtt, de egyáltalán nem voltam puhány vagy széplélek. Már másfél éve harcoltam akkor, többször megsebesültem, voltak kitüntetéseim, jobban lőttem sok társamnál és ha hihetünk a jelentéseknek meg a frontújságoknak, több halott német volt az egyéni számlámon, mint bárki másnak a zászlóaljnál. „Bátorsággal veszik be a várakat... — bátorítottam és nógattam magam, ahogy a pajta mögött jártam föl-alá. — Pokolba "az értelmiségi nyavalygássall... A fekvő kő alá a víz se tud befolyni ... A legfőbb a támadó, harcos taktika! Az arcátlansággal határos rámenősség . ..“ És gondolatban még elismételtem Vityka kedvenc mondását is: „Az éleiet, akár a bikát, a szarvánál, nem pedig a farkánál kell megragadni!" Hamarosan annyira meggyőztem magam, hogy minden kételyt félretéve, már világosan láttam, ahogy odalépek Zosiához, és akárki mellett áll is, fölkérem táncolni. Mégpedig nem értelmiségi főhajtással kérem föl, hanem ahogy igazi férfihoz illik, parancsolóan, erőszakosan és nyersen megragadva a karját. Már azt is elképzeltem, hogy ha valaki a iány mellett áll — vagyis az utamba lesz —, mintegy véletlenül, könnyedén odábblököm a vállammal, ahogy szemem láttára tette Vityka egy tüzér hadnaggyal valahol Mogiljov közelében, az egyik faluban rendezett táncmulatságon. Nekibátorodva, rendkívüli elszántságtól fűtve járkáltam a csalán között, éreztem, hogy most már senki és semmi sem állíthat meg, törtetek árkon-bokron át, mint a tank! Egész felsőtestem gyors mozdulatával félrependerítettem valószínű vetélytársamat, s gondolatban olyan hévvel ragadtam meg Zosia karját, hogy egy pillanatra aggodalmat éreztem, jaj, el ne vessem a sulykot. . . Hiszen Zosia gyönge, törékeny virágszál, és ha ennyire megmarkolom, még elsírja magát a fájdalomtól, vagy megbántódik, mérges lesz, mint tegnap ebédkor, amikor Vityka — bár egy ujjal sem nyúlt hozzá — jelentőségteljes pillantást vetett a láncon függő keresztre. Végül is annyira tűzbe jöttem, anynyira elfogott a buzgalom, hogy tovább nem maradhattam tétlenül. Illetlenség lett volna hátulról besomfordálnom, s ráadásul a port sem ártott letörölnöm a csizmáról, úgyhogy előbb mégis a kertbe vettem az utamat, a gépkocsinkhoz. Szemjonov, az őrszem könyökölve hevert a platóra kiterített szénán, s lustán dúdolta a Csillagos ég című dalt. Közeledtemre sanda pillantást vetett rám, de meg sem mozdult. — Vigyázz — mondtam halkan, de keményen, s mivel ő erre sem mozdult, jól megmarkoltam a vállát, s erélyes, acélos hangon ráordítottam: — Vigyázz!!! Szemjonov értetlenül bámult rám, aztán fölállt (ha késlekedett volna akár csak még egy-két pillanatot, kétségtelenül kidobom a kocsiból), mondani akart valamit, de még a száját sem tudta kinyitni, amikor én a dühtől tajtékozva torkára forrasztottam a szót: — Csönd! Hol van maga, őrségben vagy az anyósánál palacsintaevésen?! Ekkora disznóságot! Ha még egyszer meglátom, egy hónapig krumplit fog pucolni a konyhán!... — Sapkámhoz emeltem a kezem. — Végrehajtani!... Még sohasem beszéltem vele így, érthető, hogy nem várta ezt, és egy kicsit elképedt. Engedelmesen leugrott, előírásosan megigazította mellén a géppisztolyt, megdörzsölte a vállát, s