A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-25 / 17. szám
RAGASZKODÁS I • . Rolf Pester Mivel lenne a legcélszerűbb kezdeni? A kabáttal, a kutyával vagy a kolbásszal? Legjobb lesz talán a kolbásszal. Ebben az esetben negyed kiló füstölt kolbászról van szó. Vacsorára vásároltam és a felöltőm jobb zsebébe süllyesztettem. Ezzel a kabátnál volnánk, az új, világosszürke, mutatós nyári felöltőmnél. Másodszor volt rajtam, ezért, érthetően, nem kis büszkeséggel viseltem. Ennyit tehát a kabátról. Maradt még a kutya. Ez egy elég nagy és elég veszélyesnek látszó, meghatározatlan fajtájú kutya volt; számomra teljesen idegennek és már külseje alapján is ellenszenvesnek tűnt. De úgy látszott, nála éppen fordítva áll a dolog. Mindenesetre már jó ideje egészen meglepő kitartással futott mellettem. Újból elmúlt egy kis idő, mire végre megértettem, hogy ragaszkodása inkább a kabátzsebemben levő kolbásznak szólt mint nekem. Megpróbáltam hát valahogy lerázni, de nem sikerült. A kutya maradt. „Átkozott dög" — mondtam végre dühösen, belenyúltam a zsebembe és fogcsikorgatva odadobtam a vacsorámat. A köszönet minden jele nélkül rávetette magát. „Csak zabálj és dögölj meg tőle” — mondtam teljes haraggal, és hosszú léptekkel elindultam. De a következő utcasarkon a kutya újból hozzám szegődött. „Vigyen el az ördög — mondtam felháborodva, mit akarsz még? Tűnj el, már nincs nálam semmi!" Vagy mert nem hitt a szavaimnak, vagy mert a zsebemet még mindig kolbászszag környékezte — mindenesetre elszántan mellettem maradt és feszült figyelemmel nézett rám. Egyelőre feladtam a reményt, hogy megszabadulok tőle, és bementem egy vendéglőbe, hogy egy csésze kávé mellett eldöntsem, milyen módon tudnék tolakodó kísérőmtől megszabadulni. Felakasztottam a felöltőmet a fogasra és leültem. — Kérek egy csésze kávét — mondtam a mellettem elsiető pincérnek. — Sajnálom, uram — válaszolt egy pillantást vetve a kutyára, amely ott ült a fogas mellett és feszülten figyelte kabátomat. — Kutyának a mi vendéglőnkbe belépni tilos I" — A kutya nem az enyém — mondtam. — Hát akkor kié? — kérdezte. — Nem tudom. Mindenesetre nem az enyém. — De én láttam, hogy ön vele jött be az előbb — ellenkezett hajthatatlanul. — ö velem — igazítottam ki. A pincér haragosan összehúzta a szemöldökét és határozottan kijelentette: — Mindenesetre, a kutyának azonnal el kell hagynia a helyiséget! — Nincs ellene kifogásom — mondtam. — Legjobb lesz, ha maga mondja meg ezt neki. Haragosan rámnézett. — Nincs kedvem önnel vitatkozni. Nem szolgálhatom ki előbb, csak ha a kutya távozott a helyiségből! Három további étteremmel próbálkoztam még, de mindannyiszor a friss levegőre kényszerítettek az átkozott kutya miatt. Végre mentő ötletem támadt. Felkerestem két egymáshoz közeire eső vendéglőt. Az elsőben — egy nagy étteremben, ahol a pincéreknek nem volt idejük minden vendéget szemügyre venni — fölakasztottam a felöltőmet a legközelebbi fogasra és sietve eltűntem. Amint visszapillantottam, meggyőződhettem arról, hogy helyesen okoskodtam. A kutya ott maradt ülve a kabátom mellett. örülve a jól sikerült cselnek léptem be a szomszédos vendéglőbe, kávét rendeltem, nagy lelki nyugalommal kiittam, mialatt arról töprengtem, mi minden történhetett közben a túlsó oldalon. A kutyát előbb vagy utóbb majd csak eltávolítják az étteremből. így megszabadulok tőle és nyugodtan tovább mehetek. Fél órával később fizettem, s reménnyel teli igyekeztem a másik vendéglő felé. Óvatosan nyitottam be — s megálltam, mintha gyökeret vert volna a lábam. A kutya eltűnt. A kabátom is. HAJÓS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA A KÜLÖNBSÉG — No és most? Igazán sajnálom szegény férjedet, mennyit szenved a tengeri betegségtől... — De drágám, hiszen ma nincs látogatási nap! — Csak ezt az egyet fogtad': Tegnap este hazafelé menet, észrevettem, hogy a Trabant gyújtása kihagy. Na, gondoltam, ez is jókor jön. De mire hazaértem, teljesen kiment a fejemből. Este sokáig olvastam, s az olvasás közben teljesen megfeledkeztem arról, hogy vacakol a gyújtás. Csak reggel, bevásárláskor jutott újra az eszembe. Mindjárt hozzá is láttam, hogy rendbe szedjem. Alig félórás szöszmötölés után sikerült is megjavítanom a hibát, ami nem kis büszkeséggel töltött el. Nem dohogott, nem prüszkölt a masina, örültem a sikeres munkának, s annak, hogy a márciusi nap gyönyörűen ragyog a város felett, összecsomagoltam a szerszámokat, s mindent a helyére tettem. Ekkor egy óriási teherautó fordult be a két toronyház közötti keskeny úton. Az út mindkét oldalán személykocsik álltak. A teherautó vezetője kinyitotta a kabin ajtaját, és megnézte, elfér-e az autók között. Elég szűk volt a hely. De láttam, hogy elfér. Intettem neki, s lassan átkalauzoltam a veszélyes szakaszon. Mikor átjutott, megállt. — Köszönöm — mondta. S még azt is, hogy: — Jó lesz, ha odébb költöznek, mert egész nap erre járunk — s a Trabant felé bólintott. — Jó — mondtam neki — elköltözünk. Erre elhajtott. Egy perc múlva hasonló óriási teherkocsi jött. A pilóta, mert ez már pilóta volt a javából, szintén kinyitotta a kabin ajtaját, megnézte, hogy elfér-e, aztán káromkodni kezdett. Szépen, tisztán káromkodott, mintha írott szöveget olvasott volna. Gondoltam, őt is átsegítem, akár az előbbit a szűk szakaszon. Át is ment, s meg is állt, mint az előbbi. — Idióták — mondta — micsoda Idióták maguk. — En és még kicsoda? — kérdeztem tőle. — Maguk mindl — kiabált dühösen. — Hogy lehet ilyen hülye módon parkírozni? És ha elviszem a fél kocsiját? I A válaszomat nem várta meg. Becsapta a kabin ajtaját és elhajtott. Ahogy néztem az eldübörgő teherkocsit, az jutott az eszembe, hogy micsoda különbségek vannak az emberek között. Micsoda különbségek . ..- gs -18
