A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-25 / 17. szám
í I GÁL SÁNDOR A cukrászda diókokkal-tömött, zajgó belseje fogad be egy kávéivásnyi időre melegedni. Innen az utam már az Ipoly völgyén visz felfelé, neki Gömörnek. De elébb még van néhány megálló. Most leghamarabb Ibos Karcsit keresem fel, s utána, ha sikerül, Huszár Imrét, majd később Léka Lajit . . . Egyelőre azonban itt ülök Ipolyságon a cukrászdában, elgémberedett tagjaimat melengetve, s megpróbálom magam elé idézni Ibos Karcsit, akit az osztályban röviden csak Postának hívtunk. A ragadvány-név Brúder találmánya, ha nem csal az emlékezetem. Vagy Fóthyé lenne? Nem vagyak benne biztos. De hogy jó és találó, azt az bizonyítja a legjobban, hogy még ma is él. Arról már korábban szóltam, hogy abban az időben, mikor diákok voltunk, nálunk az iskolában igen gazdag és sokrétű volt a kulturális tevékenység. Említettem a népi tánccsoportunkat, amely országos hírnévnek örvendett. Nos, hogy ez így volt, abban többek között a Postáé is az érdem. Ugyanis Ibos Karcsi volt az együttes szólótáncosa. Verbunkot, pásztortáncot, lakodalmast idéz az emlékezet. S később, már főiskolás korában Kassán az Új Nemzedékben is táncolt még ... Az Ipoly tengerré nőtt vizével fogad. Ipolyság alatt az ártéri rétek, szántók az ár hullámai alatt várják az idők jobbra fordulását. Az út menti földeken a cukorrépakupacok: szigetek az áradatban. Az idei ősz semminek sem kegyelmezett. A hetek óta zuhogó eső megduzzasztotta a folyókat, s a szántóföldek se bírják elnyelni a fölös vízmennyiséget — a barázdákban áll a víz. Sárosak az utak. Ipolynyék előtt se különb az út; sőt, a faluba lefutó lejtőn két cukorrépával rakott teherkocsit látok az árokban. Jókor érkeztem ide, gondolom magamban, nekem sem hiányzik más, mintsem hogy valahol az árokba boruljak. A legfőbb gondom azonban az, hogy ebben a nagy faluban megtaláljam Karcsit. Dr. Ibos Károly körzeti állatorvost. Vagy két évvel ezelőtt jártam már náluk, de tudom, hogy azóta új lakásba költöztek. A falu közepén egy bácsi gyorsan eligazít. — Ott, abban a sárga házban laknak a doktor úrék, de az előbb úgy láttam, hogy felfelé megy az irodába. Persze mire felkapaszkodók a dombra, ahol a szövetkezet irodája áll, már nincs ott. — A postára indult — közlik uticélját. De ahogy indulnék utána, egyszerre csak előttem terem. Az autó hátsó TIZENÖT ÉVE INDULTAK ülése tömve orvosságos dobozokkal, üvegekkel. Olyan, mint egy mozgó gyógyszertár. Karcsi, mint mindig, most is áradóan jókedvű. Nem dicsekvő, hanem bizakodó. S ahogy látom, régi, diákköri mozgékonyságából se veszített sokat. Temperamentuma, rugalmassága az egykori szólótáncost idézi és őrzi. Most is mindjárt különprogramot szerkeszt. — Felvisszük az orvosságokat a telepre, megebédelünk, aztán Lajossal kimegyünk a Zsobrákba. Arra még úgysem voltál. Tényleg nem voltam arra. S egyelőre fogalmam sincs arról, hogy mi is lehet az a Zsobrák. Valami koldustanya? Na, majd meglátjuk. Újra a nyálkás, nyaktörést-ígérő úton autókázunk. Az árokból az egyik teherkocsit már kivontatták. De rakteréről a cukorrépát az árokba fordítot; ták. — Reggel csúszott bele — mondja Karcsi, mikor elhaladunk a teherkocsi mellett. A telepen szolidan berendezett helyiségben van a házi gyógyszertár. — Minden gazdaságban berendeztem egy ilyen helyiséget. így bármikor megyek, a legfontosabb orvosságok mindig kéznél vannak. Soha sem kell kapkodni, hogy valami nincs. — Nem hiányzik Gömör? Nagybalog? — Szeretem Ipolynyéket — válaszol. — Jól érzem itt magamat. Nagybalog a gyerekkorom, ezért azt semmivel nem lehet pótolni. Tudod, mi kilencen vagyunk testvérek, hat fiú, és három lány. Ez is Balogot jelenti. — Ezt nem is tudtam. — Tényleg? — Tényleg. S te hányadik vagy? Karcsi jókedvűen nevet. — Az utolsó. A kilencedik. A legidősebb Erzsébet, aztán jön