A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-04 / 14. szám
— Lengyelország felszabadítására! — emelkedett föl pohárral a kezében. Kiürítettük poharunkat, s nekiláttunk a sok finom falat elpusztításának. Alaposan megéheztem, de egy kissé feszélyezve éreztem magam, s szinte csak turkáltam az ételben, lassan, óvatosan ettem, ügyeltem rá, hogy ne csámcsogjak, és helyesen tartsam a villát, amelytől teljesen elszoktam. Stefan csak mondta a magáét, hogyan éltek a németek alatt, hogy forgatták ki őket mindenből. Vityka nem szakította félbe, megadóan hallgatta, de alighanem különösebb együttérzés nélkül, mert közben minden figyelmét a főtt burgonya szétnyomkodására összpontosította; egyébként is bizonyára arra gondolt, mit láttunk Szmolenszk vidékén és Belorussziában: lerombolt városokat és földig perzselt falvakat, ahol országrésznyi területen nemhogy tehenet, de élő macskát sem lehetett találni; olyan szörnyű pusztulást, szomorúságot láttunk mi már addig, hogy utána Lengyelország, de még Nyugat- Belorusszija is — minden szenvedés ellenére — csak csodálatot és örömet keltett bennünk viszonylagos bőségével. Vityka nem tűrte, hogy „pan"-nak szólítsák, amint az Lengyelországban szokás, s itt is rögtön elvégezte a felvilágosító munkát; Stefan „tiszt elvtársnak" vagy még egyszerűbben „elvtársnak" szólított bennünket. Nem tudom, a gyűszűnyi vodka tette-e meg a magáét, de miután két hajtásra kiittam még egy pohár sört is, és egy kicsit feloldódtam, bátrabbnak éreztem magam, s lopva Zosiát kezdtem nézegetni. Nem, nem csalt a szemem, nem képzelődtem ... Tetőtől talpig elragadó volt: gyönyörű, csupa élet az arca, formás az alakja, dallamosan csengő a hangja, sötétzölden ragyogó a szeme, s megkapó az a kedvesség és fürkésző kíváncsiság, amellyel vizsgálgatott bennünket. Fesztelenül, egyszerűen viselkedett, mint ahogy illik is ahhoz, aki otthon van. Segített anyjának, kínálgatta a vendégeket, kiszaladt edényért a konyhába, s hogy ne ríjon ki a társaságból, még a pálinkát is megkóstolta: fintorgott tőle, de lenyelte. Azután leplezetlen érdeklődéssel hallgatta Stefan orosz beszédét, mintha igyekezett volna megérteni, miről van szó, s milyen hatást tesznek ránk a szavai. Közben gondja volt arra, is, hogy bájos, nőies mozdulattal egyet-egyet igazítson engedetlen, dús, gesztenyebarna haján. Suttyomban elővettem a zsebemből, észrevétlenül a térdemre fektettem, s félszemmel végigfutottam az egészet elejétől a végéig. Több mint harminc rövid fejezet volt benne, a szerkesztők szinte minden olyan esetre gondoltak, amellyel a katonának nemcsak a földön, hanem a vízen vagy a levegőben is dolga lehet. Minden különösebb erőfeszítés és késedelem nélkül érdeklődhettem beiőle ilyesmik iránt; „Tudja-e, hol rejtőznek visszamaradt német katonák és tisztek? ... Mondja, kérem, nem tudja-e, hogy aknásitották el a németek a terepet? . .. Kérem, gyorsan mutassa meg, hói vannak az úton benzinkutak? . . ." Vagy; „Van-e gázló a folyón? .. . Hol? Harckocsik átkelhetnek-e ott? . .. Hány ejtőernyőst dobtok le?... Hol értek földet a vitorlázórepülők? . ,." Csakhogy én az adott pillanatban nem sokra mentem ezzel a körültekintő alapossággal .. . Igyekezetemnek talán az utolsó előtti rész felelt meg a legjobban: „Társalgás általános témákról." Nagy bosszúságomra mindössze tizenöt mondatot találtam itt, amelyek közül a legkevésbé katonásak és legemberibbek ezek voltak: „Jó napot!... Köszönöm!... Hogy hívják? (De hiszen már reggel óta tudtam, hogy