A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-16 / 20. szám
GÁL SÁNDOR Horvátiban a szövetkezeti iroda lépcsőjén állunk Pólyák Gusztival, a szövetkezet zootechnikusával, és azon töprengünk, hogy merre induljunk el, Guszti borostás állót simogatja, mintha bizony az segítene. Ahogy így állunk, két asszony jön hozzánk az istállók felől, s mikor ide érnek, elindul a nyelvük. — Korpa kéne . .. — Meg szalma! — Lesz — mondja Guszti nyugodtan. — De mikor? — Már elmentek érte. Erre a két sebesnyelvű asszony elcsendesedik. Negyed órával később a másik telepen az egyik mérges természetű tehéngondozó jön az asszonyokéhoz hasonló követeléssel. Guszti őt is türelmesen végighallgatja. Nem vitatkozik, nem emeli fel a hangját. — Időben itt lesz, ami kell — csak ennyit mond. S ettől az „időben itt lesz”-től valahogy a mérgelődő férfi is elcsendesedik. Nyilván az asszonyok is, s ő is tudják, hogy ha Guszti valamit mond, az úgy is lesz. Ahogy kimegyünk az istállóból, megered az eső. Dagasztjuk az Utak sarát, s közben hallgatom Gusztit, aki sem a sárra, sem az esőre nem ügyel. — Mindenhol ott kell lenni, mindenre oda kell figyelni, mert ha az ember valamit elmulaszt, mindjárt baj van. A közösség látja kárát. $ az emberek is egyre érzékenyebbek. Kerek tizenöt éve, hogy Guszti itt dolgozik a szövetkezetben. Tizenöt év tapasztalatai, mindennapos gondjai tanították meg a türelemre, s arra, hogy semmi sincs ingyen. Hogy mindenért meg kell dolgozni. Kiváltképpen az emberek bizalmáért. — Amikor ide kerültem, okkor egyesült Horváti Tompával. Elég rosszul nézett ki abban az időben a gazdaság. Havonta alig kerestem hatszáz koronát. Persze az évek során szépen előre jutottunk... Most két éve újra egyesítés jött; hozzánk került Alsószemeréd és Gyerk is. S ez nem járt gond nélkül a gazdaságban. Egy csomó dolgot elölről kellett kezdeni. De azért lassan egyenesbe jövünk újra. Caplatunk a sárban, esőben. Guszti, ahogy látom, nem sokat változott az elmúlt tizenöt év alatt. Már akkor is „felnőtt” volt, amikor még iskolába jártunk. Komoly, ritkán mosolygó felnőtt. A gépeket szerette, a vasat, az olajos alkatrészeket. Ha szabad ideje van, most is legszívesebben szerel, elbíbelődik az autóval . . . Ha valami változott azóta benne, akkor azt kell mondanom, hogy a határozottsága erősödött meg; a tartása, a realitásokhoz való viszonya. A szolgálati kocsiban hazafelé pöfögünk az esőben. Otthon, Gusztiéknál, együtt az egész család. A dédnagymama — tiszta feketében. Olyan frissnek, olyan energikusnak látszik, hogy az éveket szinte nem is érezni rajta. — Pedig éppen hetvenéves vagyok — mondja. Igazi nagyasszony; olyan, aki nemTIZENÖT ÉVE INDULTAK csak parancsolni tud, de jól ismeri a kötelességeit is. Mellette Guszti anyósa, felesége és kislánya. Négy generáció egyetlen szobában .. . Az asztalra közben étel, ital kerül. Iszunk egy kupica törkölyt, hogy jobban menjen a beszéd előrefele, meg vissza is. Hogy ilyenkor este, mikor már a kinti zegernye uralkodik a falu felett, legyen ami melegítsen. Eközben az asszonyok hada eggyel növekszik, mert a szomszédasszony a disznó miatt átjött Gusztihoz tanácsot kérni. Guszti anyósa neki is tölt. — Tessék Juliska — kínálja. Juliska szabódik. — Ne haragudjatok, ha kosarat adok,' a lányotok még kicsi . . . Nagyon köszönöm... De tudjátok, hogy én nem ihatok ... A szabódás után megbeszélik, hogy mi legyen a disznó sorsa. Amikor a Pólyák Ágoston szomszédasszony elmegy, Guszti is nagyhirtelen felkerekedik. — Majdnem elfelejtettem, hogy tejmintákat kell vennem — mondja. — Fél óra az egész. S valóban fel óra múlva már vissza is érkezik. — Van mit csinálni így az egyesítés után, igaz? — Hát nem panaszkodhatok. De majd csak a helyére kerül minden újra, mint már annyiszor korábban is. Nagyobb gazdaság, nagyobb gond. — Tizenöt éve dolgozol idehaza. Soha sem gondoltál még