kelletlenül, bosszúsan dörmögve az almafák közé ballagott. Tulajdonképpen eszem ágában sem volt, hogy megmossam az őrszem fejét, csak a csizmatörlő bársonydarabot akartam kivenni Vityka kenyérzsákjából, és úgy láttam, Szemjonov éppen azon feküdt. Nem törődtem tovább Szemjonovval, leporoltam a csizmámat, jó vastagon bekentem hadipasztával, ezzel a fekete, bűzös kenőccsel, és ahogy Vitykától láttam, a bársonnyal szorgalmasan ragyogóra fényesítettem. Azután két lyukkal szorosabbra rántottam a derékszíjamat, feszesre egyengettem a gimnasztyorkámat, megigazítottam a váll-lapokat meg a fejemén a sapkát, és a kerítés résén át kiléptem az utcára. Bár eltökélt szándékom volt, hogy egy kissé hetykén, fesztelenül és határozottan megyek be az udvarra, s aztán rögtön cselekedni fogok, előbb mégis megálltam észrevétlenül a kertkapunál egy fa mögött, hogy futólag áttekintsem a helyzetet. A tornác előtti kis térségen a halvány holdvilágnál vagy húszán ropták a táncot a harmonikaszóra, főleg a zászlóalj katonái és tisztesei: egy részük mint „hölgy". Nő mindössze három vagy négy volt a társaságban. Zosiát rögtön megláttam tehát. Vitykával táncolt, kezét meghitten a barátom vállára fektetve. Vityka könynyedén átölelte a derekát, s keringőzás közben halkan beszélt neki valamit: nem tudom, megértette-e egy szavát is a lány, de mosolygott rá, sőt, még nevetett is. Feszülten figyeltem, és egy pillanat múlva megütött, szíven talált az ezüstös holdfénytől sápadt leányarcnak természetesen vidám, leplezetlenül boldog kifejezése. Zosia kétségtelenül jó kedvében volt, sőt, boldognak látszott: nélkülem is jól érzi magát! . . . Eloldalogtam a ház mögé, leheveredtem a szénára, s gépkocsiban, megpróbáltam valahogy összeszedni magam, hogy megnyugodjak, és rendezzem a gondolataimat. Rossz volt a kedvem, leírhatatlanul nyomott hangulatba estem, szenvedtem kegyetlenül. Nem siratlak, nem idézlek, múltam . . . Nem, nem igaz! . .. Nem úgy van . .. Egyáltalán nem . . . Furcsa ajtók vannak Khorasszánban: Mindnek rózsa szórva küszöbén. Egy merengő péri áll a házban. Furcsa ajtók vannak Khorasszánban: Egyet sem birok kinyitni én. „Egyet sem bírok kinyitni!..." A hátamon feküdtem, odafönt a sötét, mély égbolton ragyogva sziporkáztak a csillagok, fényük reszketett, hunyorgott, mintha kacsingattak volna, hogy kicsúfoljanak és bosszantsanak. Csak a csillagok és nyilván még a Hold tudják, hogy hány szerelmes van a világban, és köztük mennyi a felsült szerelmes . . . A Hold természetesen komolyabb, tapintatosabb és megértőbb; de a csillagok . . . Vagy talán nem is gúnyolódtak velem? .. . Hátha ellenkezőleg, bátorítottak inkább: „Ne félj!... Bátorsággal veszik be a várakat. . . . Eredj! Aki mer, az nyer!? Meglehet, nem tudom . . . Zosia arca azonban többet mondott nekem, mint akármilyen remény, bátorítás és önszuggesztió, szemléletesebb és hasonlíthatatlanul meggyőzőbb volt minden egyéb érvnél. Még sokáig nem jött a szememre álom. Szemjonov, mellén a készenlétben tartott géppisztollyal, ahogy őrszemhez illik, kimért léptekkel járkált fel-alá a kertben. Lelkem mélyén még sajnáltam is, hogy annyira lekaptam a lábáról. (Folytatjuk) 18
