A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-09 / 18-19. szám
£ hogy a művészet nincs hatással az ember szemléletére, látásmódjára. „Barátom, nézd csak meg Skula képkiállítását — mondanám az ilyen kételkedőnek — utána majd beszélgetünk róla!” Szinte véletlenül keveredtem Veselí nad Moravouba. Útban Uherské Hrodisté felé át kellett szállni a vonatról, mert állítólag javították a síneket, viszont az autóbusz, amely a vonatot helyettesítette, elment, még mielőtt megtaláltam volna. Találtam helyette egy Rozkvét nevű szállodát, amely már külsejével, csöndességével és kisvárosi nyugalmával is nogyon vonzott. Szobát is kaptam benne a második emeleten. A portás Kassák Lajosra, a költőre hasonlított. A 16. számú szoba ablakából nagyszerű kilátás nyílt a kisvárosra. Beláttam a házak udvarába, érdekes ovális meg trapéz alakú kerteket fedeztem fel, ahol igen szorgalmasan metszették a szőlőt, az asszonyok ágyúsokat készítettek, veteményeztek. Ragyogó tavaszi délután volt, a távolban egy gyárkémény pipózgatott. Nem sokáig maradtam a 16-os szobában, lementem s a szálloda előtti nagy tér sarkán egy lapostetejű, sgrafitókkal díszített épületet vettem észre, amelyről különösebb fejtörés nélkül is kitalálhattam, hogy művelődési otthon; épp csak annyit tévedtem,, hogy üzemi klubnak hívják. Itt volt a már említett kiállítás. Évien Skula nevét még nem hallottam, óm okosabb dolgot nem tudtam kitalálni, megnéztem a kiállítást. Nem bántam meg. A 33 éves Evzen Skula nevét feltehetően sokóig nem fogom elfelejteni. Harminc olajfestménye függött a kiállitóterem falain, harminc tájkép, valamennyit itt festette Veselí és Hradisté környékén; aprócska házakat, folyóparti fákat, bokrokat, parkrészleteket, göcsörtös füzeket lát az ember, de valami furcsa valószínűtlen megvilágításban és színekben. Uralkodó színe a kék: mintha a terembe belépve kék szemüveget kaptam volna. Kékek a fák, a bokrok, a házfalak, és kékek a rózsaszín háztetők. Ez nem ellentmondás: további kedvenc színei a rózsaszín és a zöld, de a nagy kékségben ezek bizony a háttérbe szorulnak, belemosódnak a szelíden uralkodó kékségbe. Igazi házak, igazi fák ezek? Valósághű ábrázolás? Ezen töprenghet az a tizenhat látogató is, aki velem együtt nézi a képeket. Ok idevalósiak, egyegy tájrészletre, utcasorra, házikóra ráismernek, de erősen csóválják a fejüket: „Miért ilyen kékek ezek a fák?" — kérdi valaki hangosan. Nekem legjobban az egyik parkrészlet tetszik. A fák Csontváry cédrusaira emlékeztetnek, érezni, hogy ágaiban a festő indulatai, szenvedélyei nyújtóznak, szinte áttörik a képkeretet. És kékek, kékek, kékek ... Expresszionista festészet ez a javából. Olyan szuggesztív, hogy utána jómagam is kezdem kéknek látni a világot. Kimegyek az üzemi klubból, s íme kékek lettek Veselí imént még szürke házai, útmenti fái, sőt kék lett a klub előtt fényképezkedő turisták teljes csoportja. Az állomásépület Is — amelyre kacskaringós népi motívumokat pingáltak — kék, s így minden szögletessége ellenére o húsvéti tojást juttatja az ember eszébe; kék a vasutasok egyenruhája, kék a tavaszi ég, kék hangulatban vacsorázok a szép nevű szálloda éttermében. (A Rozkvét felvirágzást jelent.) Ha jól emlékszem, éjszaka még az álmaim is kékek voltak. Utazás potyautasként Reggel beszállok az első Uherské Hradistébe induló autóbuszba. Kalauz nincs, így menetjegyet sem válthatok. Nézem a tájat, amely leginkább a Mátyusföldre emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy rengeteg a gyümölcsös. Főleg szilvofákat látok, s ebből arra következtetek, hogy errefelé nagyon szeretik a szilvalekvárt. Vagy a szilvóriumot? Baloldalt hatalmas fűrésztelep, jobbra egy gyógyfürdő, a neve Ostrozské Lózné. Bizonyára köszvényt, csúzt meg egyéb reumatikus bajokat gyógyítanak benne, mert autóbuszunkról egy sereg sóntikóló öregember száll le és biceg a fürdő felé. Közvetlen a fürdő Utón földre fekvő, villámsújtotta fűzfát látok, olyan mintha megnyúzták volna. Vajon ezt is kéknek látná Skula, a festő? Az autóbusz, mintha tréfálna, csak Kunovicéig, Uherské Hradisté elővárosáig visz bennünket, ott ItgJI megvárni a Hradisté-óvaros pályaudvarra induló személyvonatot. A motoros vonat mór indulásra készen morog az állomás előtt, de a pénztárablak zárva, jegyet KEK TAJAK megint nem válthatok. Fölszóllok jegy nélkül, s már indulunk is. És már itt is áll előttem tündéri szőke hajjal,'lyukasztószerszómmal a kezében egy csitri kalauznő, s kéri a menetjegyemet. A