A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-10 / 2. szám
Senki sem tud úgy repülni a boldogság szárnyán, mint oz én feleségem. Ha szálltában betévedt hozzánk az aranymadárka, az ő lelke is legkisebb hívásra meglebbent és suhant. Úgy csapongóit olyankor, hogy a szívem beléfájdult. Egyszer hosszú és nehéz idő után eljött hozzánk a boldogság. Képet változtatott megint. Úgy jött, hogy ne ismerjünk rá, csak az utolsó pillanatban. Szárnya suhintásáról sejtettük csupán, hogy közeledik immár. Hetek óta kerülte szemünket az ólom. Nem tudtunk aludni, jóformán egész éjszaka. Hiába szállt pillánkra lefekvéskor, pár óra múlva messze menekült. Nem volt nyugalma a mi ágyunkban. Olyan lapos volt a szalmazsákunk, hogy valósággal a deszkákon feküdtünk már. Az ágyat én készítettem öt-hat esztendővel ezelőtt, s a keresztdeszkái, amelyek annak idején szépek, szélesek s amennyire tellett tőlük, rugalmasak is voltak, elfogytak már rég. Hosszú, hideg telek idején a tűzre vándoroltak. Karóval, hasított deszkaszállal pótoltam a helyüket. Ki tudja, hányszor, mert egyedül nekik adatott meg a boldogság, hogy változhassanak. Viruló akácból nyesett karó, abból ágyalj, végül forgács és láng lett belőlük is. Nekünk csak az arcunk sápadt, s a hajunk változott. Belopakodott idő előtt egyegy ősz szálacska, bújva s szégyenkezve, mint a korai dér. Első időben, ha megébredtünk éjjel, egymásra kacagtunk. Leginkább én lebbentettem szét hangomat a sötétben. — Ébren vagy? Már kacagott. Felült az ágyon, két kezét a térdére kulcsolta, úgy kacagott. Amikor felgyújtottam a villanyt, úgy nézett rám, mintha bújócskában egymásra találtunk volna. — Jó reggelt — szokta mondani, s nevetett a szemembe. Én elnéztem a szoba sarkai felé, s bólogattam. Addig bólogattam, míg én is elkacagtam magam. Végig sorra gondoltuk, hogy mivel tömhetnénk meg a szalmazsákunkat. Egyszer fűnél maradtunk, máskor szakadt ruhánál, mindenféle rongynál. Szalmáról nem beszéltünk. Egyszer akartunk venni, de egynapi keresetem kérték cserébe, s nem vitt rá a lelkünk, hogy ennyi pénzt kiadjunk, mert annak a pénznek a helyét semmivel sem tudtam pótolni, s a gyerek szájából nem lehet elvenni egy falatot sem. Hordtam már kukoricaháncsot, szereztem, ahol tudtam, téptem erős levelű füvet, nyalábjával hordtam két hatalmas zsákkal a hátamon haza. De nem volt semmi haszna. Nagyon későn szedtem, törött a levele, szétporzott a szára. Megint csak a deszkákon feküdtünk. Ahogy telt az idő, úgy múllott a mi éjszakai nevetésünk is. Megrontotta egész napunkat a tömetlen szalmazsák. Ki hitte volna, hogy ilyen apróságon mennyi minden múlik, s hogy az élet mennyi változatban követeli a jogait. Nem tudtuk betömni a száját, s nap mint nap éreztük, hogy bosszút áll érte. Feltörődött testtel, fáradtan ébredtünk, s szemeink alá sötét karikát vont az álmatlan éjszaka. December közepe táján járt az idő, amikor beállítottam egy maszek terménykereskedőhöz. Szalmát, szénát s egyéb hasonlókat árult. Csúnya, hajlott hátú, alacsony ember volt. Ritka rút ember, csupa görbeség mindenik darabja. Mindene hajlott volt, akárcsak a háta. Hamar megegyeztünk. Két hosszú délután dolgozom majd nála, s annak fejében megkapom a három kötés szalmát. Sokat dolgoztam már mindenféle munkát, de ilyen derűsen még egy napom sem telt. Kocsikat raktam, udvart takarítottam, hó még nem esett, hát csak sepregettem. Délután, amikor kicsi nyugodtság volt, s nem látta senki, megállottám a legnagyobb szalmakazal előtt. Úgy tornyosodon felettem, hogy ha egész mellé léptem, úgy tetszett, hogy a felhőket súrolja. A következő percben befészkeltem magam a kazal oldalába. Szelíden suppant alattam, s olyan jó helyet engedett magába, hogy időbe került, míg talpra tudtam állni. Szép lassan körüljártam, s jó mérlegelés után kiválasztottam a három legszebb bálát. Nem szégyelltem, hogy éppúgy viselkedtem, akárcsak egy gyermek. Beszélgetni^ kezdtem az én három csomómmal. Sorra odamentem hozzájuk. Elmeséltem rendbe, hol s milyen sors vár rájuk. Azt is elmondtam, hogy legyenek büszkék, s becsüljék meg magukat, mert akkorára nőtt a tisztességük, hogy emberpár álma