András, : István, Irén, Géza, Zoltán, Szerén és Jenő. S a végére maradok én. — Mennyi a korkülönbség közted és Erzsébet nővéred között? — Várj — mondja — mindjárt kiszámolom. És sorolja az éveket. — Huszonkét év a köztünk lévő különbség. S tudod mi még az érdekes? — Hallgatlak. — Erzsébet lánya Márti, aki ugye az unokahúgom, idősebb nálam egy évvel. Ilyet sem találsz mindennap, igaz? Hát nem. Ezt el kell ismernem. Sőt azt is, hogy ezelőtt még csak nem is hallottam ilyesmiről, bár ez nem zárja ki, hogy azért előfordulhat. — Mikor iskolába kezdtem járni, már csak négyen voltunk odahaza. A lányok férjhez mentek, a fiúk megnősültek. Tudod hogy megy ez már, — A legkisebb fiú voltál a családban. Jelentett ez a számodra valami kiváltságot, előjogot? — Nem hiszem. Vagy legalábbis nem éreztem soha. Persze ettől még lehetett. Apóm mondogatta mindig, hogy van kilenc hold földem, kilenc állatom, és kilenc gyermekem. Otthon dolgozni kellett. A földeken s az állatok körül egyaránt. — Mi hozott Komáromba? — Valahogy mindig úgy volt, hogy állatorvos leszek. Ez, persze, sok mindenen múlott. Azon is, hogy Komáromba kerültem, s azon is, hogy onnan Kassára. Karcsi 1968-ban nősült meg. Felesége Aliz, iglói születésű; Kassán végezte el a közgazdasági főiskolát. Két kislányuk született: Júlia és Aliz. Karcsi felesége Nagykürtösön dolgozik, mindennap bejár Ipolynyékről. — Nagyon fárasztó a mindennapi utazás — mondja. — Nem volna egyszerűbb, ha beköltöznétek Nagykürtösre? — Egyszerűbb lenne — mondja Karcsi — de ha mór innen elmegyünk, akkor nem Nagykürtösre, hanem egyenest Rimaszombatba. Oda közel van Nagybalog. Egy régi hajlok a Zsobrák-dombon XVII. Aliz szalonnát, kenyeret, vöröshagymát rak a táskába. — Nagyon soká ne maradjatok — mondja. — Vacsorára megjövünk. Az autó felázott dűlöuton kapaszkodik velünk felfelé a falu mögötti dombra. Mikor felérünk, Karcsi leállítja a motort. — Az ott a Zsobrák — mutat a hegy félkaréjára, amelyen göcsörtös venyigéjű szőlősorok, lombjukat vesztett gyümölcsösök és borpincék váltják egymást. A sár, a ködfinom, szitáló eső ellenére is szép itt az ősz. Lábam alatt a lehullott diófalomb, a szürkévé szelídült füvek, s az aszalttá érett szilvák a fákon ... Felettük lassú mozdulatokkal szárnyaló varjak és csókák seregei. Lajos, Karcsi barátja megy elöl a keskeny, kitaposott ösvényen. A nyitott ajtójú pincék előtt musttal, borral dolgozó falusiak. Hordók feketédnek az esőben, s az ereszeknek támasztott dióverők mintha az eget fenyegetnék. Egy-egy pincébe be be-szólít a gazda. — Tessék már bejönni, doTrtor úr... Az újonnan épült borpincék között egy igen régi hajiokot is tolálok. Földbe-vert cölöpökből épült, amelyeket kívül-belül sárral tapasztottak be. Tetejét szalmasüveg fedi. Talán a Zsobrák-domb legősibb építészeti emléke előtt állok. S ez a félrecsapott fedelű kunyhó meddig áll még itt? Gyorsan lefényképezem, hogy legalább a filmszalag megőrizze. A düledező viskó után fényűzően berendezett borpince előtt állunk meg. Ez jelenti a mát. De akármennyire is pazar és kényelmes ez, valahogy az előbbi látványát többre becsülöm ... Ahogy a Zsobrákra rátelepszik a sötétség, a szitáló eső áradást hozó zuhataggá szabadul. Ideje haza indulni, ha a kukoricatábla szélén hagyott autóval le akarunk jutni a faluba. Még egy-két pohár bor, hogy ne csuszkoráljon a lábunk alatt az út, s indulunk. — Én azt mondom, hogy az életben az a legfontosabb — hallom Karcsi hangját — hogy az ember megteremtse a lehetőséget ahhoz, hogy valamivé lehessen. A többi már egyszerűbb és könnyebb. A keskeny úton lassan haladunk előre. A sötétség, ha az lehetséges, egyre növekszik. Sötét a hegyhát, sötétben áll a Zsobrák. Csak Karcsi kezében vet némi világosságot a viharlámpa sárga lángja. Mintha a mesék legkisebb fiúja ballagna előttem. Dr. Ibos Károly a lányaival Az Ipoly tengerré nőtt vizével fogad
