A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-03-28 / 13. szám
3 Vityko ugyanis idősebb volt nálam, hasonlíthatatlanul . markánsabb és megnyerőbb ® külsejű; Ismerte a nőket, sőt rámenősnek és ellenállhatatlan nőcsábásznak tartotta magát, s én is ilyennek láttam. — A várat bátorsággal veszik be — mondogatta komolyan és jelentőségteljesen —, a nőket pedig arcátlansággal. Mindehhez olyan arcot vágott, mintha titokzatos és megmagyarázhatatlan dolgot világított volna meg, amit sem én, sem mások soha életünkben nem fogunk megérteni. Nem tudom, hot-hallotta, kitől vette, de így mondta, s akkor én elhittem ezt neki. Ma már, sok-sok év múltán, nagyon jól tudom, hogy Vityka nem volt aszszonyfaló, bizonyára arcátlankodni sem tudott — ez nem is illett a jelleméhez; egyszerűen megszédült a könnyű sikertől, amelyet két-három nőnél aratott, miközben a háború útjait járta, s ettől dagadt ilyen nagyra benne a férfiúi önbizalom. De akkor még nem értettem ezt, s mivel meg voltam győződve ellenállhatatlanságáról, és egy csöppet sem kételkedtem benne, hogy adott esetben úgyis ő viszi el a pálmát — emlékszem, nagyon elszomorodtam: láttam, milyen hatást tett rá a lány, aki nekem is megtetszett. Vityka komor képpel aláírta a már kész jelentést, kérésemre odafirkantotta a nevét még néhány üres papírlapra, hogy távollétében Is elküldhessem a legsürgősebb okmányokat, majd elment az alegységekhez. Néhány óra múlva, már délután, tért vissza. Én közben folyton ott görnyedtem a papírok fölött, tapasztalatlanságom miatt sokat hibáztam, újra le kellett írnom néhány dolgot, amíg végül a motorkerékpáros küldönccel elküldtem két jelentést a dandár törzséhez. Válaszul parancsot kaptam, hogy haladéktalanul adjak be még öt különféle kimutatást, s készítsek jelentést „az álcázásra, a hadititok megőrzésére, a légvédelemre, a vegyivédelemre és a harckocsielhárításra tett összes intézkedésekről", és ettől teljesen kétségbe estem. Az a töméntelen sok írnivaló, ami a törzs nyakába szakad, amikor az egységet kivonják a harcból, és amelylyel a zászlóaljnál három-négy ember alig tud megbirkózni, teljes súlyával és kérlelhetetlenségével az én nyakamba szakadt. A szokatlan munkától elzsibbadt a kezem, zúgott és nem fogott a fejem, úgy éreztem, hogy sohasem érek a végére, de nem tehettem semmit. Ha magam mellé akartam volna venni segítségül valamelyik katonát vagy tisztest, külön engedélyt kellett volna kérni, hogy a titkos jellegű munkába bevonhassam; Vityka és Karev pedig az alegységeknél volt. Lelkem mélyén kétségtelenül irigyeltem őket, s álmodoztam: milyen jó lenne a kötettel a kezemben sétálgatni a falu végén a rozstáblák között, vagy úszni, napozni a patak partján — közben meg csak ültem, mint akit odaláncoltak, gyötrődve írtam, és újra írtam. Zosia — így hívták a lengyel kislányt — az anyjának segített, tett-vett a ház körül. Csengő hangja hol a ház felől, hol a kertből hallatszott, hol egészen a közeiből a hátam mögül, hol meg valahonnan oldalról. Valahányszor énekelve ellibbent előttem a fák gallyai közt hajladozva, önkéntelenül utánanéztem, tekintetemmel elkísértem karcsú alakját, s újra meg újra megfogadtam, hogy többet nem nézek föl a papírjaimból, nem törődöm vele: de ő újra megjelent, s megint kezdődött minden elölről. Édesanyja, Júlia asszony, őszhajú, negyvenöt év körüli nő, akinek fiatalos, szelíd arcát kissé borússá tette fáradt szeme, az árnyékban mosott, a ház mellett. Azután mindketten kimentek a kertbe, s onnan hallatszott a hangjuk, Zosia vidám pergő' beszéde, s anyja lassú, tompa válasza. Júlia asszony déltájban csaknem színültig telt köcsög gőzölgő, meleg tejet tett elém az asztalra, s mondott is hozzá néhány