arra, hogy esetleg más munkahelyet keress magadnak? — Soha. Mi itt élünk és itt is halunk meg. Itt vagyunk otthon. Otthon lenni — ez az első. Máshol talán nem is tudnék megmaradni. S az igazat megvallva, elmenni innen soha eszembe sem jutott. Meg sok esélyem nincs is arrp, hogy innen máshova kerüljek. — Megmagyaráznád, hogy miért? — Azon túl, amit az előbb elmondtam, például itt tart az építkezés. Tavasszal kezdünk hozzá. Nehéz lesz, de ; megcsináljuk. A lehetőségeket ki kell használni. Tudod, azt gondolom, hogy az embernek nincs gyakran lehetősége arra, hogy valamit összehozzon, de ami j adódik, azt meg kell ragadni. Én leg- i alábbis így látom. Ez pedig legalább j tíz évet jelent. Azután viszont már ér- j telmetlen volna másfelé mozdulni. Ha j végiggondolod, igazat adsz. — Eddig sem vontam kétségbe az j igazadat. — A mi házunk — mondja Guszti j apósa — már nem felel meg a mos- I tani divatnak. A fiataloknak más kell. I S ha módjuk van rá, azt mondom én j is, építsenek. Az megmarad. Az megmarad... A tervrajzok már 1 elkészültek. Természetesen emeletes ! ház lesz, olyan, amilyen megfelel a j „mostani divatnak”. S miért is ne? Ha j van mód, ha meg tudták teremteni a j módot hozzá ... Késő estig az építke- I zésről folyik a szó. Olyan téma ez, ■ amelyik kimeríthetetlen. < XIX. Reggel a Spartakkal Alsószemeréd felé kapaszkodunk fel a dombra. — Gyerekkoromban nem sok idő jutott a játékra — mondja Guszti. — Korán befogtak minket, gyerekeket is dolgozni. Ha mégis volt egy kis szabad időnk, hát ide jártunk le fürödni a Selmence-patakra. Vagy Gyűgyre. Később oda járogattunk bálba is, lányok után. — Nem voltatok az érettségi találkozón. — Előtte egy hónappal halt meg az apám. Hallgatok. Apámra gondolok. Arra, hogy Pólyák Guszti édesapja az enyémmel együtt katonáskodott Prágában. Jó barátok voltak. Apám sokat emlegette a Polyák-pajtit, akitől, mikor leszereltek, egy szép zsebórát kapott emlékül. Az óra a háborúban kallódott el . . . Azóta, hogy leszereltek, egyetlenegyszer sem találkoztak. Pedig apám évek óta emlegette, hogy egyszer már elmegy meglátogatja egykori katonapajtását. A látogatás ideje azonban mindig a következő őszre vagy tavaszra halasztódott. Akkorra, amikor majd „nem lesz annyi munka". De ilyen ősz és ilyen tavasz nem volt. .. Mikor ideáig jutok gondolataimmal, megérkezünk Alsószemerédre. — Minden változik, minden előbbre megy a mi tájainkon is — mondja Guszti, amikor újra a kocsiban ülünk. — Csak azt nem értem, és elég sokat töprengek felette, hogy miért nem szaporodik a mi fajtánk. Nem gondolod, hogy ez nagy baj? Igazodunk a városokhoz, pontosabban a városiakhoz. — S te ezt rossznak találod? — Hát nem emel rajtunk. A táj visszafelé pörög mellettünk. Az út szélén álló, lombjukat vesztett almafák ágai hajladoznak a szélben. Igazodnak. Az'őszhöz, a szélhez, a közelgő téli viharokhoz... Az ember mennyivel különb náluk? Elengedem a gondolatokat, huss, röpüljetek. A folytatás legyen más, köznapibb. — Azért nem rossz a zootechnikusi szakma — mondom —, el lehet szabadulni, ha valami dolgod akad. — Persze. De mindennap ott kell lenni az istállókban, hajnalban, este, mert másként nem megy a munka. Előfordul — tegnap is megesett —, hogy máshova viszik a takarmányt, nem oda ahova kell. Ilyenkor aztán nagy a mozgás. — A mozgás? — Az. Láthattad magad is. Igaz, az asszonyok, meg az istállóban az a mérges bácsi. Minden nap hozza a magáét; mindennap van mit mozdítani, hogy a dolgok a maguk helyére kerüljenek. — Látod — mondja Guszti — én már csak itt érzem jól magamat. Komárom környékén nem tudnék meglenni. De még az Ipoly völgyében sem. — Miért? — Hideg van arra. És én nem szeretem a hideget. Ha bemegyek Ipolyságra kiskabátban, majd megfagyok. Nálunk süt a nap. Ott meg köd van és hideg. Köd és hideg . . . Vajon miért ád a szülőföld több meleget, mint az idegen tájak? Miért? 5
