A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-18 / 16. szám
6 Arra ébredtem, hogy a ház végénél vagyok, a szérűnél, s Szemjonov a hónom alá nyúlva támogat: — Szerencsétlen! Egészen lenyúzta a képét... — mondta megvetően. Lenyomta a fejemet, ledugta ujját a torkomba, s amikor megkönynyebbültem, megtörölte a kezét a csizmaszárba, majd oktató hangon azt mondta: — Igyon szódavizet. De csak egy pohárral, mert még összevizeli magát... Késő este ébredtem fel a fülled levegőjű pajtában, egy nyaláb szénán. Az ajtó egyik szárnya nyitva volt, a csöndes, szelíd hold közvetlenül a szemem előtt lebegett a kert fölött, körülötte pedig csillagok sziporkáztak szétszórva a sötétkék égbolton. A közelemben három-négy kutya játszadozott, nyüszített, vinnyogott, s szinte az arcomon éreztem, hogy a farkukkal legyezgetnek. Egyébként egyáltalán nem törődtek velem. Förtelmes ízt éreztem a számban, fejem majd széthasadt a fájdalomtól, a kezem, nyakam, arcom, testem még az ing és a nadrág alatt is kegyetlenül viszketett és parázslott: összecsíptek a bolhák. Valahonnan messziről magányos csalogány éneke hallatszott, s csakhamar tisztán kivettem az is, hogy a ház mellett Vityka gitározik, lábak dobognak, vidám hangok keverednek a kacagással. Vityka — őszintén szólva — nem játszott éppen tökéletesen. Művészetéből többnyire csak arra futotta, hogy eléggé középszerű s fölöttébb egyhangú kíséretet szolgáltatott, azzal mentegetőzve ugyanakkor, hogy ez a gitár hat húros, ő pedig a hazai hét húroshoz szokott. Éneke sem volt az a nagyon kiváló, nem volt hozzá különösebb tehetsége, de szerettem, s nyilván ezért tetszett az éneke is. Most nem énekelt, hanem valami keringőszerű dallamot pengetett, mert táncoltak a ház mellett. Bizonyára Zosia is táncolt; miért is ne tette volna? Kétségtelenül vígan voltak a barátaim; s nyilván Zosia sem maradt el mögöttük. Eh, annyi baj legyen ... Nem siratlak, nem idézlek, múltam, igyekeztem elhitetni magammal, — Szirmok füstjét ontó almaág ... Csöndben heverészve hallgattam a kacagást, a lábdobogást és a hangokat, s nemcsak a lelkem szenvedett: az ádáz bolhák fáradhatatlanul munkálkodtak, csípésük helye csak úgy égett. Egy kis idő múltán bizonytalan léptekkel Karev sántikált be a pajtába. Zseblámpával világított maga előtt, s amikor meglátott, szokatlan, félig részeg hangon megkérdezte: — Maga nem alszik? ... menjünk ki a levegőre, itt hemzsegnek a bolhák. Magát nem csípik? Merő csípés volt a testem, de sértődöttségem és ellenkezésem még nem szállt el egészen. — Nem! — mondtam konokul, mert fejembe irgalmatlanul belehasított a fájdalom. — Nem megyek sehova. A különben szűkszavú Karevnek most az italtól megeredt a nyelve, s miközben fölvette a szénáról és kirázta köpenyét, be nem állt a szája: — Milyen stramm ember a mi zászlóajparancsnokunk! Egyszerű ember, mégis valóságos sas! Nagy dolog óm ez, az erő varázsai Észrevette? Mindenki úgy néz rá, olyan csodálattal, mintha beleszeretett volna! — Ne mondjál — Becsületszavamra, az öregek is, a fiatalok isi Sztyopával kétszer is összecsókolózott. .. Fiatal és erős — kiáltott fel Karev elragadtatva —, ez igenl Csak a kisüstitből megivot vagy fél litert, és úgy áll, mint a cövekl... Én meg alig állok a lábamon. Tudja, nagyon igaza van ám a parancsnoknak: az erős, határozott legények tetszenek a nőknekl Akik annyira magabiztosak, hogy az már szinte a pimaszsággal határos, akik egyenesen célra törnek! ... De maga meg én .. . Mi túlságosan értelmiségiek vagyunk ahhoz, hogy