A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-05-09 / 18-19. szám

ocog az OKrosszeicer a garonyyu* országúton. Gazdája fáradtan ballag mellette. A falu szélén betérnek egy udvarba. A szalmatetős háznak vályogból rakták a falát, aztán fehérre meszelték. Majd minden ház ilyen volt a faluban néhány évtizeddel ezelőtt, kivéve a grófi kastélyt, de ilyen volt a csallóközi falvak többsége, szegény és elmaradott. A falubeli emberek zöme a nagybirtokosok cselédje, mezőgazdasági munkás vagy zsellér volt. Még a haszonbéres földeken gazdálkodó szegényparasztok is nyomorogtak. Gyengébb termés idején a gabonát eladták, hogy kifizethessék a haszonbért, így aztán a téli hónapokban takarékoskodniuk kellett a kenyérrel is, jobbára kukoricát és krumplit ettek. A cselédek sem éltek jobban. Fizetésük fél hold föld termése, 12 mázsa gabona, 22 mázsa puhafa és 720 korona készpénz volt évenként, a munkaidő pedig látástól vakulásig.

A falut és határát a nyomorúságon kívül árvíz és tűzvész, aszály és jégverés, de ha netán ezek közül valamelyik elmaradt, akkor a cserebogarak és sáskák pusztították.

Számottevő szervezete működött itt a kommunista pártnak, amely felvilágosító munkát végzett, a nép javát akarta, ezért sztrájkokat szervezett a kizsákmányolt agrárproletárok érdekében. Amikor sikerült némi eredményt kicsikarni, akkor a nagybirtokosok mindig a munkások vezetőin álltak bosszút.

Aztán jött 1938, majd a háború, ami újabb csapást zúdított a népre. A szovjet hadsereg katonái 1945 április 1-én szabadították fel Léget, majd a munkásosztály 1948-as februári győzelme rögzítette végleg a szocializmust, tűzte ki a távlatokat és tett igazságot. Akik azelőtt benesék politikája következtében elvesztették állampolgárságukat, és most hazatérhettek falujukba, azok lettek később a falu szocialista gazdálkodásának megalapítói, s így a következő évben meg is alakították a szövetkezet előkészítő bizottságát. Ennek a tűzoltószertár egyik zugában volt az „irodája”.

Egy évre rá, kilencszázötvenben, a falusi pártszervezet segítségével megalakult a szövetkezet. Első elnöke Csölle István szegényparaszf volt, aki 275 emberrel, 1300 hektár földön kezdett gazdálkodni, hiányos felszereléssel, a nagyüzemi gazdálkodás kellő tapasztalata és szaktudása nélkül, s mindjárt több mint hárommillió korona adóssággal a bankban. Előfordult, hogy ahányon voltak, annyiféleképpen gondolkodtak. Néhányon mindjárt az elején ki akartak lépni, de aláírták a belépési nyilatkozatot, tehát vállalniuk kellett az előnyt is és a hátrányt is. Kezdetben, sajnos, az utóbbiból volt a több. Az aszály és takarmányhiány miatt lesoványodott a jószág, a búza hozama 16, az árpáé 12, a kukoricáé pedig 15 mázsa volt hektáronként. A parasztok szegényebbjét mégis a tenniakarás vezérelte, törték a földet, lovakkal, mert akkor még traktor nem volt, sokszor csak egyes fogattal, azért, hogy vethessenek, mert ősi paraszti ösztönük ezt így parancsolta, s nem kérdezték azt sem, hogy mi lesz a fizetésük. Nem hitték még akkor a faluban, csak sejtették, hogy egy új világ születik.

összeesküdött ellenük még az időjárás is, hét szűk esztendő nehezítette az indulás éveit. Hol az aszály, hol meg a sok eső miatt ment veszendőbe az egész évi munka eredménye. A szövetkezet vezetősége gyakran hajnalig tartó üléseken birkózott a problémákkal. így volt ez akkor is, amikor egy svéd gyártmányú fejőgépet vásároltak, de akik eddig kézzel fejtek, látni sem akarták, csak később amikor egyszer mégiscsak rászánták magukat, hogy szemügyre vegyék, micsoda masina az, mégiscsak lassan megbarátkoztak vele. Mindezekhez járult még, hogy a taglétszám csökkent és a pénzbevétel nem fedezte a kiadásokat. Száj- és körömfájás tizedelte 1953-ban a jószágot. A kifejt tejet is ki kellett önteni. A megmaradt állatok i$ lesoványodtak.

A következő év nyarán első ízben érkeztek kombájnok aratni, de a gyakori meghibásodás mjatt a kalászok zömét önkötöző gépekkel és kézi kaszákkal vágták le, a cséplést pedig gőzgéppel hajtott cséplőgéppel végezték. Kivették a részüket a betakarítási munkákból a védnökségi üzem dolgozói is, akik vasárnaponként segíteni jártak a faluba. Magam is részt vettem akkoriban nemegy ilyen társadalmi munkában. Emlékszem, amint nyári napsütésben dobáltuk fel a learatott kévéket a lovasszekérre, ősszel pedig kukoricát törtünk. Ebédre többnyire kitűnő gulyáslevest kaptunk, és bor is került az asztalra.

