A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-04-18 / 16. szám

GÁL SÁNDOR

Nagykürtös felől jövet, Szalatnya közelében az út előtt kinyílnak a hegyek. A termővé szelícTuit táj fürdik a nap sugaraiban, amelyek régi, szelíd őszi napok emlékeit idézik. Diákkorunkat. Az iskolát, az izgalmakat, s az örömöket.

Ahogy kiérek a hegyek közül, megállók nézelődni. A „savanyúvizéről'' híres Szalatnya itt fekszik előttem a völgyben. A házak kéményei, mint a kispadost pipázó falusi öregek, bodor füstöket eregetnek a ragyogóan tiszta ég felé. Felfelé száll a füst, akár egykoron a bibliai Ábelé. Csend van körülöttem, csend és őszi békesség. A lankákon már kikelt az őszi vetés; olyanok az árpa- és búzatáblák, mintha zöld selymet borítottak volna rájuk. Az októberi hideg esők után olyan ez a látvány, mintha mese volna.

Most már csak Bállá Lacit kell fellelnem ott lent a csendesnek tűnő faluban. Bállá Lacit, akit az iskolában az első naptól kezdve Fehérnek hívtunk, ,ama egyszerű okból kifolyólag, hogy olyan szőkeséggel áldotta meg a természet, amelyre az osztály ébersége, természetes ösztöne azonnal felfigyelt. Laci egyébként a szőkeségen túl szalmavékony termetével is kitűnt; ötven kilót ha nyomott. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor úgy négyöt év múlva Léván véletlenül találkoztam vele. Alig ismertem rá. Térfogata megkétszereződött, s legalább húsz kilóval nyomott többet, mint az érettségi évében. . Milyennek találom most Lacit? A szakmát — tudóm — odahagyta, és más foglalkozást talált magának. Hova, meddig jutott az új pályán?

A kapujukat zárva találom.

— Kit keres? — kérdi egy asszony és közelebb jön.

— Bállá Lacit — mondom.

— Kint vannak cukorrépát szedni — mondja.

— Merre van a répaföld?

— Itt fent a dombon.

A dombon meg is találom Lacit. Feleségével, anyósával, apósával a cukorrépát tisztítják.

— Látod — fogad jókedvűen — ilyen a falusi ember élete. Két nap szabadságot vettünk ki cukorrépát szedni. De már éppen a végénél tartunk. Ha tegnap jöttél volna, akkor akadt volna még neked is egy kis munka.

Nemsokára végeznek a répával. Ballagunk lefelé a dombról. Jobbról a fa

TIZENÖT ÉVE

XVI.

INDULTAK

lu, balról, az Ipoly irányában mór sík a vidék. Közvetlenül a domb lábánál, Horváti és Szalatnya között tör fel a földből a híres szalatnyai savanyúvíz.

— Ott dolgozom, — mondja Laci — ha kedved van, benézhetünk,

Lemegyünk a forrásokhoz.

— Feljött a talajvíz, nem lehet dolgozni — mondja Laci. — Áll az.üzem. De azért megkóstolhatod a savanyúvizet. Annyi még biztosan van.

A magamfajta, . műszaki kérdésekben teljesen járatlan halandó szívét az automata gépsorok, üvegmosók, és palackozók nem nagyon dobogtatják meg. De még a milliónyi, vizespalackból felépülő üveghegyek sem. Meg is kérdezem gyorsan Laoitól, hogy hát mi is az, ami érdekes itt az ő számára.

— Sok érdekességet valóban nem nyújt, de én megszerettem.

Este, amikor a találkozás örömét erős szilva pál'ink'aval öntözzük, hogy tartósa.bb legyen, újra előveszem ezt a kérdést.

— Megnősültem — mondja. — A feleségem, s az anyósom is a savanyúvíznél dolgozott. Nekem is ajánlottak egy helyet. Elfogadtam. Elvégre így idehaza vagyok mindig és anyagilag se jövök ki rosszabbul, mint amikor még zootechnikus voltam. Hát így van ez.

— Nem sajnáltad felcserélni a szakmádat a raktárossággal?

— Tizenöt év alatt az ember sok mindent megpróbál. Ajaj, de még menynyit. Előbb a Fajnemesítő Állomáson dolgoztam, sertésekkel, tehenekkel foglalkoztam, Később átvettem a juhtenyésztést. Enyém lett ak egész járás juh-állományc. Tetszett is a munka, nagyon élveztem. De látod a körülmények alakulása mást hozott. Ehhez kellett igazodni.

Laci apósa megtölti a poharakat.

— Fogjuk meg — mondja — úgy könnyebben megy a beszéd.

— Dolgoztam egy ideig a tesmagi szövetkezetben is; ott is zootechnikus voltam ...

