A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-11 / 15. szám
GÁL SÁNDOR Az osztályban senki sem tudott úgy fázni, mint Juhász Magdi. Ha megjött az első őszi dér, ha hullani kezdett a fák lombja, kezdődött a didergés. A nagyszünetben, amikor kijártunk a parkba cigizni, velünk jött „fázni". Tíz perc alatt lilára változott kezén a bőr. . . Jókat mulattunk ezen és szolidaritásból vele „fáztunk". Ha valaki elkiáltotta magát, hogy: „ki jön fázni?", azon nyomban volt vagy fél tucat jelentkező. Még június-végi rekkenő hőségben is. Mert az idő múlásával a fogalom valahogy mássá lényegült; e metamorfózis következtében már semmi köze se volt eredeti jelentéséhez. Jelzés lett, jeladás-féle, ha valamit úgy akartunk megtárgyalni, hogy ne tudjon róla se a földszint, se a padlás. Kiruccanások, csavargások, kultúrműsorok, diákmókák életrekeltői lettek ezek a „fázós" kupaktanácsok . . . Jókedvvel emlékszem még ma is rájuk. A jókedvemet azonban elrontja az a tudat, hogy Magdinak nyoma veszett. A tizenöt éves érettségi találkozóra se jött el, pedig Nagy Laci azt mondta, két levelet is küldött a címére. Zselízen, ahol laktak, nem találtam meg. Igaz, az utcára is alig ismertem rá, csupa új emeletes ház áll most a régiek helyén. Végül Köteles Gusztitól tudtam meg, hogy Endréden laknak. így most a hegyekből igyekszem lefelé a gyors utakon a Garam völgyébe. Az idő mintha október minden átkát, keserűségét egyetlen napon akarná jóvátenni: tiszta eget borít fölém, amelyen ragyog a nap arany korongja. Az útmenti erdők mozdulatlanul isszák a fényt, s a Garam ezüst tükörként fordítja magába a tájat. Endréden Magda helyett csak az anyósát találom. — Házat építettek Zselízen — mondja. — Ahogy a Garamra megy az út, arra. De most Sárában megtalálja az iskolában, ott tanít. Végre egy biztos hely. Megyek Sárába. Az iskola kopott, roskatag épület, október közepén a megáradt Garam egészen idáig feljött. Az áradás nyomait még most is látni. Magdi kolléganője kopogtatásomra kijön az óráról. — Éppen most mentek ki a szövetkezetbe sárgarépát szedni — mondja. Fél napi keresés után a sárgarépaföldön végre megtalálom. Vaqy hetven asszony serénykedik a sárgarépában, s nem tudják mire vélni a tanitónéni hangos és vidám „sze hóját", amikor meglát. S hogy beülünk az autóba és ott hagyjuk a sárgarépaföldet, azt talán még kevésbé . . . — Mondd, milyen volt a találkozó? — ez az első kérdése. — Milyen? Nekem jobban tetszett, mint az előző. — Miért? — Azt hittem, hogy ma én fogok kérdezni. — Még kérdezhetsz eleget. Szóval miért?! — Valahogy az volt az érzésem, hogy mostanra érkeztünk meg oda, ahova tizenöt évvel ezelőtt elindultunk. Igazság szerint most kellett volna kiosztani az érettségi bizonyítványokat. Ennyi elég? — Elég. TIZENÖT ÉVE INDULTAK — S te, ti, miért nem jöttetek el? — Nem kaptunk egyetlen értesítést sem. — Nagy Laci kettőt is küldött. Ajánlva. Már Zselíz úttalan utcáin zötyögünk, rázódunk az autóban. A városka álmosan hever a novemberi fényben. Feltúrt utcái akár egy világháborús film csataterei. De: egyszer csak elkészülnek itt is az utak... A Schubert-park mellett megyünk, a Garamra vivő utcán. — Mindjárt megérkezünk — vigasztal Magdi a lehetetlen utakra célozva. Az utcában csupa új, emeletes épület áll. — Nos, melyik előtt parkoljak le? — Ott — mutat az egyik emeletes házra. Inkább paloták ezek az épületek már, s nem a régi értelemben vett lakóházak. Az emberek növekvő Kusekné, Juhász Magdolna, nagyobbik lányával „Felépítettük ezt a házat igénye, s a divat emeli egyre magasabbra őket. A Magdáéké is: alagsor, magasföldszint, emelet, garázzsal. így kívülről, miközben lefényképezem, legalább tíz-tizenöt helyiséget saccolok benne. — Hány év munkájába került? — Ne is kérdezd — mondja. — Egy biztos: újra nem kezdenék hozzá. Szerencsére Sándor ezermester és a belső munkákat elvégezte egyedül. De rengeteget kellett