Zosiának hívják) . .. Tessék, gyújtson rá ..." (Még az hiányzik, hogy cigarettával kínáljam!) „Mint igaz lengyelnek, önnek segítenie kell bennünket a közös ellenségünk, a német elleni harcban: ... Hol van a legközelebbi patika (kórház, fürdő)? . . ." Teljesen elanyátlanodva dugtam viszsza zsebembe a könyvecskét, bár magamban eltökéltem, hogy azért is megleszek nélküle. Stefan ravaszkás, okos szemével figyelmesen fürkészett bennünket, akár hallgatott, akár beszélt, mintha azt szerette volna megtudni, miféle emberek vagyunk mi, „szovjetek“, vajon annyira megváltoztak-e az oroszok az alatt a kis híján három évtized alatt — amióta ő leszerelt a cári hadseregből —, bizonyára azt szerette volna a legjobban megtudakolni, mit várhat tőlünk. Amikor az enyhe mámor a fejembe szállt, és ráadásul fölbátorítottak Zosia barátságos pillantásai is, egy kicsit már hosszabban kezdtem pihentetni rajta a tekintetemet, ám ekkor ő egy pillanat alatt lehűtött: keményen, jegesen nézett a szemembe, talán még egy kis büszke rátartiság is volt ebben. Elhűlt bennem a vér, elképzelni sem tudtam, mi lehet a hirtelen változás oka. Hát mit tettem én? ... Elvetettem talán a sulykot? Vagy talán ez az a játék, amelyet a gyengébb nem már évszázadok, évezredek óta űz az emberiség erősebb felével? ... Nem tudom. Ha így volt is, akkoriban még túlságosan félénk és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy részt vegyek benne. Magamba roskadva tűnődtem, de néhány perc múlva Zosia ismét vidáman, kedvesen nézett rám, s nekem is rögtön megjött a kedvem, és visszamosolyogtam rá. Időnként egy-egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, s önkéntelen megszeppenéssel vettem észre, hogy szeméből valami bátorító barátság, gyengédség és még valami felkavaró, valami megmagyarázhatatlan szenvedély sugárzik, s ráadásul határozottan éreztem, hogy eddig még soha senki nem nézett így rám ... Karev, egy leningrádi professzor fia, valamennyiünk közül a legilledelmesebb és legkörültekintőbb, finomkodva tette a szépet az asszonyoknak: rakott a tányérjukra, kenyérrel kínálta őket, sört töltött a poharukba. Egy darabig csak figyeltem, aztán igyekeztem követni példáját: a nagykanállal jókora adagot merítettem a salátából, s rá akartam tenni Wanda tányérjára, de ő gyorsan és nevetve rám szólt: — Köszönöm I — Nemi — s erélyes mozdulattal megfogta a kezem; mindannyian rám tekintettek, én meg zavaromban majdnem felborítottam egy magas, tejföllel teli kancsót. Rögtön megfogadtam, hogy többet nem ugrálok. Vityka általában könnyen szót értett az emberekkel, különösen az egyszerűekkel, főleg a parasztokkal. Most sem telt bele fél óra, néhány pohárka pálinka után már összetegeződött Stefannal, vele együtt szívta a csípős kapadohányt, harsányan nevetett, tréfálkozott, s bizalmaskodva orosz néven, Sztyopának kezdte szólopgatni. Karev fölöttébb szerény lengyel nyelvtudását — a három-négy tudott lengyel szót — felhasználva megpróbált beszélgetésbe elegyedni Zosiával. A leány kissé hamiskás mosollyal hallgatta, jóízűen nevetett kiejtésén, gyorsan és incselkedve bele-belekérdezett szavaiba, Karev pedig, minthogy szinte semmit sem értett belőle, vállat vont, fölöttébb mulatságos arccal fejezte ki értetlenségét, és tehetetlenül széttárta karját. Stefan közvetítésével Vityka is megpróbált néhányszor semmitmondó kérdéseket intézni Zosiához, s erősen látszott rajta, hogy szeretne közelebbről megismerkedni a leánnyal. Nem nagy gyönyörűséggel figyeltem