Későre jár. Laci felesége lefekteti a

Az „apukakőbe“ Bállá László

vájt pince előtt feleségével

és fiával

A hajlok

gyerekeket. Zsolti, aki már iskolás, tiltakozik egy ideig, de aztán belenyugszik a megmásíthatatlan szülői akaratba.

Nemsokára mi is eltesszük magunkat másnapra. S reggel ahogy felébredek, látom, hogy a tegnapi szép idő, amely a vénásszonyok nyarát hozta vissza pár órára, nyomtalanul eltűnt. Újra látom és érzem novembert. Az őszt. Itt van hideggel, köddel. Itt van, és lám, úgy megkapaszkodott a dombok között, hogy semmi el nem űzheti.

Zsolti iskolába, a kis Évi az óvodába készül. A megszokott reggeli kép. Mikor a gyerekek elmennek, elcsendesedik a ház.

— Gyere — mondja Laci — megmutatom a falut.

Mielőtt felkerekednénk falut nézni, Löci még rágyújt egy cigarettára.

— Három évig nem szívtam — mondja. — De aztán nagyon meghíztam. Voltam kilencvenhat kiló is . . . És éreztem a lábamon a súlyomat. Meg aztán zootechnikus koromban rengeteget motorbicikliztem, és azóta van egy jó kis reumám ... Szóval három év után újra rászoktam a cigarettára.

Ballagunk a novemberi ködben. Az egyik utcában, amely egészen a domb lábához épült, Laci megáll.

— Ez a szülőházam — mutat egy L-alakú épületre.

A házzal szemben dombba-vájt pincék sorakoznak. A domb felett lombját vesztett akácerdő.

Laci édesapja már elmúlt hetvenéves. Kőművesmester. Még dolgozgat. Most is az udvaron találjuk, a járdát javítgatja. Néhány perc múlva ugyanazzal a természetes és begyakorolt mozdulattal akasztja le a szögről a lópót, hogy bort szívjon a hordóból, ahogy az imént a kőműveskanállal a maltert egyengette. A borospince pontosan szemben van a házzal. „Apukakőbe" vájták. Az „apukakő" előtt gyér geológiai ismereteimmel kapitulálok. Most és itt hallottam az életben először, hogy létezik ilyen nevű kőzet is. Színét és rétegeződését látva — szürke és ferde síkokban rétegeződött kőzet — palakőhöz hasonlítanám. De ez nedves, és puhább. S ha kiszárad — Bállá bácsi állítása szerint — szétporlad. Nem is igazi kő ez... Nos, a szalatnyaiak ebbe az „apukakőbe" vájják a borérlelő pincéket. Hogy a nevét hogyan és miért kapta, azt 'Sajnos, nem sikerült kiderítenem.

Bállá bácsi közben a lopóból „megengedi" a poharakat, s a mesterségéről beszél.

— Valamikor kővel dolgoztunk — mondja. — Az volt az igazi munka. Akkor még tudni kellett vele bánni. A kő az nem olyan, mint a mostani blokk-téglák . . . Ahhoz szem kellett és kéz. A Laci hajiokát is én építettem.

A hajlok kint van a hegyen. Amolyan vikkendház-féle építmény, pincelyukkal együtt. Ez is, mint az otthoni, apukakőbe van. vájva. Csend van itt kint és nyugalom. S ezt a csendet és nyugalmat még a ködöt felváltó lassú eső sem tudja megzavarni.

— Ha itt vagyok — mondja Laci — akkor minden rendben’ van. Gyerekkoromban ide jártunk fel a Nagyhegyre játszani. Nagyon szeretem ezt a környéket.

— Elégedett vagy?

— Az. Nem akarok többet annál, amit elértem. Nemrégen is hívtak viszsza, hagy vállaljam el a juhtenyésztést. Gondolkodtam is rajta, de nem sokat. Utazni kellene, és én már elszoktam az utazástól.

— S ha azt mondanám, hogy én ezt kevésnek találom, mit válaszolnál?

— Hogy igazad lehet. Lehet, hogy egy kicsit elkényelmesedtünk. Lehet, hogy úgy vagyok ezzel is, mint a beszéddel. Kimondok valamit, aztán észreveszem, hogy pontosabban is kifejezhetném magamat, de a helyesbítésről már lemondok. S ezen túl, vagy ezen innen, minden ember a maga világát építi. Én hiszek abban, hogy az enyém így jó, ahogy van.

Kopog az eső a hajlok cseréptetején, a csupasz diófák ágain. Megmozdul a szélben az erdő. Az apukakőből kivájt pincében a fterdók felett táncoló sárga gyertyalángot nézem, s a láng mögött mozgó árnyékot. A valóság részeit, amelyek itt rendeződtek egymás mellé, hogy kitöltsenek valamit, s hogy valamit elfogadhatóvá tegyenek. Nem nagy dolgokról van szó, nem sokról, csupán arról a világról, amit az ember a maga számára megpróbál felépíteni.

hét 5