sikert arassunk ... Sokra megyünk az intelligenciánkkal — sóhajtott föl nekikeseredve —, hogy ott egye meg a fenel.. . Mert tudja, a nőkkel szemben harcos, támadó taktikára van szükség — vágott egy nagyot öklével a le^ vegőbe —, meg rámenősségre, pimaszságra! ... Persze megmagyarázhattam volna neki, hogy apám munkáscsalád munkásgyereke, anyám szövőnő, mégpedig szegényparaszti családból, s hogy magam is az iskolapadból kerültem a háborúba, még egyáltalán nem volt időm értelmiségivé válni, meg hogy nyilvánvalóan máshol van a hiba, de nem volt kedvem beszélni. Csak annyit mondtam, lassan, nehezen rakva egymás mellé a szavakat: — Nekem nem is célom, hogy tessek valakinek. Legkevésbé a nőknek. Engem ez egyáltalán nem érdekel... Hajnalban ébredtem föl, egy kissé kótyagos fejjel, keseregve is, meg szégyenkezve is a tegnapi esetért, az ittasságomért és a gyerekesen ostoba viselkedésemért. Rosszkedvűen tápászkodtam fői, s amikor a gépkocsi mellett megmosdottam, belenéztem a tükörbe. Egészen elszontyolodtam, amint megláttam a tűzpiros horzsolásokat az orromon meg az arcomon. De nem volt időm, hogy búslakodásnak adjam a fejemet, vagy hogy sokáig furdaljon a lelkiismeret: nem is reggeliztem, hanem rögtön munkához láttam. Mire Vityka fölkelt, én már elkészültem az álcázási, lég- és vegyvédelmi intézkedésekről szóló jelentésekkel, aláírattam vele őket, s a motorkerékpárossal elküldtem a dandártörzshöz. Vityka, Karev meg én hármasban reggeliztünk a gépkocsi mellett. Nem hozták szóba a tegnap történteket, úgy tettek, mintha észre sem vennék a horzsolásaimat, hanem megvitatták az alegységek alaki és harcászati kiképzési tervét, és megkérdeztek engem is, mi a véleményem. Miután eltávoztak, én nem minden fáradság nélkül megszerkesztettem még egy sürgős jelentést, s aztán nekifogtam a halotti levelek kiállításának. Kétszázhárom teljesen egyforma űrlapot kelet kitöltenem. Mindegyikbe be kellett írnom az elhunyt egyik hozzátartozójának nevét, címét, valamint az elesett harcos rendfokozatát, családi, utó- és anyai nevét, születési évét és helyét, az elhalálozás időpontját és az elhantolás helyét. A gyönyörű kalligrafikus írással kitöltött minta, amelyet a törzstől küldtek, ott feküdt előttem, rendelkezésemre álltak a szükséges adatok, s amikor munkához láttam, valahogy átfutott az agyamon, hogy hiszen ez csak egyszerű mechanikus munka, sokkal könnyebb, mint a számomra ismeretlen jelentések és kimutatások összeállítása. Aztán kiderült, hogy tévedtem, Halottaink közül sokat személyesen ismertem, néhányon közvetlen bajtársaim, ketten pedig barátaim voltak. És amikor írni kezdtem, teljesen belefeledkeztem az emlékezésbe: mintegy újra megtettem azt a nyolcszáz kilométeres utat, amelyet a zászlóalj maga mögött hagyott az előnyomulás egy hónapja alatt, újra átéltem harcainkat, láttam és elszenvedtem tucatnyi halált. És szemem láttára újra elnyelte a gyorsvizű, hideg Nyeman a mindig jókedvű, életvidám bakui gyerek, Abbazov főhadnagy rohamcsoportjának géppisztolyosait, hogy két órával később, már a hídfőben, magát a főhadnagyot is eltiporja egy német nehéz harckocsi. Ismét hallottam, ahogy összekötőm, Kolja Bragin, ez a derék falusi legény, béna édesanyjának egyetlen eltartója, leszakított lábbal vérzik az aknamezőn, és kétségbeesetten kiáltozik. Ismét láttam Mogiljov külvárosában Lomakin hadnagyot, a zászlóalj párttitkárát — ezt a már javakorabeli, bölcs embert, aki a civil életben gépészmérnök volt —, amint a nyílt terepen a harcosok