A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-10 / 2. szám
A feleségem kocogni kezdett. Azt hittem, mór alszik, de kacagott, úgy kacagott, hogy megrebbent mellettem a válla. Csendesen reászóltam. — Sok lesz a boldogság, hagyják holnapra is. De akkor megéreztem, hogy arcomon, a homloka alatt forróság fut végig, s kicsi erecskékben a nyakamra szalad. S amikor az ujjaim elől eldugta az arcát, már biztosan tudtam, hogy sir. Alig tudtam mozdulni először. Aztán mintha parázzsal érintenének, úgy fordultam, s meggyújtottam a villanyt. Megfogtam a vállát. — Miért sírsz? Fejét befúrta a két párna közé, és nem válaszolt. Csak zokogása szakadt fel a hangomra. Nem szóltam többet, amikor intett a karjával, felnyúltam a falhoz, eloltottam a meggyújtott világot. Két karom elnyújtottam magam mellett, s feküdtem csendesen. Zokogott, olyan fájdalmasan, ahogy már régen nem hallottam. Az árnyékokat néztem, hogy halnak, születnek, és kergetik egymást fent a vakolaton. Miért sírsz? Minek kérdeztem? Lám, ő sem válaszolt. Hát mondja el szavakkal? üljön föl, beszéljen? Rótettem kezemet az arcára, forró volt, mintha égne. — Ne sírj! Hagyd el... ne sírj! Mintha bocsánatot kérne, úgy válaszolt vissza: Megcsuklott a hangja. Aztán karját a mellemre fektette, s lassan megcsendesült. Csak a lélegzésén hallottam, hogy nem szállt el belőle, csak megbújt a sírása. Csendesen szólalt meg, szinte csak suttogta: — Nézd meg a kicsiket, hátha kitakaróztak . . . Felkeltem, s a kályha homályánál sorra néztem őket. Hogy nőnek! A legnagyobbik lába már kibúvik a takarója alól. Hogyha újra eljössz, lebegtesd magadat, s én is hozzád szállók. Berzenkedj, s azt fogom mondani, ó, de messze szárnyalsz. KEREPLft Cuppogott a hó a talpuk alatt. — Stefi szép lány — mondta Szilágyi. — De még milyen szép! Tündöklő, igézetes. Lomhán járt, mint akinek idegen közeg a föld, mint a jégmadárnak a jégmező. Aki messziről látta, önkéntelenül arra gondolt, hogy talán tud repülni, csak nem akar. — Szépnek szép — ismételte tűnődve. — De hiányzik belőle valami. Hajmásinak földbe gyökerezett a iába. Kemény szó Szilágyitól, aki egy éve és hét hónapja bevallotta neki, hogy szereti Stefit, de azóta is, elszánt, szűkszavú makacssággal csak annyit volt hajlandó mondani, hogy szereti. És semmi többet. Semmi közelebbit. Mintha nem volna se miért, se ám, se de. És most egyszerre, mint egy felszökkenő gejzír, ez a vallomás! Utánairamodott. — Mit mondtál? Hogy hiányzik belőle valami? — Nem vetted észre? — De észrevettem — mondta Hajmás!. — És elgondolkoztam. Csak hát én nem ismerem olyan jól, mint te. Hát mi hiányzik belőle? — Elárulom neked — mondta Szilágyi. — A lélek melege. És megállt. Szilágyinak időnkint meg kellett állnia. Az volt a szokása, hogy könyvekkel megtömött aktatáskáját ide-oda lóbálja, s az gyakorta beakadt a térde közé. Aztán tovább taposták a havat, gondokba merülve. Később — már a Rákóczi úton — Hajmási arra kérte Szilágyit, hogy legyenek tárgyilagosak. Stefi megérdemli. Gondoljunk, mondotta, arányos termetére, ovális arcocskájára, mély tüzű, meleg tekintetére. ö