szót. Megköszöntem szépen lengyelül, ahogy addigra már megtanultam, s amikor az asszony otthagyott, élvezettel ittam a tejből, de nagyobbik felét meghagytam Vitykának. Vityka vidáman tért vissza, s mint mindig, erőtől és tettvágytól duzzadón. Barátságosan odajött hozzám — mintha reggel mi sem történt volna, mintha a dandárparancsnok nem is az én mulasztásom miatt kapta volna le —, s két érett, sárga almát tett elém, nyilván kapta valakitől, s most elhozta nekem. Miközben az almát ettem, leguggolt melléin, s nagy lelkesen elmondta, milyen pompás ebédet sikerült organizálnia a zószlóaljkonyhán, majd nevetve tette hozzá, hogy némelyek nem is jelentkeztek az ebédért, úgy látszik, jól áll a falu élelem dolgában, a katonák meg úgyis unják már a tábori konyha főztjét. Javallottá, hogy készíttessük el kedvenc eledelét — húsos derelyét szibériai módra —, fürgén fölkelt, Szemjonovot motorkerékpárra ültette, hogy szerezzen lisztet és húst, aztán leverte csizmájáról a port, és bement a házba, hogy megismerkedjen szállásadóinkkal. Dt perc múlva az udvaron láttam a farakás mellett — ledobta magáról a derékszíját meg a gimnasztyorkát, s buzgón aprította a fát. Gyerekkorától hozzászokott a paraszti munkához, s széles mellű, ruganyos testében egy medve ereje lakozott, úgyhogy könnyedén és hamar végzett a kis farakással — mintha egy marék napraforgómagot fogyasztott volna el —, azután segített Júlia asszonynak felrakni az aprófát. Miközben Szemjonovra várt, egy ideig az udvaron üldögélt, s elmerülten, fontoskodó arcot vágva, a gitárján pengette a húrokat, hogy felhangolja a szerszámot. Ez a nagyon drága játékszer volt a büszkesége, egy német tábornoki fedezékben zsákmányolta; a gyöngyházzal kirakott pompás hangversenygitárt saját kezűleg készítette Leopold Schenk, a híres bécsi mester, akinek nevét, három aranyéremmel együtt, az alsó lapra kirajzolták. Vityka szinte betegesen vigyázott erre a ritkaszép és csodálatos hangú hangszerre, és nem szívesen adta ki a kezéből még barátainak sem, ami miatt éppen eleget bosszantották különben. Harcok idején, külön tokban a zászlóaljvonat raktárában őriztette lakat alatt, de a különös elővigyázatosság kedvéért még arra is volt gondja, hogy betakarja zsákmányolt pokrócokkal. Szemjonov időközben megérkezett, s hallottam, hogy Vityka elismerően nyilatkozott a húsról, amelyet a küldönc hozott. Körülbelül egy óra múlva én is a házhoz mentem, hogy aláírassam az okmányokat, akkor már javában folyt a sütés-főzés. Júlia asszony tejfölös salátát készített uborkából és retekből, Vityka — és az ő vezérletével Szemjonov meg Zosia — szaporán készítette a derelyét. A tűzhely fölött már főtt vagy sült valami. Zosia a kis karikára szaggatott tésztát összegöngyölte, Szemjonov pedig már másodszor vagy harmadszor darálta le a húst, hogy egészen apró legyen. Vityka — fején szakócssüveg helyett tiszta zsebkendővel — szemmel tartotta segédeit, siettette, nógatta őket, s közben a legnehezebb és legfelelősségteljesebb műveleteket végezte; a finn kés hegyével fürgén megtöltötte az előkészített tésztát, majd miután néhány sort így kirakott, gyors, ügyes ujjaival egy pillanat alatt összeragasztotta a végeket. Nem mentem be a konyhába; Vityka az ablakpárkányon írta alá az okmányokat, s megkérdezte: — Sok van még? — Van elég — feleltem bosszúsan, s szemem sarkából Zosia kezének szapora mozdulataira figyeltem. — Hát iparkodj! — rendelkezett, s órájára nézve, tréfás hivataloskodással hozzátette: — Tizenhat harminckor ünnepi ebéd. öltözék — díszruha; a tisztikar számára megjelenés kötelező! — Nevetve a fejére kötött zsebkendőhöz emelte kezét. — Végrehajtani!... Utolsónak érkeztem, amikor az aránylag hűvös, nagy