A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-18 / 16. szám
Olvasóink a felszabadulásról zsa községben 1945. január elején jelentek meg a felszabadító szovjet katonák. Futótűzként terjedt el a híre: a falu szélén láttuk az oroszokat. Álltunk a havas utcán és néztük a fáradt harcosokat, akik a szomszéd községből jöttek. Falunk mintegy tíz kilométernyire fekszik Komárnótól (Komáromtól). Közvetlenül a Duna mellett. A városban és a folyó másik oldalán még német katonák voltak. így a falu lakói csak egy hétig örülhettek a szabadságnak. Községünk megint gazdát cserélt. Mennyi bizonytalanság, mennyi fájdalom. A tél és az embertelenség, amely a háború utolsó évében nehezedett ránk, már a végét járta. Újra közeledett falunkhoz a front. Nap mint nap hallottuk a bombázást. Annyira fásultak voltunk már, hogy legtöbbször csak az utolsó pillanatban rohantunk az óvóhelyre a bombázások elől, amelyek naponta ismétlődtek, mert a Duna másik oldalán levő olajfinomító gyárak célpontjai lettek a repülőgépeknek. Elérkezett március. Az időjárás kedvezőre fordult, dolgozni kellett volna a határban. Magra várt a föld. Békére vágytak az emberek. Békét akartunk mindenáron. Életünket is feláldoztuk volna azért, hogy akik túlélik a háborút, azoknak már jobb legyen. De kik élik túl? — Tettük fel magunknak a kérdést. — Mi lesz velünk? Ez gyakran volt témánk. A faluban tartózkodó német katonák ezekben a napokban velünk együtt reszkettek az óvóhelyeken. Féltek még kimondani, de már tudták, hogy elveszítették a háborút. Március vége felé jártunk. Bátorságot vettünk, és elindultunk az örék-dülőbe. Elvetni az árpát. A földet már korábban elkészítettük vetéshez. Igen ám, de ebben a dűlőben helyezkedtek el a német légelhárító ütegek. Ennek ellenére hozzákezdtünk a munkához. Eleinte jól ment minden. Később azonban egyre gyakrabban zavartak meg bennünket a repülőgépek, amelyek a tőlünk néhány száz méterre levő német katonákat géppuskázták. Minket nem bántottak. Estébe hajlott már az idő, amikor végeztünk a munkával. Elindultunk hazafelé. Mikor a német állásokhoz értünk, a katonák kifogták az ökröket, a beásott ütegeket akarták velük elvontatni. Ez persze nem sikerült. Sok vita, huza-vona után aztán elengedtek bennünket. Hazaérve mindenkitől azt hallottuk: menekülnek a németek, közelednek az oroszok. Felcsillant bennünk a remény. Túléljük talán. A németek összeterelték a faluban található igavonó állatokat, és úgy menekültek, ahogy tudtak. Egész éjjel mentek. Holdvilágos este volt. A falu lakói a sötét szobák ablakai mögül dermesztő némaságban figyelték a menekülőket. Nem merészkedett ki senki, nehogy bosszút álljanak a kíváncsiskodón. Három nap múlva a lakosság örömmel fogadta a felszabadító szovjet katonákat. Hamarosan megjelentek az utcán azok is, akikről azt gondoltuk, valahol a fronton vannak. Most derült ki, hogy hónapok óta itthon bújkáltak. Mindenki örült, mert már torkig voltunk a háború borzalmaival. Az emberek szinte napokig nem tudták elhinni, hogy nem kell többé rettegni, s hamarosan béke lesz az egész világon. Mennyire áhította már a békét az emberiség. Vége lett a háborúnak, megindult a békés építő munka. Az emberek határtalan lelkesedéssel fogtak hozzá az újjáépítő munkához. Tudták, nagy feladat vár rájuk. A szovjet katonák elindultak hazafelé. Igyekeztek vissza a szeretteikhez. Ilyen visszavonuló alakulattal került hozzánk elszállásolásra Ványa, egy fiatal szovjet katona. Sokat beszélgettünk vele arról, ami volt, és arról is, ami lesz. Az iskola volt a főtémánk. Tanulni akartunk mind a ketten. Szomorúan vettük tudomásul, hogy nem nyíltak meg a magyar iskolák kapui, ö biztatott, vigasztalt, hogy majd jóra fordul minden. Arról I s beszélt, mennyi munka vár rájuk, szovjet emberekre, hogy felépítsék azt, amit a fasizmus lerombolt, Ványa akkor fejezte be a középiskolát, amikor bevonult. Tanulmányait főiskolán akarja folytatni. Mérnök lesz, vagy orvos. Építeni vagy gyógyítani akar. Ványa esténként orosz tájakról, városokról mesélt. Megtanított hinni és bízni az emberekben. El akarta velünk feledtetni azt a sok rosszat, amelyben eddig részünk volt. Es Ványának lett igaza. Jött a jégtörő február. Megváltozott minden. Megnyíltak a magyar iskolák kapui, felépült a falu, megalakult a szövetkezet. Persze mindezt egyszerű és könnyű így elmondani. Tudjuk, mennyi küzdelem volt az ára mai boldog életünknek. Huszonharmadik éve tanítok iskolánkban. Azokból, akiket tanítottam, heten orvosok, hatan mérnökök, hárman építészek, és sokan mezőgazdasági technikumot végzett emberek lettek. Majdnem húszán dolgoznak óvónőként, nevelőnőként, és tanítóként. Az üzemekben, gyárakban elhelyezkedő jó szakmunkásoknak és szakembereknek nem is tudom a számát. Falunkat tíz évvel ezelőtt nagy természeti katasztrófa érte. Az árvíz romba döntötte a falut. Körülbelül kétszáz ház megsérült, 267 teljesen rombadőlt. Tönkrementek az utak, kárbaveszett a termés. Mint annyiszor máskor, most is helyrehoztuk a károkat. Segítségünkre volt az egész ország. A trencíni, sumperki és Uherské Hradisté-i járás szakemberei részt vettek a falu újjáépítésében. A lakosság éjjel-nappal dolgozott, hogy mielőbb visszatérhessen otthonába. Es Izsa szebb lett, mint volt. Jó Ivóvizet kapott a falu. Több mint hatmillió korona költséggel új iskola, napközi és tornaterem épült. Modern egészségügyi központot létesítettek. Naponta rendel az orvos és fogorvos. Bizonyos napokon a gyermekorvos és a női orvos is rendel. Két üzletet és vendéglátó üzemet is átadtak rendeltetésének. Elkészült a sportpálya, épül a ravatalozó és a tűzoltószertár. Helyrehozták az utakat, új, modern lakónegyedet építettek. Minden házban megtalálható a rádió. Nagyon sok helyen a televízió. Az általános iskola tanulói közül 140-en étkeznek az iskola éttermében. A falu lakói a komáromi hajógyárban, üzemekben és az egységes földművesszövetkezetben dolgoznak. A lakosság lélekszáma las-, san eléri a kétezret. Több mint száz személyautó tulajdonosát tartja nyilván a krónika. Nagyon kevés az olyan lakás, amelyben nincs fürdőszoba. A régi házakat átépitették. Az elmúlt három évtized alatt sok minden valóra vált abból, amit Ványa mondott. Jó lenne tudni, mi történt vele. Szeretném, ha látná, mennyire megváltozott falunk és az ember élete. Ványa fiatal volt és megérte a háború végét. Szerette az életet, az embereket. Bizonyára boldogan él hazájában, hiszen ő tanított meg bennünket is hinni és bízni. KURUCZ LUJZA hét 4