fogant testté bennük. Olyan álom, ami az esti csillagokról csordul a szemünkre, s hajnalhasadásra Illan. Az aranymadaracska, ki feleségem lelkét olyan könnyűszerrel kapta fel magára, ott suhantotta szárnyait fejem fölött a hűvös levegőben. Aranyport szórhatott a szárnyáról, mert ahogy néztem, ragyogott minden körülöttem. Engem is meghintett bizonyára, mert aki csak az udvarra bejött, mind csak nekem köszönt. így aztán ismeretségre is bőven tehettem szert. Első s utolsó alkalommal történt, egyszer életemben, hogy szándékolt akarattal hasznot is merítettem az ilyesmiből. Mert az utolsó napomra az egyik kocsis ember megígérte, hogy eljön, s hazaviszi a szalmát. Ahogy az utcámba értünk, előreszaladtam, és kitártam a kaput. Az udvarra dobálták a szalmát. Mintha ünnepelni akarna a világ, csendes kis pelyhekben elkezdett havazni. Elbúcsúztam a szekeres embertől, s bementem a szobába. Nem szóltam egy szót sem a feleségemnek, még csak nem is köszöntem. Az egyik székhez léptem, s a karjára akasztottam a kabátomat. Éppen varrt valamit, s az én szótlan jöttémre ölébe engedte a ruhát és a tűjét. Nézett egy darabig, aztán rám köszöntött. — Jó estét kívánok, ha nem haragszik érte. Rá sem néztem. Odamentem a bevetett ágyunkhoz, s elkezdtem kitakarni. Még mindig nem szóltam. Hánytam a párnákat, egyiket a székre, másikat az asztal tetejére. Alig tért magához a nagy ámuldozásból. Odafordult a legkisebb fiához, s rányitotta a szemét. — Hát ezzel az emberrel mi történt? Aztán odalépett hozzám. Hátratette a két kezét, s nézte, hogy dolgozom. Amikor a csupasz szalmazsákot a vállamra vettem, csak akkor kiáltott fel. Úgy röppent a hangja, mintha galamb szállna. — Szalma! — kiáltotta, s összecsapta a két tenyerét. Annyi idő se telt, míg egyet pillantottam, már az ajtónál volt. A gyermek a nyomába szaladt, s hallottam, hogy meg sem állnak az udvar közepéig, ahova a szalmát borítottam. Amikor kimentem, már oldotta az egyikről a kötést. Nem hagyta, hogy egyedül tömjén meg a zsákot. Beszaladt,* felvette a kabátját, s odatérdelt mellém. Csávázta a szalmát, adta a kezembe, s mikor megmondtam, hogy az ára is rendezve van mór. akkor még jobban megáradt, mint a tavaszi csermely. Intett, hogy a sarkaira vigyázzak, üres ne maradjon véletlenül egy sem, fektessem a szalmát hosszában szálára, a két szélét pedig egyenes csóvákkal igazítsam feszesre, tartósra. Aztán felkapta a fiát, s ráült egymás után a két bontatlan kötegre. Ringatódzott rajta, aztán térdére állította a gyermeket, s énekbe csordult. Valami' aprócska gyermekdalocskára énekelte végig, hogy szalmát hoztunk haza, s most a zsákot tömjük, majd bevisszük a szobába, s hogyha bevetettük, úgy fogunk aludni rajta, hogy megirigyelnek érte az angyalok. Fekvés idejére rendben volt az ágyunk. Amíg a vacsorát ettük, az aranymadárka ott hordozta egyre feleségem kedvét két ragyogó szárnyán. S amikor lefeküdtünk, utánunk lebegett. Ott hintáztatta magát a fejünk felett. Úgy lebegtette magát, hogy aki látni tudta, elhitte azt is, hogy fent kering a magasságos égben. Feleségem pedig éppolyannak látta. S lassan én is elkezdtem repülni. Végignyújtózkodtam a puha, erős ágyon. Éreztem, hogy melegít, nem fázik a hátam. Késő este volt már, amikor eloltottam a villanyt. Feleségem fejét a vállamra vontam, ö pedig odasimította a homlokát az arcomhoz. Egy-egy kis kacagás kibuggyant a száján. Aztán szép csendesen az utolsó is elhalt. A kályhában még izzott valami kis parázs. Néha fel is lobbant, s gyönge, kedves hangon duruzsolt is hozzá, mintha erős tűz lenne, örült a játéknak, s a sok kis nevetését felküldte a falra. A mennyezeten táncolt, ott töltötte kedvét. Egyedül voltam már, és hagytam, szólaljon, keljen a gondolatom. Alattam megzizzent a szalma a mozdulatomra. Nem akartam hallani a hangját, s hogy űzzem a fülemből, előhívogattam a feleségem kacagását. Hogy jártam én is a hajlott emberke udvarán. Mintha az egész világot hoznám haza onnan. Hej, aranymadárka, de furcsa jószág vagyl Egy röpke pillanatra még vélem is megláttattad magad. Mintha tényleg suhannál. De furcsa jószág vagy! Mindenüvé így szál Isz? 14 SÁNTA FERENC