ezeket a próbálkozásokat, s végül is elhatároztam, hogy nekem is okvetlenül szót kell váltanom vele. Úgy gondoltam, hogy még némi előnyöm is van. Zsebemben volt a dandártörzstől nemrég kapott Orosz—lengyel társalgó zsebkönyv egyetlen példánya. Nyilvánvaló, hogy az ilyen segédeszköz megkönnyíti érintkezésünket a helyi lakossággal, s meg kell vallanom, nem kis reményeket fűztem az igazolvány nagyságú könyvecskéhez. Hamarosan észrevettem — vagy legalábbis én úgy véltem —, hogy rám gyakrabban tekint, mint Vitykára vagy Karevre, és ráadásul rám valahogy különösen néz; gyengéden és várakozón, mintha szólásra akarna bírni, vagy kérdezni szeretne tőlem valamit, de nem tudja rászánni magát. És akkor egész lényemmel hirtelen megéreztem valami nagyon homályos, de édes reményt, hogy ő alighanem ugyanazt érzi irántam, amit én őiránta, s hogy itt valami új, jelentős dolog kezdődik, amiben nekem még sohasem volt részem! Már szinte kétségtelen számomra: valami történt közöttünk! A mámor egy kissé megoldotta a nyelveket, felolvasztotta a kezdeti tartózkodást. Wanda sűrűn nevetgélt, eléggé nyíltan szemezett Vitykóval, ami határozottan hiba volt a részéről: Vityka meggyőződése szerint a férfi dolga a támadás, a nőé pedig csakis a védekezés; ráadásul nem volt híve semmi olyasminek az életben, amit könnyűszerrel, munka és erőfeszítés nélkül megszerezhetett. Újra azon kaptam magam, hogy Zosia rejtélyesen, érthetetlenül, de valahogy várakozóan néz rám, s egy szempillantás múlva könnyed, s talán kissé bizonytalan érintést éreztem a térdemen. Majd elállt a lélegzetem, szívem majd kiugrott a helyéből. Most aztán cselekedni kell! Mégpedig haladéktalanul! „Bátorsággal veszik be a várakat... — biztattam magam. — Ne légy lomha! Hoszal... — És hirtelen elszántsággal előrelendítettem a lábamat. Abban a pillanatban Karev arca eltorzult a fájdalomtól — szilánkhorzsolás volt a térdkalácsán —, az asztal alá nézett, értetlen, kérdő tekintetet vetett rám. Majd elsüllyedtem szégyenemben, de Zosia valószínűleg semmit sem vett észre mindebből, vagy ha észrevette is, nem mutatta. Nemsokára mondott valamit Stefannak, s az öreg mosolyogva így szólt hozzám:— Az elvtárs szokott imádkozni? — Nem, miért? — hüledeztem. — Zosia azt mondja, az elvtárs imádkozott a patakparton. Hát ez érdekli I Csak ennyi? — Nem imádság az... — Fülig pirultam, s egészen szomorú lettem. — Egyáltalán nem .. „ — Vers — szólt közbe Vityka, aki rögtön megértette, miről van szó, s bosszúsan, szemrehányón nézett rám. — Na látod ... Nem volna igaz, ha azt mondanám, hogy Vityka nem szerette a költészetet: egyszerűen nem értette. Megesett, hogy lelke mélyéig felháborodott: — Nézze meg az ember! Hát hol látott ez rózsaszínű lovat! Hiszen én paraszt vagyok! Mi minden hülyeséget kitalálnak! Stefan nyilván nem tudta vagy elfeledte, mit jelent a „vers", s miközben lassan, fennhangon megismételte a szót, vállat vont. — Féldául Puskin ... — nyögtem ki én még zavartabban. — Á-á, értem ... — Stefan mosolygott, s valamit mondott Zosiának. Vityka viszont megragadta az alkalmat, és kijelentette, hogy a vallás ópium, a dolgozók leigázásának eszköze, hogy minálunk a vallással és az istennel alapjában véve végeztünk. Ha itt-ott még maradt is egy-két hivő, ezek sötét, tudatlan öregek, maradi elemek, a fiatalság ilyen szamársággal nem foglalkozik, s amolyan Zosia korabeli leány — közben feléje sandított — szégyellne keresztet viselni a nyakában. (Folytatjuk) VLAGYIMIR BOGOMOLOV § A lengyelt ■m