szeme olyan kéken mosolyog rám, mintha csak Skula művészúr festette volna. — Nincs — mondom neki savanyú arccal. — Hát az hogy lehet? — kérdi. De szerencsére még mosolyog. — Fogalmam sincs — mondom én. — Meg kell bírságolnom — mondja mosolyogva. — Kérem ... — mondom én. — Miért nem vett jegyet? — vallat tovább a kékszemű. — Akartam — válaszolom együgyűen. — És...? — kérdi s égszínkék szeme pajzánul ragyog. Aztán meg sem várva az újabb választ, mosolyogva faképnél hagy. Megérkeztünk Uherské Hradistéba. A könyvtáros Tortát eszem egy presszóban, amely vendéglő is. kávéház is egyben, s a derűs „Napfény" nevet vi-Mellettem egy idős, szemüveges, apró emberke kávézik. Lassan, szertartásszerűen issza a feketét, amit errefelé rengeteg vízzel készítenek, én például nem tudom meginni. Érzem, hogy előbb-utóbb meg fog szólítani. Ismerem mór az efféle öregurakat. — Hány óra van pontosan? — kérdi, és kételkedő arccal nézi a saját zsebóráját. — Egy — mondom kurtán. Az öregúr ebből az egy szóból is kitalálja, hogy nem erről a vidékről való vagyok, most tehát az iránt érdeklődik, honnan jöttem. — A, Bratislava — kiáltja lelkesen —, rengeteg ismerősöm van ott. S mindjárt fel is sorol tizenkilenc nevet. Természetesen egyiket sem ismerem. Kővár úr nyugdíjas könyvtáros. És nagy könyvgyűjtő. Megkérdezi, tudom-e, hogy Uherské Hradisté régen a szép könyv fellegvára volt, és az. ma is. Nyomdáiban gyönyörűen illusztrált díszkiadások készülnek. A Cseh Könyvbarátok Körét 1924-ben alapította meg itt Bedrich Benes-Buchlovon. A Kör a második világháború előtt összesen tíz konferenciát tartott, ezeken dolgozták ki, véglegesítették a bibliofil kiadványok tervét. Néhány szép kiadványt is megemlített, mint pl. Kollár: Slávy dcéra (A dicsőség lánya) című költeményének díszkiadását. A könyvnyomtatás kezdetének 500. évfordulóján adták ki Ruda Kubicka fametszeteivel. Kővár úr megtörli bepárásodott szemüvegét, és beszél, beszél, azt sem bánja, ha nem hallgatom. Azért néha odafigyelek. Hetvenhét évet élt le szinte megszakítás nélkül ebben a városban. Büszke arra, hogy városa növekszik, ma mór több mint 29 ezer ember lakja, van több iskolája, gimnáziuma s egy iparművészeti középiskolája. Hagyományőrző város, mondja, nézzem csak meg a főtér épületeit, a városházát, vagy a volt jezsuita templomot, amelyet 1670-ben épített Canevalle Jeronym... De a város állandóan korszerűsödik, látogassam csak meg az új lakónegyedet. Szép modern kórházuk, két egészségügyi központjuk van, s ami a kultúrát illeti? Egy állandó színház, két rendes és egy szabadtéri mozi működik a városban. Lendületes kulturális munkát fejt ki a szakszervezeti klub is. Tervek, számok Möller építészmérnök egy térkép fölé állít (érdekes módon az a térkép is csupa kék, zöld, rózsaszín kombináció). Az úgynevezett Terasz lakótelep terve fekszik előttünk. A lakótelep Maratice és Sady városrészek között épül majd fel. Előreláthatólag 3602 lakás, 12 232 lakó részére. A lakásokkal egyidőben épül majd meg valamennyi szociális és szolgáltató létesítmény, mondja Jan Möller mérnök, hat, egyenként 60—120 férőhelyes óvoda, némelyik bölcsődével összekapcsolva. Úgy tervezik, hogy az óvodák és a lakóházak közötti távolság nem lesz nagyobb 200 méternél. Építenek majd egy 150 férőhelyes bölcsődét, egy iskolát 2160 tanuló részére, napközi otthonnal, tanhelyekkel, tornatermekkel. A terv ezenkívül négy önkiszolgáló élelmiszerbolt, egy vegytisztító üzem, mosoda, több vendéglátóipari egység felépítésével számol. Piros kakasok Még mindig afféle kékes hangulatban, de már megjavított síneken utazom vissza Stráznice felé. Az időjárás elromlott, kint szitál az eső, de a vonatban regrutók énekelnek, pántlikós kalapban, számomra teljesen ismeretlen katonanótákat. Most látom, hogy nemcsak a hradistéi, veselí-i, de a többi vasútállomás is morva-szlovák népi motívumokkal van kipingálva. De látni ilyen húsvéti tojásszerű lakóházakat is. Az egyik ház előtt póznára fűzött kukoricacsomók „száradnak" a tavaszi esőben. Ez a ház is olyan, mintha valami „Röpülj páva” vetélkedőre készülne. Azonban legszebb a stráznicei vasútállomás épülete, gyönyörű népi ornamentika, kék, piros, sárga színek. Jókedvűen nevetnék, amint a falakról két stilizált piros kakas gúnyosan' rámkukorékol. Csakhogy ismét itt áll előttem a szőke kalauznő, stilizálatlan kék szemével és mosolyogva kéri a menetjegyet. Most viszont átnyújthatom neki, amitől érthetetlen módon elszomorodik. ZS. NAGY LAJOS