mint kívülálló, nem akarja Szilágyit befolyásolni. De ami tény, az tény. És a tényeket nem lehet letagadni. — Miféle tényre gondolsz? — kérdezte Szilágyi. — Arra, hogy Stefi szép? — Pontosan erre gondoltam. Csak nem találtam meg ezt a találó kifejezést. ö, sajnos, mindig nehézkes volt a fogalmazásban. Érez valamit, s amit érez, az helyes, de a kellő szót sehogy se tudja megtalálni. Nem így Szilágyi! Ami a szívén, az a nyelvén. Minden megállapítása telitalálat. Mint ez, például: „Stefi szép!" Szilágyit felvillanyozta az elismerés. Büszkeségében megszaporázta a lépést, de megint belebonyolódott az aktatáskájába. — Én attól félek — kezdte, hangját lehalkítva, Szilágyi —, hogy Stefi szépsége, ez a nyilvánvaló és tagadhatatlan szépség üres álarc csupán. Néha ránézek, és elfog a kétség. Mi van mögötte? És van-e egyáltalán mögötte valami? Légy szíves, mondd meg őszintén a véleményedet. — Nem fogsz meggyűlölni? Nem fogsz megsértődni? Szilágyi megígérte, hogy nem. — Hát akkor megmondom. Egyenesen a szemedbe mondom. Stefiben nincs meg a lélek melege ... És most tégy velem, amit akarsz. Szilágyi egyelőre nem tehetett semmit, mert az aktatáskájával volt elfoglalva. Csak nagyvártatva. már a Rókus-kórház sarkán, ismerte el, leplezetlen fájdalommal a hangjában, hogy Hajmási megállapítása igaz. — Persze — tette hozzá, hogy enyhítse az ítélet ridegségét —, ehhez még hozzá kell tenni valamit. — Mit? — kérdezte Hajmási kíváncsian. — Hogy szép. Hogy tündöklő. Bár lehet, hogy elfogult vagyok. Felelj nyíltan, kedves barátom. — Nem vagy elfogult — ismerte el Hajmási. — Nyúlánk termet, finom vonások, festői színek... De valami — ne vedd zokon a megjegyzésemet —, valami kevés, valami apróság mégiscsak hiányzik belőle. — A lélek melege — sóhajtott Szilágyi. — Ne kerülgessük. Köszönöm neked az őszinte szót. — Ez így egy kissé kegyetlenül hangzik — vigasztalta kesergő barátját Hajmási. — Stefinek szembetűnő érdemei is vannak. — Hogy szép? — kérdezte Szilágyi. — Hogy szép — bólintott Hajmási. Eleredt a hó. Szilágyi a hóna alá fogta aktatáskáját, Hajmási fölhajtotta télikabátja prémgallérját. Még hosszúnak ígérkezett a beszélgetés. PRANDL SÁNDOR felvétele 15 hét ZIRIG ÁRPÁD versei: MINDEN NAPNAK ... potyog égről le a nap csordogál az alkonyat hitem oltom vadrózsába égig reszket minden ága csillag terem tüskés ágán megtisztuló éjfél táján minden napnak így lesz vége szemed kúszik fel az égre ÓRÁKBÓL KIÜRÜLT AZ IDŐ nincs tovább az órákból kiürült az idő csak az agyadban agyadban zakatolnak az évek saját töltéseden kívül tegnapi tegnapelötti falak bezárták a reményed most csend van megállt az éjszaka anyám ha elaltatsz a tied lehetek jó humuszé földön boritnak majd korhadó levelek vagy múljék el tőlem e bikavéres pohár nőjön új szárnya a napnak mond hogy apám törött kaszái pengve újra aratnak á mond ó mond anvám hisz tiszta a szemed kékje nem vagyok gyűlölt... nem vagyok magam gyűlölt vendége most csend van állok szemben velem a szemetek szétfújta a szél mit épített kezem tornyaim méla bú lakja szétvetem lábam nincs sziget alatta