élén rohamra vezeti egységét, s erőlködik, hogy leküzdje a korával járó nehezebb légzést, aztán meg egy géppuskasorozattól eltalálva elvágódik rohantában. És a rettenetes, embertelen fájdalomtól ajkát átharapva, ismét ott görnyedt előttem, lángszórótól megpörkölve kedvencem, legjobb harcosom, Misa Szajenko, a vlagyivosztoki rakodómunkás. És aknaszilánktól feltépett hassal ott feküdt a lövészárok alján Szavinov ütegparancsnok, halkan nyögdécselt, és egyre gyengülő, alig halható hangon szólítgatta anyját: — Anyám ... Anyám ... Anyukám ... — Az öreg — korát tekintve nagyapám lehetett volna — szmolenszki matematikatanár volt, rendkívül melegszívű ember... És újra... Megint... Ismét... Ők is meg a többi elesett közül is sokan nem idegenek, hanem jól ismert és számomra kedves emberek voltak. Ahogy az értesítéseket kitöltöttem, belebelenéztem a személyi állomány nyilvántartó könyvébe, belelapoztam az épségben maradt katonakönyvekbe, tiszti igazolványokba, egyikről-másikról megtudtam valami újat, néha egészen meglepő ismeretlen adatot, fölidéztem őket emlékezetemben, és ők megjelentek előttem szinte tapinthatóan, mintha élnének, hallottam a hangjukat és a nevetésüket, amint még néhány napja is, és újra átéltem pusztulásukat. Halálukról egyelőre csak a zászlóalj tudott. De csaknem valamennyiüknek éltek hozzátartozóik: apák, anyák, feleségek, gyerekek és más rokonok, kétségtelenül barátaik is. Valahol a városokban és a falvakban gondoltak rájuk, aggódtak értük, várták őket, s örvendtek minden ki hírnek, amely tőlük érkezett. De a tábori posta már holnap elviszi az ország minden szegletébe ezeket a halotti értesítőket, elviszi a családok százaiba a gyászt és a zokogást, az árvaságot, az elhagyatottságot és a nélkülözést. Szörnyű volt elgondolni, mennyi reményt és várakozást tépnek szét egy szempillantás alatt ezek a szürke papírlapok, amelyekben egyforma típusszöveg áll: „... a szocialista hazáért vívott harcban, a katonai eskühöz híven, bátorságot és hősiességet tanúsítva .. . elesett." Szörnyű volt elképzelni is — de mit tehettem? . .. Amint a halotti értesítők kitöltéséhez láttam, kezdettől fogva nem tetszett a mintának küldött szabványlapon olvasható kincstári ízű, hivatalos címzés: ....... polgártársnőnek". A harmadik vagy negyedik értesítés Kosztroma területre szólt, jó barátom, Szerjozsa Zascsipiri édesanyjának, Jevdokija Vasziljevnának, a kedves és csupaszív falusi felcsernőnek. Személyesen ismertem: két ízben járt bent az iskolán, és elkényeztetett bennünket háborús időkben ritka finom falatokkal, mézes házi süte? ményekkel, s egyre hívott, hogy a háború után okvetlenül látogassam meg a Volga partján. Éreztem, hogy nem tudom, és nem is szabad „polgártársnőnek" szólítani. Tisztelt? ... Elvtárs? ... Kedves? . .. Tanácstalanul ültem, töprengtem, valahogy eszembe jutott Jeszenyin, és némi habozás után leírtam: „Drága Jevdokija VasziljevnaI" Nem volt kivel megtanácskoznom a dolgot, az idő pedig telt, és a saját felelősségemre kezdtem ráírogatni kivétel nélkül mindegyik értesítőre a „kedves" megszólítást. Az „Elhantolás helye" rovatba mindenütt beleírtam: „a harcmezőn" és ez a szó egyre csak nyugtalanított. Emlékeztem rá, hogy édesanyámat hiába próbáltuk jobb belátásra bírni az első háborús tavaszon, amikor az utakat térdig érő sár boríttotta, gyalogszerrel nekivágott, hogy kétszáz kilométerrel odébb megkeresse Aljosa bátyám sírját, aki valahol Vjazma alatt esett el. (Folytatjuk) 14 A lengyel lány VLAGYIMIR BOGOMOLOV I