dolgozni, amíg elkészült. Sándor, Magdi férje, még nincs itthon. Letelepszünk a kényelmesen berendezett nappali szobában. Magdi begyújt a naftakályhába, majd kávét főz. — Zongorázol-e még? — kérdem tőle a zongora elé állva. — Igen ritkán — mondja. — A nagyobbik lányom gyakorol rajta. Neki segítek néha. A zongorától, a zongorázástól már csak egy lépés az iskola. — Ott kezdtem először jól érezni magamat az életemben. Idehaza anyámmal nem nagyon értettük meg egymást, s ez, sajnos, mostanáig se változott meg. Elhallgat, mintha azon töprengene, mondja-e; hogy ésszerű-e ezeket az egyáltalán nem kellemes emlékeket — élményeket felkavarni? Várok. Várom a kavargás elcsitulását, hiszen tudom, ismerem mindazt, amiről most beszélni kellene, beszélni lehetne, de amit mégis talán jobb nem elmondani. — Hidd el, nem mindegy, hogy ki milyen helyzetből indul. Mert az emberek nem aszerint ítélnek, hogy én hogyan éltem és élek, hanem . . . De hiszen érted, mit akarok mondani . . . Nyílik az ajtó. A házigazda, Kusek Sándor, Magdi férje érkezett haza a munkából. — Folytassátok csak nyugodtan, nem zavarlak benneteket — mondja miután üdvözöltük egymást. — De... XV. — Tudom. Csak valami kifogást illik találni, hogy elkészíthessem a vacsorát, nem gondolod?! — Nos, — folytatja Magdi — amikor az érettségi után haza jöttem, nehéz volt állást találni. Körzeti zootechnikus voltam egy ideig, majd később az inszeminációs állomáson dolgoztam. Akkor ismerkedtem meg az első férjemmel. Anyám persze hallani sem akart arról, hogy férjhez menjek. Az esküvőmre se jött el . . . Akkor kellett volna elköltöznöm tőle. De valahogy nem ment. A házasságunk sem sikerült. Alig éltünk együtt fél évet . . . Aztán a válás . . . Magdi halkan, nyugodtan beszél, érezni a hangján, hogy mindaz, amit mond, távol van már tőle. Túljutott rajta és most ebből a meszszeségből mór a tárgyilagos szemlélő tekintetével néz vissza. Teheti. Mert abból a helyzetből újrakezdeni nem volt sem könnyű, sem egyszerű munka. Mégis győzte erővel, szorgalommal. — öt évig éltem egyedül — mondja. — Teljesen egyedül a szó szorosabb értelmében. Beiratkoztam a Pedagógiai Institútra Nyitrára. Tévúton tanultam, s közben már Sárában tanítottam. Három évig jártam Nyitrára. Egy—ötre szereztem képesítést. Akkor nehéz volt. Most azt mondom, megérte. Abban az időben ismerkedtem meg Sándorral. 1966-ban mentem újra férjhez. — S most? — Hát látod. Előbb Sándor szüleinél laktunk Endréden, aztán felépítettük ezt a házat. Két évvel ezelőtt költöztünk be. Két lányom van. Az életünk rendeződött, csakhát.. . Tudod, anyám ezt a házasságomat se akarta .. . Sokszor azt mondom, hogy legjobb volna elköltözni innen. De hova? Meg aztán itt a gyerekek, Sándornak is jó munkája van, Sáró nekem sincs messze . . . Valahogy úgy van, hogy a legjobb szándékom is — anyám „jóvoltából" — mindig rosszra fordul. — Pedig most már nyugodtan élhetnétek. — Tulajdonképpen semmi másra nem vágyom, csak a nyugalomra. Arról van szó, hogy a házasságban két ember becsülje meg egymást. Ez a fontos. Legalábbis nekem. S egy harmadik ne szóljon bele, még a szülő jogán se. Sándorral ebben egyetértünk. Magam is úgy vélem, hogy Magdának teljes mértékben igaza van. De az emberi kapcsolatokat sokszor nem a józan értelem szabja meg; van mikor a számítás, s az érzelmek döntenek így vagy úgy. Ezt lehet elfogadni, vagy tagadni, csak kikerülni nem lehet. Magdának nem volt könnyű. Sem gyerekkorában — árván nőtt fel — sem később. Mégis, mindennek az ellenére, látom, hogy felülemelkedett, hogy sikerült átjutnia az akadályokon, s most már, ha kissé fáradtan is, de a túloldalról nézhet vissza. De — tizenöt év kellett hozzá. Kemény tizenöt év. S érzem, látom, ez nem kevés. Az egykori tréfás „fázásokra" gondolok, az iskolai mókákra, amelyek mára jelképpé lényegültek; s ami fájdalom volt, az sem volt hiábavaló. A mához tartozik az is. 5