szobában már a háziak is, a vendégek is ott ültek az étellel-itallal ünnepire megterített asztal körül. Köreven, Szemjonovon és rajtam kívül még három vendég, akiket alighanem a háziasszony hívott meg. Stefan: a napbarnított arcú, csillogó szemű, szikár öreg, vékony sasorral, lekonyuló zaporozsjei kozákbajusszal, Júlia asszony unokabátyja; s két nő, az őszes, vörös hajú, nem éppen mosolygó kedvű szomszédasszony, aki az egész ebéd alatt talán öt szót sem szólt, s bizalmatlanul, szemmel látható tartózkodással fürkészett bennünket, valamint a fiatal, csinos, tépett szemöldökű, erős testű, formás keblű Wanda. Vityka rangjához illően az asztalfőre ült. Mellette foglalt helyet egyik oldalán Júlia asszony, másik oldalán meg Stefan. Amikor beléptem, s később is, az öreg arról beszélt, milyen szomorú, nehéz életük volt a németek alatt. Bár nem voltak túlságosan gyakori látogatók Nowy Dwórban, ha megjelentek, hirtelen jöttek, de elég nagy pusztítást végeztek; végigszaglásztak pincét, padlást, elvittek mindent, ami a kezük ügyébe akadt; egy évvel ezelőtt is váratlanul rajtaütöttek a falun, elvittek minden férfit tizenhét évestől ötvenöt éves korig, a visszavonuláskor meg a lovakat hajtották el, kíméletlenül, mind egy szálig. De Stefan mór nem is annyira ezen a gaztetten háborgott, hanem inkább következményei aggasztották. — Most aztán mit csináljunk? — szegezte a kérdést gondterhelten Vityka mellének. — Mivel szántsunk, mivel szállítsunk fát, most aztán mi lesz — kaput? Folyékonyan, alig észrevehető akcentussal beszélt oroszul, gyakran és találóan fűszerezte beszédét népi szólásokkal, régi közmondásokkal és fordulatokkal. Mint utóbb megtudtam, évekig szolgált a cári hadseregben, már a japánok ellen is harcolt Mandzsúriában, tíz évvel később pedig a németek ellen valahol Galíciában. Ahogy elhangzott valami, rögtön fordította; lényegében az ő segítségével folyt a beszélgetés az asztalnál. Én telepedtem az üres helyre Stefan és a szűkszavú lengyel asszony közé; Karev és Zosia velem szemben ült. Takaros, rövid ujjú, tarka blúz volt Zosián, nyakán a kis kivágás látni engedte a vékony ezüstláncot, amelyen a kis keresztet viselik. Egyébként a blúzt is, a láncot is csak később láttam meg: eleinte — amíg egy kicsit fejembe nem szállt az ital — a szememet sem mertem ráemelni. Az étel a háborús időkhöz képest bőséges és fölöttébb ízletes volt: kis tányérokon saláta és uborka zöldellt, kancsókban tejföl állt, két tálcán legyezőként szétterített szalonnaszeletkék rózsállottak, a tűzhelyről frissiben leemelt jókora serpenyőben újburgonya gőzölgött, s mellé jócskán jutott a kiadós szeletekre vágott komiszból meg a háziasszony otthon sütött, ropogós héjú, aranysárga kenyeréből is. S még hátravolt a húsos derelye, amelyet Vityka, mint az ebéd fénypontját, a végére tartogatott. Innivaló is akadt elég: egy-két palack igen jóízű és erős lengyel kisüsti, a fél liter vodka, omelyet Szemjonov vételezett négyünknek, s néhány üveg habzó, barna hózisör. Karev háta mögött, a komódon, ünnepélyesen nyugodott Vityka nagyszerű gitárja: fölötte a falon néhány fénykép függött; hamarosan meg is akadt a szemem két egyforma nagy képen: két férfi nézett le róluk lengyel katonaruhában, rendkívül hasonlítottak egymásra, az egyik fiatal volt, a másik idősebb. Vityka töltött a lengyel pálinkából magának és Stefánnak, aztán továbbadta a palackot Korévnek, az én poharamba is löttyintett egy kis vodkát, s mintegy mellékesen megjegyezte közben, hogy nem vagyok teljesen egészséges. Ami egyébként nem volt igaz. Csak nem szerettem, meg nem is tudtam inni, s Vityka bizonyára attól tartott, hogy berúgok. (Folytatjuk) 14 A lengyelt lányi VLAGYIMIR BOGOMOLOV I