A következő aratás idején szűnni nem akarón zuhogott az eső, és olyan nedves volt a gabona, hogy így nem tehették sem a zsákokba, sem a magtárba. Szárító berendezés híján kiterítették a falun keresztülvezető betonútra és a napon szárították, az utat pedig erre az időre lezárták a forgalom elől. Volt úgy, hogy egyszerre negyven vagon gabona

száradt az úton, és a hirtelen jött zápor tonnaszám sodorta le az útmenti füves árokba.

Bevált a keresztsoros vetés, amelyet abban az évben alkalmaztak először, s így a búzából elérték a 22 mázsás hozamot hektáronként, de hol van ez még a negyven mázsától?

Az ötvenhatos esztendő is rosszul kezdődött, mert elszaporodott a határban a répabogár. Egyéb védekezési lehetőség híján a répával bevetett táblákat, mint az ostromlott várat, vizesárkokkal vették körül, ami ezúttal bevált.

A munkaegység értéke 20 korona volt, az előleg ennek a fele, de évvégi elszámolásra nem jutott semmi, mégis az emberek úgy érezték, hogy már túljutottak a nehezén. Vége lett a hét szűk esztendőnek. Ebben is csak akkor kezdtek hinni igazán, amikor ötvenhét végén a naptár utolsó lapját is leszakították, mert akkor a falu népe már tudta, hogy eredményes évet zárt a szövetkezet. A vártnál nagyobb hozamokat értek el, és valahogy minden bevált, ez pedig kedvet és további lendületet adott az embereknek. Ahogy szilárdult az országban a munkáshatalom, úgy erősödött a szövetkezet is.

Amikor a következő évben, ötvennyolcban, a szövetkezet elnöke hazajött a Szovjetunióban tett tanulmányújáról, élménybeszámolót tartott a taggyűlésen a látottakról, a nagyüzemi szakosított gazdaságok iparszerű termeléséről, a több mint negyven mázsás hozamot ígérő búzafajtákról és az ott tapasztalt egyéb dolgokról, amelyeket a későbbi évek folyamán hasznosítottak idehaza. Többek között a nemesített vetőmag szaporítását, ami megalapozta a szövetkezet gazdasági helyzetét.

Az állomástelepiek, ahogy a falubeliek nevezik őket, a falu szocializálása során szintén megalakították saját szövetkezetüket, és el kell ismerni, hogy nagy szakértelemmel, jól gazdálkodtak, ötvenkilencben pedig csatlakoztak a falu szövetkezetéhez. Amazoknak talajerőben gazdagabb földjei voltak, a falusiak pedig munkaerő dolgából álltak jobban, így hát mindkét szövetkezet jól járt az öszszevonással.

Aztán a szövetkezet megvásárolta a gépállomás hat gabonakombájnját, egy kukoricakombájnt, hat traktort és sok egyéb talajmegmunkáló gépet. Ezzel a gépállomány értéke 1960-ban csaknem elérte a kétmillió koronát. Most már úgy álltak, hogy fel tudták emelni a tagok gyermekei számára a családi pótlékot.

„Ez már színvonal” — mondták a kanadai farmerek, akik 1961-ben meglátogatták a szövetkezetét. Ekkor láttak ezek először élő — ahogy ők mondták — „kommunista parasztot". Hogy Jani bácsi kommunista-e, azt nem tudom, de arról bizonyosan saját szemükkel győződtek meg, hogyan' él,

milyen jól és okosan gazdálkodik, ő is meg a társai is.

Persze még nincs ok az önelégültségre, mert a szövetkezetnek nincs egyetlen főiskolát végzett szakembere sem, pedig a termeléssel kapcsolatos feladatok ezt megkívánják, ezért több fiatalt javasoltak mezőgazdasági technikumba és főiskolára.

Képzett szakemberek és kellő körültekintés híján fordulhatott elő olyasmi, hogy bevezették a halszálkás fejőrendszert, de nem helyezték üzembe a gépet, így a drága berendezés tönkrement és pár év múlva kidobták az ócskavasba.

A szövetkezeti tagok majd minden évben különböző országokat látogatnak meg, így elutaztak Lengyelországba, látták Varsót és megnézték a tengerpartot, jártak az NDK-ban, majd a Szovjetunióban, üdültek a bolgár tengerparton és megnézték Budapestet. Mikor hagyta el a paraszt néhány -évtizeddel ezelőtt a faluját? Ha katonának vagy kórházba vitték.

Nagy meglepetések éve volt a hatvannégyes esztendő. Alig múlt el nap, hogy újságírók vagy érdeklődő szakemberek ne keresték volna fel a szövetkezetét, hogy saját szemükkel győződjenek meg a lucernamagról, amelyből 422 kg-ot takarítottak be hektáronként, összesen 125 mázsát értékesítettek: 9600 koronás egységáron.

Egy küldöttség élén a lengyel mezőgazdasági miniszter is átpergette a tenyerén az aranyló szemeket s csak annyit mondott lengyelül, hogy színarany, és megrázta Karácsonyi István agronómus kezét, akinek az érdeme volt mindez.

A következő meglepetés az volt, hogy a szovjet